— Vasárnap Lenka áthozza a cókmókját a ti „kétszobásotokba”. A kis szobába, ahol neked, Olja, a számítógéped áll, beteszünk neki egy kanapét. Te meg nem vagy úrnő, a laptoppal az étkezőasztalnál is elüldögélhetsz.
Nem fulladtam félre a teától, és még a félig megrágott perecet sem ejtettem ki a kezemből. Távmunkában dolgozó könyvelő vagyok: tizenöt egyéni vállalkozó ügyeit viszem, autószervizektől a shawarmás bódékig. Túléltem már számlazárolásokat, váratlan adóellenőrzéseket és olyan ügyfeleket, akik egy negyedévnyi blokkot cipős dobozban hoznak. Az idegeim már régen acélkötelekké váltak. Csak nyugodtan odébb csúsztattam a csészét az abrosz szélére, és az anyósomra néztem.
Tamara Vasziljevna, zajos, testes asszony, aki szentül hiszi, hogy az ő szava törvény az egész rokonság számára, éppen házias palacsintáimat ette tejföllel. Mellette ült a lánya, az én huszonnyolc éves sógornőm, Lenka. Lenka elmélyülten kapargatta a lekváros tálka alját, és teljes valójával a szomorúságot játszotta.
A férjem, Szlava, egyszerű gyári munkás, alapvetően jó ember, de pánikosan fél az anyjával való veszekedésektől, bűntudatosan piszkálta villával az abroszt.
— Elnézést, Tamara Vasziljevna — a hangom nyugodtan és hétköznapian szólt. — Kinek és hová is tesszük azt a kanapét?
Szlavával már öt éve laktunk ebben a külvárosi panel kilencemeletesben. A lakás nem volt palota, de évekig csinosítgattam: magam ragasztottam a tapétát, akciósan vadásztam le a laminált padlót, és berendeztem magamnak egy apró munkasarkot a másik szobában, mert a számokkal való munkához csendre van szükségem.
— Oljácska, hát tudod, hogy Lenának bajban van! — csapta össze a kezét az anyós.
— Az a Kolja nevű élettárs kidobta! Azt mondta, pakolj és takarodj! El tudod képzelni, micsoda gazember? A lány egy ötéves gyerekkel az utcán maradt!
— Nektek két szobátok van, elférünk — szólt közbe Lenka, fel sem nézve.
— Csak, Olja, a macskádat zárd majd a folyosóra, az én Deniszkám allergiás lehet a szőrre. És szabadíts fel nekem egy polcot a hűtő alsó részében.
— Ja, és reggel csendre van szükségem, a stressztől migrénem van, szóval ha hétkor csörömpölsz a lábasokkal, veszekedni fogok. Ja, és Deniszkát az óvodába felváltva visszük meg hozzuk, mert én hamar elfáradok attól, hogy ilyen messzire járjak a ti külvárosotokból.
Bennem kattant egy láthatatlan számológép. Nem egyszerűen be akartak költözni a lakásomba. A nyakamba akartak ülni, lelógatni a lábukat, és még engem hajtani seprűvel.
Szlava megköszörülte a torkát.
— Oljus, na… Lenának most tényleg rossz időszaka van. Hová menjen? Kibír nálunk pár hónapot, amíg munkát talál, hát család vagyunk. Kicsit összébb húzódunk.
„Összébb húzódunk.” Milyen kényelmes szó, amikor valójában másnak kell szűkölködnie.
Lassan összekulcsoltam a kezem az asztalon.
— Rendben. Beszéljük meg a logisztikát — az anyósomra néztem. — Tamara Vasziljevna, emlékeztessen, hány szobás az ön lakása? Három, ha nem tévedek. Nagy, jó elrendezésű. Miért nem költözik Lena a gyerekkel a saját anyjához?
Az anyós felháborodottan fújtatott.
— Olja, eszednél vagy?! Magas a vérnyomásom! Deniszká rohangál, mint az őrült, nekem nyugalom kell! És különben is, tudod, hogy két szobát kiadok! Ez az én nyugdíj-kiegészítésem!
— Ja igen, kiadja — bólintottam megértően. — Nyolc vendégmunkásnak a közeli építkezésről. Szerződés nélkül, bejelentés nélkül és adófizetés nélkül. Tudja, hogy a körzeti rendőr, Petrov, már kétszer is járt a szomszédainál zaj és higiéniai problémák miatt? És hogy az illegális vállalkozásért és adóelkerülésért járó bírság három évre előre felemészti ezt a „kiegészítést”?
Tamara Vasziljevna elsápadt, a szája komikusan félig nyitva maradt.
— Te… te a rendőrrel fenyegetsz engem?!
— Én csak tényeket közlök — fordultam a sógornőm felé. — Most pedig rólad, Lena. A „fekete szériádról” és a gazember Koljáról.
Lenka megfeszült, és letette a kanalat.
— Mi van Koljával? Kidobott a gyerekkel!
— Kolja az autópiacon működő gumiszerviz tulajdonosa — emlékeztettem szelíden. — És mellesleg az egyik állandó ügyfelem, akinek már három éve én vezetem a könyvelését. Szerdán hívott, hogy egyeztessük a kasszát. Tudod, Lena, nagyon fel volt zaklatva.
Szlava felkapta a fejét az asztalról, és a nővérére meredt.
— Kolja elmondta, miért tette ki a szűrödet — nem emeltem fel a hangomat, de minden szavam, mint egy kő, úgy zuhant. — Rájött, hogy két hónapja hordod el a készpénzt a műhely kasszájából. Nyolcvanezer rubelt, Lena. És amikor belenézett a hiteltörténetedbe, kiderült, hogy uzsorakamatra vettél fel mikrokölcsönöket a saját nevedre, hogy online kaszinózz.
— Azért dobott ki, mert már a behajtók is megjelentek nála. Még hálás is lehetsz neki, hogy nem tett feljelentést lopás miatt.
Lenka bíborszínű lett. Összegörnyedt a széken, kerülte a testvére tekintetét.
— Lenka… ez igaz? — kérdezte Szlava tompán.
— Hazudik! Mindent hazudik! — cincogta a sógornő, de olyan hiteltelenül, hogy még egy vak is átlátta volna.
— Folytassuk — nem álltam meg. — Most pedig a mi „kétszobásunkról” és a családi összetartásról.
Hosszan, jelentőségteljesen a férjemre néztem…
— Szlava. Ezt a lakást nem mi vettük. Ezt a lakást én vettem. Az önerő a nagymamám falusi házának eladásából származó pénz volt, ami személy szerint engem illetett. A jelzáloghitelt pedig, amit állítólag „közösen” fizetünk, én törlesztem a saját vállalkozói számlámról. A te, művezetőként keresett negyvenötezres fizetésed teljes egészében elmegy a „Ladád” hitelére, benzinre, hétvégi sörre és a rezsire. Itt véget is ér a hozzájárulásod a családi költségvetéshez. Az ételt, a ruhát, a nyaralásokat és a felújítást én állom.
A férjem arcát sűrű, szégyenkező pír öntötte el. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de felemeltem a kezem, csendre intve.
— Ezért az én házamban semmiféle Lenka, semmiféle unokaöcs és semmiféle idegen kanapé nem lesz — fordultam az anyósom felé, aki nehéz lélegzettel ült.
— Ön egy háromszobás lakásban él. Kiköltözteti az illegális albérlőit, beköltözteti oda a lányát az unokával, eladja a telkét, és kifizeti az ő mikrokölcsöneit, mielőtt a behajtók festékszóróval kezdik összefirkálni az ajtaját. Hozzám pedig csak ünnepnapokon jönnek. Előzetes telefonálás után.
Tamara Vasziljevna hirtelen felpattant. A sámlin panaszosan megnyikordult.
— Te szemét! — köpte oda, miközben a táskájáért kapott. — Micsoda számító dög vagy! Szlava, hallottad, hogyan alázta meg az anyádat és a húgodat?! Menjünk innen, Lena! Te pedig, fiam, ha férfi vagy, még ma pakold össze a holmidat, és hagyd el ezt a kígyót! Majd meglátjuk, hogyan fog itt egyedül vonyítani a hitelével!
Kirohantak a folyosóra. Lenka kapkodva bújt bele a sportcipőjébe. Az ajtó csattanva becsapódott, még a vakolat is lehullott a tokjáról.
Nyugodtan felálltam, összeszedtem a koszos csészéket, és a mosogatóba tettem őket. Megnyitottam a vizet.
Szlava továbbra is az asztalnál ült. Természetesen eszébe sem jutott összepakolni.
— Olja… — nyögte ki végül, a hátamat nézve. — A mikrokölcsönökről tényleg nem tudtam. A kasszáról sem. Anya azt mondta, Kolja talált valaki mást…
Elzártam a vizet, megtöröltem a kezem egy törölközőben, és felé fordultam.
— Most már tudod. És most figyelj, Szlava. Ha még egyszer azt hallom a saját házamban, hogy kötelességem feláldozni a kényelmemet a te rokonaid miatt, akkor te fogsz elmenni az anyádhoz lakni. Az illegális albérlőkhöz, a behajtókhoz és Lenka hisztériáihoz. Én pedig itt maradok. Csendben, a macskámmal.
Tartottam egy kis szünetet, miközben a zavart tekintetébe néztem.
— Most pedig fogd a szivacsot, és mosogass el. Dolgoznom kell, a negyedéves jelentés nem készül el magától.
Bementem a kis, nehezen kivívott szobámba, és becsuktam az ajtót. Egy perc múlva a konyhából vízcsobogás és bizonytalan tányércsörgés hallatszott. Szlava mosogatott. A hétköznapi panel kétszobásomban újra csend, biztonság volt, és minden az én szabályaim szerint működött.
