A vagon lassan megtelt utasokkal. Ira elindult a saját fülkéje felé. Ott már ült egy nagymama az idős férjével és egy fiatal férfi. Ira leült az alsó fekhelyre, az idős asszony mellé.
— Messzire utazik? — érdeklődött a nagymama Irától.
— A végállomásig.
— Mi előbb szállunk le — mondta a nagymama. — De az éjszakát együtt töltjük. A nagyapával mindketten horkolunk, úgyhogy ne haragudjanak ránk, fiatalok. Maguknak fent talán nem lesz annyira hangos.
— Ugyan, a vonaton a kerekek zakatolása mellett nem nagyon hallani semmit — mondta Ira, és észrevette, hogy a fiatal férfi figyelmesen ránézett, majd elmosolyodott.
— A szülei? — kérdezte Ira halkan.
— Nem, nem az enyéim. Egyedül utazom, magam. Olegnek hívnak. És Önt?
Bemutatkoztak egymásnak, majd kimentek a fülkéből, hogy az idősek megágyazhassanak. Ira és Oleg beszélgetésbe elegyedtek. Oleg a fővárosból utazott hazafelé egy kiküldetésről, Ira pedig éppen befejezte az очередную vizsgaidőszakát — levelező tagozaton tanult a pedagógiai főiskolán. Mindkettőjük lelkét könnyűség töltötte el az elvégzett feladatok után, a hangulatuk emiatt emelkedett volt.
Ahogy az utastársak között gyakran megesik: lehet fecsegni erről-arról, szabadon kimondani mindent, tudva, hogy hamarosan a beszélgetőtárs eltűnik a horizont mögött, és jó eséllyel soha többé nem látod… Oleg mesélt a főváros múzeumairól, amelyeket még a sűrű munkarendje ellenére is sikerült meglátogatnia.
— Én bezzeg sehova sem tudtam elszabadulni. Napokon, sőt éjszakákon át magoltam a vizsga előtt. De ha majd befejezem a tanulmányaimat, eljövök a fővárosba sétálni. Csak úgy, a saját örömömre.
A beszélgetés visszaköltözött a fülkébe: az idősek vacsorára hívták a fiatalokat. A gondos nagymama kirakta az asztalra az egyszerű elemózsiát. Ira és Oleg is elővették a saját csomagjaikat. Ünnep lett belőle. A társaság jókedvűen vacsorázott. A nagyapa történeteket mesélt a fiatalságáról, a felesége pedig időről időre rászólt:
— Elég a beszédből, egyél! Mindjárt aludni kell.
Vacsora után azonban a nagyapa elővette a kártyát, és ünnepélyesen kijelentette, hogy addig nem fekszik le aludni, amíg valaki le nem győzi őt. Mindenki kártyázni kezdett, a tréfák újra felcsendültek. Időről időre felhangzott Irina nevetése. Az elhaladó utasok kíváncsian pillantottak be a fülkéjükbe, ahol a játékos társaság ült. Ira és Oleg pedig néhány óra alatt igazi barátokká váltak.
Végül Olegnek sikerült legyőznie a nagyapát, az öreg pedig morogva, nyögdécselve lefeküdt aludni.
— Vallja be, Oleg — kérdezte Ira. — Hiszen rögtön is legyőzhette volna a nagyapát, nem igaz?
— Igen — mosolygott Oleg. — De akkor nem ültünk volna ilyen sokáig egymás mellett, egy csapatban. És különben is… tetszik a nevetése. Igazán. Olyan, mint egy kis csengő. Őszinte, mint egy gyereké.
Ira elpirult, és az ablak felé fordult. A fülke melletti folyosón álltak, és a tovasuhanó fákat, bokrokat, apró állomásokat nézték. Hirtelen mintha átszakadt volna valami Irában. Bizalmasan mesélni kezdett Olegnek a kisvárosi gyermekkoráról, a húgáról, az édesanyjáról és a szeretett nagymamájáról. Oleg figyelmesen hallgatta, időnként rápillantott a lányra, mintha attól félt volna, hogy megijeszti ezt az őszinteséget.
— Nekem pedig igazából nincs is sok minden mesélnivalóm magamról. A tipikus „stréber” életrajza az iskolában, az egyetemen. Aztán munka… Még mindig nőtlen vagyok. A barátaim szerint zárkózott ember vagyok. De itt, magával… olyan könnyű minden. Magam is csodálkozom rajta.
Mindketten elhallgattak. Szomorúság töltötte el őket amiatt, hogy a gyorsvonat rövidíti a véletlen és boldog együttlétük óráit. Ugyanakkor ez a vagon, mint egy ketrec, összekapcsolta az útjaikat — ha csak néhány órára is —, amelyek hirtelen megváltoztatták az életüket, olyan szivárványszínűvé tették, mint gyermekkorukban…
Úgy tűnt, szavak nélkül is értik egymást: azt, amire mindketten ezekben a percekben gondolnak. Sajnálattal töltötte el őket a közelgő gyors búcsú és azok az érzések, amelyek éppen most zúdultak rájuk, mint egy hullám.
— Ideje pihenni — mondta Ira, és sóhajtott. Felmásztak a felső fekhelyeikre, de nem jött álom a szemükre. A fejük fölött pislákoló kis lámpák halvány fénye lehetővé tette, hogy lássák egymást. Beszélgetni nem mertek — az idősek aludtak.
Ekkor Oleg írt egy cetlit, és átnyújtotta Irának, miközben halkan odasúgta:
— Önnek postája van… Levél. Várom a választ.
Ira kibontotta a papírt, és elmosolyodott.
„Nem kívánok Önnek jó éjszakát. Levelezzünk, kérem. Unatkozom Ön nélkül…”
Ira választ írt, és visszaadta Olegnek:
„Rendben. Én is. És hány éves Ön? Én huszonkettő vagyok.”
„Hamarosan harminc leszek. Ez sok?” — válaszolta Oleg. A levelezés csak akkor ért véget, amikor az egész lapot apró betűk töltötték meg.
Voltak benne életrajzi részletek, tréfák és gyengéd szavak is… Mindketten jóval éjfél után aludtak el. Amikor felébredtek, az idősek már nem voltak a fülkében. Kora reggel szálltak le. Az asztalon, egy szalvéta alatt, reggeli várta Irát és Olegot — a gondoskodó öregasszony hagyta ott nekik.
Beszélgettek és nevettek. Úgy tűnt, mintha régi barátok lennének, akik hosszú különválás után találkoztak újra.
A búcsú gondolata mindkettőjük számára fájdalmas volt. De komoly beszélgetést egyikük sem tudott kezdeményezni: ez az utazás túlságosan kevés időt adott nekik… Túlságosan keveset!
Oleg készülődni kezdett a leszálláshoz. Hamarosan az ő állomása következett. Igen, a beszélgetésekből már tudta annak a kisvárosnak a nevét, ahol ez a csodálatos lány élt, tudta még az utcát is, sőt a munkahelyét is. És mégis…
Mi van, ha ez a napsugár éppolyan hirtelen tűnik el, ahogyan megjelent az útján? Ennyi év remény és várakozás után…
Ira hallgatott, igyekezett elrejteni izgatottságát, és nem mutatni szomorúságát. Ő is kedvelte Olegot. Olyan megbízható volt, nyugodt, figyelmes. És miért nem volt még mindig nős?
Oleg leszállt a vagonból. Ira intett neki, majd elsőként fordult el. Nem akarta, hogy Oleg meglássa a könnyeit.
„Ugyan, mi ütött belém? Minden rendben lesz. Minden még lehet… talán…” — gondolta a lány, miközben próbálta visszatartani a könnyeit és a kétségbeesést.
Visszament a fülkébe, leült, és a kezét az asztalkára téve az arcát beléjük temette, lehajtott fejjel, lehunyt szemmel.
A vonat elindult. Ira igyekezett semmire sem gondolni. A könnyek végigcsorogtak az arcán, és az asztalkára hullottak. A lány Oleg arcát idézte fel magában. Olyan kedves, gyengéd tekintet. Így még senki sem nézett rá korábban…
Ekkor valaki óvatosan megérintette a vállát. Oleg ült mellette. Ugyanaz a gyengéd tekintet simogatta a lányt.
— Mi történik itt? Sírdogálunk? Nem kell. Itt vagyok — mondta Oleg, megfogta Ira kezét, magához húzta, és csókolni kezdte a könnytől sós arcát.
— Te? — nézett Irа döbbenten a férfira. És észre sem vette, mikor szólította meg először tegezve.
— Igen. Én sem tudtam elmenni. Felugrottam az utolsó vagonra.
— De hát… — kezdte volna Ira.
— A kalauzzal megbeszéltem. Neked… nekünk már nincs is olyan messze hátra — szakította félbe Oleg, és ismét magához ölelte a lányt. — Te vagy az én utolsó vagonом, Ira.
— Hát ez aztán a bók — nevetett fel újra a lány. — Ilyet még soha senki nem mondott nekem.
— Remélem, hogy más többé nem is fog ilyen bókokat mondani neked. Ma pedig egészen hazáig elkísérlek. Rendben? Megengeded? Mintha ez lenne az első randink után.
— Ha már felugrottál az utolsó vagonra, akkor természetesen megengedem. Örömmel.
A vonat száguldott a mezőkön át, a fiatal pár szorosan átölelve ült. Most már úgy tűnt nekik, mintha még a szívük is a vonat ritmusára dobogna, amely egyre gyorsult. Annak a vonatnak a ritmusára, amely összekötötte a sorsukat.
💬 Barátaink, ha szívesen olvastok még több történetet tőlünk, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál bennünket arra, hogy tovább írjunk!
