– Miért jöttél? – kérdezte Elja. – Nem emlékszem, hogy bárkit is vendégségbe hívtam volna.
– Tőled várhatná az ember. Amíg szükséged volt valamire, emlékeim szerint rendszeresen telefonálgattál. Bezzeg most már nincs szükséged a rokonokra – mondta az anya.
– Ha ilyen jó az emlékezeted, anyu, akkor bizonyára arra is emlékszel, hogy minden egyes kérésemre rendszeresen elutasítást kaptam, meg azt a tanácsot, hogy: „Már felnőtt vagy, oldd meg egyedül”. Megoldottam. Mi kifogásod van ellenem?
– Csak egy kifogásom van: másfél évvel ezelőtt örökséget kaptál az apádtól, és erről senkinek egy szót sem szóltál – válaszolta az anya.
– Talán ki kellett volna plakátolnom, vagy be kellett volna jelentenem a médiában? – vágott vissza Elja. – Felhívott Natalja Leonyidovna, közölte, hogy melyik közjegyzőnél indította el az hagyatéki eljárást, és hogy mikor, hova kell mennem. Ennyi.
– És nekem miért nem telefonáltál? – kérdezte az anya.
– Mi közöd van neked az apám vagyonához? Már régen elváltatok, a váláskor mindent elosztottatok, ami volt. Az pedig, amit rám és Natalja Leonyidovnára – pontosabban a közös lányukra, Zsenyára – hagyott, egyáltalán nem tartozik rád.
– És Karina? Ő mégiscsak a nővéred.
– Amennyire én tudom, Karina Vlagyimir Igorevics lánya, nekem pedig csak a féltestvérem. Az apámnak Karina senkije, úgyhogy az örökségre semmilyen igényt nem formálhat.
– És mit hagyott rátok? – kérdezte az anya.
– Nos, ha ennyire érdekel, elmondom: Zsenyának a kijevi, Lobanovszkij utcai lakást hagyta, ahol most is élnek, meg egy nyaralót Kijev mellett. Nekem pedig egy háromszobás lakást Ivano-Frankivszkban, és egy telket az elővárosban. Mivel Ivano-Frankivszkba nem állt szándékomban odaköltözni, az egészet eladtam, megvettem ezt a lakást, és visszafizettem az autóhitelemet.
– De kellett, hogy maradjon pénzed – mondta az anya.
– Nos, ha kellett, akkor maradt is – mosolygott a lány. – Miért?
– Oda kell adnod Karinának. Férjhez ment, és a férjével úgy döntöttek, hogy házat építenek. Megvették a telket az építkezéshez, de a közművekért valamivel többet kellett fizetniük, mint amire számítottak. El kellene kezdeni az építkezést, de nincs pénzük.
– Nem, anyu, ez szóba sem jöhet – válaszolta Elja. – Egyetlen fillért sem adok Karinának!
– De hiszen nem ingyen kérné tőled, vissza fogja adni! – győzködte Elját az anyja. – Mindenképpen visszaadja.
– Karina? Visszaadja? – Elja majdnem elnevette magát. – Úgy, ahogy a sminkjeimet, az új szandálomat és azt a ruhát is visszaadta, amit a nagymama vett nekem a ballagásomra? Azokból a dolgokból soha többé nem láttam semmit!
– Mit emlegeted a múltat! Ez még gyerekkorotokban volt! Most már mindketten felnőttek vagytok! – kiáltott fel az anya.
– Igen, felnőttek! És Karinának a vágyai is felnőttek lettek. De erősen kétlem, hogy akár egy kicsit is megváltozott volna – mondta Elja.
– És mi lett azzal a másfél szobás lakással, ahol az örökség előtt laktál? – kérdezte az anya. – Eladtad?
– Nem, azt kiadom.
– Kiadod?! – szörnyedt el az anya. – Minek neked ennyi pénz?
– Nos, először is, ez nem olyan sok, mint amilyennek gondolod, másodszor pedig még előttem az egész élet. Családot szeretnék, gyerekeket. Karina szponzorálása viszont nem szerepel a terveim között – válaszolta Elja.
– Állandóan azt hajtogatod, hogy Karina a mostohaapád lánya! Legalább hálából iránta, egy ember iránt, aki az apád helyett apád volt, aki a saját házában nevelt fel, segíthetnél a lányának!
– Kezdjük ott, hogy sem én, sem Karina nem Vlagyimir Igorevics házában nőttünk fel. Ő jött hozzánk a lakásunkba, és a mai napig ott él. Most pedig arról, hogy ő nevelt fel engem: amíg otthon laktam, egyetlen jó szót sem kaptam tőle. Csak azt hallgattam tőle, hogy én tartozom mindenkivel. De tényleg mindenkinek – neki, neked, Karinának! Nekem kellett elmosogatnom, kitakarítanom a lakást, vigyáznom a kishúgomra, és ami a legfontosabb: mindezt szótlanul kellett tennem.
– És nem emlékszem, hogy te valaha is ellenkeztél volna, vagy legalább megpróbáltál volna kiállni mellettem. Ebből a sok „kötelességből” csak akkor tudtam megpihenni, amikor Valja nagymama elvitt magához a szünetekre. Úgyhogy Vlagyimir Igorevicsnek én biztosan nem tartozom semmivel!
– Hogy beszélhetsz így! Ő annyi éven át az apád helyett volt, aki elhagyott minket, amikor még csak hároméves voltál – mondta felháborodottan az anya.
– És három hónappal a válásotok után megszületett Karina. Amíg kicsi voltam, addig minden bűnért apámat hibáztatva beszélhettél róla szörnyűségeket. De már körülbelül tízéves koromban megértettem, miért váltatok el, és ki a hibás azért, hogy apa nélkül maradtam!
– Nem engedted, hogy találkozzam vele, hazudtál, hogy nem fizet gyerektartást, és ezért nem tudsz nekem új ruhát venni, vagy pénzt adni az osztálykirándulásra. De amikor tizennégy éves lettem, apa felhívott. Találkoztunk, és azóta rendszeresen láttuk egymást. Valja nagymama minden ajándéka valójában apától származott.
– Ő vette nekem az új telefont is, amikor Karina összetörte a régit. Ő segített nekem pénzzel, amikor egyetemre jártam. Ő, és nem ti, és végképp nem Vlagyimir Igorevics. És most azt akarod, hogy az apám pénzét Karinának adjam? Te magad nem találod ezt nevetségesnek? – mondta Elja.
– Mindent megértettem – veled teljesen felesleges beszélni. Hát akkor ülj egyedül a palotádban! – az anya teátrálisan széttárta a karját. – Huszonnyolc éves vagy, ugye? És nincs melletted sem férj, sem gyerek, még egy macska sem. Majd tíz év múlva beszerzel magadnak negyven macskát, és ott ülsz majd a pénzeden.
Néhány nappal később Elja találkozott a régi barátnőjével, Veronikával.
– Figyelj, mibe léptél bele Karinánál, hogy így megcsípted a farkát?
– Mindenkinek egészen elképesztő dolgokat mesél rólad. Állítólag az örökségből kapott pénzből több lakást is vettél, és most napi áron adod ki őket.
– Azt mondja, nem dolgozol, és úgymond „nemesi” módon, munka nélkül élősködsz a bevételeidből. Ráadásul a telefonszámodat is fűnek-fának osztogatja: azt terjeszti, hogy akinek lakás kell randizni, az hívja ezt a számot – mesélte Veronika.
– Komolyan? Valóban volt néhány furcsa hívásom lakásbérléssel kapcsolatban. Azt hittem, valaki csak elgépelte a számot.
– De most kiderül, hogy ez Karina műve. Huszonöt éves a csaj, férjhez készül, de még mindig úgy viselkedik, mint egy tinédzser! – csodálkozott Elja.
– Ez pontosan így van! Tiszta óvoda.
– Képzeld el, Nyika, én meg azon gondolkodtam, hogy meghívom anyámat, a mostohaapámat és Karinát az esküvőre. Most már persze, hogy nem fogom – mondta Elja.
– Ez azt jelenti, hogy a te részedről nem lesznek rokonok, csak barátok? – kérdezte Veronika.
– Miért ne lennének? Dehogyisnem. Meghívom Natalja Leonyidovnát, Zsenykát és Valja nagymamát. Úgyhogy minden rendben lesz. Életünk boldog és örömteli pillanataiban azoknak kell mellettünk lenniük, akik őszintén tudnak örülni nekünk.
– Ha nincs apám és ők, aligha tudtam volna elvégezni az egyetemet, és azonnal jó munkát találni. Úgyhogy ők az én családom. Nem pedig azok, akik tizenhét éves koromban összecsomagolták a bőröndömet, és kitettek az ajtón.
– Na jó, ne beszéljünk szomorú dolgokról. Mondd inkább, hova mentek nászútra?
– Ilja választott. Kijelentette, hogy meglepetés lesz. Én általában nem szeretem a meglepetéseket, sőt, tartok tőlük – meg is mondtam neki.
– Erre azt parancsolta, hogy írjam fel egy lapra azokat a helyeket, ahova szívesen elmennék, egy másikra meg azokat, ahova semmiképp sem. Most meg itt ülök és azon izgulok: mi van, ha összecseréli a két papírt?
– Az vicces lenne! És hol fogtok lakni? Nálad vagy Iljánál?
– Úgy döntöttünk, hogy jobb lesz az én lakásomban – innen mindkettőnknek kényelmesebb bejárni dolgozni – felelte Elja. – Ráadásul amíg csak ketten vagyunk, a kétszobás lakás pont elég nekünk.
– A jövőben pedig, ha bővül a család, átköltözünk az ő háromszobásába. Csak ott még fel kell majd újítani a dolgokat.
– Ráértek még. És most azt ki fogjátok adni? – kérdezte a barátnője.
– Nem tudom, még nem döntöttük el.
– Figyelj, Elka, képzeld el, mi lesz Karinával, ha megtudja, hogy majdnem eltalálta a valóságot, és Iljával összesen három lakásotok van! – mondta Veronika.
– Belegondolni is rossz. Sajnos ezt nem lehet majd örökké titokban tartani. Egyszer úgyis megtudják. Vajon milyen bosszút eszel ki akkor Karina?
Mit gondoltok, helyesen tette Elja, hogy nem hívta meg az anyját az esküvőre? Írjátok meg a véleményeteket kommentben! Ha tetszett a történet, nyomjatok egy lájkot!
