– Mit művelsz te, fiam? Térj magadhoz, Styepka! Hogy a csudába keveredtél ebbe? Eszednél vagy, fiam? Terhes nőt szereztél magadnak! Eszedbe se jusson többé találkozni vele! Hallgasd meg, mit mond anyád, Styepa! Anyád soha rosszat nem tanácsolna neked. Szép legény vagy te: jóképű az arcod, és kétméteres termetű!
– Nem vagyok én kétméteres, mama – mosolyodott el Styepa. – Csak százkilencvenhárom centi.
– Akkor is, nem azért szültelek, virrasztottam éjjelente, neveltelek, gondoztalak, hogy valami semmirekellő elhagyott nővel összekösd az életed. Térj észhez, Styepka! Érted bármelyik lány menne. Szvetka Kravcova le sem veszi rólad a szemét, akár már holnap készen állna az esküvőre. Nekem tetszik Szvetka, rendes lány, házias, jól nevelt, udvarias. Jó feleség lenne belőle – nem bánnád meg, fiam. És milyen családja van! A mi falunkban nincs náluk gazdagabb. De mit beszélek a mi helybéli Szvetkánkról? Te a járási központban dolgozol, ott kellene menyasszonyt találnod, városit.
– Mama, köszönöm mindazt, amit az életben adtál nekem, de bocsáss meg, a menyasszonyt magam fogom kiválasztani. Ahhoz megyek feleségül, aki a szívemnek kedves. Szvetka Kravcovát nem szeretem, és aligha fogom valaha szeretni, nem lenne vele boldogságunk. Városi menyasszonyra sincs szükségem…
– De akkor egy gyerekkel együtt jövő nő kell neked, ugye? Valaki már kihasználta, aztán eldobta. Az én jószívű fiam meg úgy döntött, hogy felszedi. Mit találtál te egyáltalán ebben a Surkában? Ha legalább olyan gyönyörű lenne, mint a képeskönyvben – azt még meg lehetne érteni.
– Mama, szeretem Surát. Szeretem, és csak rá gondolok. Nekem ő a legjobb és legszebb lány a világon…
Sura egy sokgyermekes családban a második legidősebb volt. Volt egy bátyja, négy húga és két öccse. Surának korán fel kellett nőnie, komoly és felelősségteljes lány volt. Gyakran kellett gondoskodnia a kisebb testvéreiről. Sura szülei nem ittak, de hogy el tudjanak tartani egy ilyen nagy családot, sokat kellett dolgozniuk, így nem maradt idejük a gyerekek nevelésére. Sura gyakorlatilag az anyjukat pótolta a testvérei számára.
Annak ellenére, hogy sok idejét elvitte a kisebbek gondozása, az iskolában jól tanult. Célja volt – bejutni a technikumba, könyvelő szakra. Felsőfokú tanulmányokról a lány még csak nem is álmodott, az ő helyzetében nem lehetett egyetemekről álmodozni.
A technikum sikeres elvégzése után Sura könyvelőként ment dolgozni egy bányásztelepülésre, amely százharminc kilométerre volt a szülőfalujától. Abban a kis faluban, ahonnan származott, nem akadt munka egy „papíros” könyvelőnek.
A munkahelyén történt Sura végzetes találkozása Arisztarh Petroviccsal. Arisztarh Petrovics kétszer olyan idős volt, mint Sura, és tekintélyes beosztást töltött be a bányairányításnál.
Sura nem volt a legszebb lány, külseje teljesen átlagos volt, ám a karcsú, formás alakját sokan megirigyelték volna. Éppen ifjúságával és alakjával hívta fel magára a tapasztalt Arisztarh Petrovics figyelmét, aki már két sikertelen házasságon volt túl.
Arisztarh Petrovics alacsony termetű volt, nemigen tűnt ki szépségével, mélyen kopaszodott, és koránál is idősebbnek látszott. De milyen gyönyörű szavakat tudott mondani Surának! Egy ilyen tiszta, bizakodó és naiv lányt becsapni neki nem okozott nehézséget – Sura fejvesztve beleszeretett. Szerelme éppoly tiszta volt, mint ő maga.
Természetesen Sura és Arisztarh Petrovics viszonya, amely nyilvánvalóan jócskán túlmutatott a munkahelyi kereteken, nem maradhatott észrevétlen. Néhány kolléga biztosra vette, hogy Surának hátsó szándékai vannak, és Arisztarh Petrovics segítségével szeretne előrébb jutni a ranglétrán, de erről szó sem volt. Surának semmire sem volt szüksége a szeretett férfitól, ilyen gondolat meg sem fordult a fejében.
Sura nagyon lelkiismeretesen dolgozott, ragaszkodott a munkájához, szerényen élt, nem költött feleslegesen, és minden hónap végén, ami a fizetéséből megmaradt, hazaküldte a szüleinek. Arisztarh Petrovics nem halmozta el ajándékokkal, sőt egyáltalán nem adott neki semmit, ő pedig soha nem is kért.
Öt hónappal a megismerkedésük után Sura örömmel közölte szerelmével, hogy gyermeket vár. Amikor vitte neki a hírt, már fejben látta magát gyönyörű fehér ruhában, fátyollal a fején. Teljes szívéből vágyott rá, hogy Arisztarh felesége és gyermekei anyja legyen. Csakhogy a férfi egyáltalán nem örült a hírnek, és ragaszkodott hozzá, hogy Sura mielőbb „megoldja a problémát”.
– Bocsáss meg, Surácska – jelentette ki hidegen. – Tudod, hogy kétszer voltam nős és kétszer váltam el. Harmadszor nem készülök megnősülni, és gyerekre sincs többé szükségem. Minden házasságomból van két gyerekem, az összesített tartásdíj, mint magad is megérted, nem kevés. Három év múlva a legidősebb fiam betölti a tizennyolcat, alig várom, hogy legalább rá ne kelljen már fizetnem.
– Mit akarsz ezzel mondani, Arisztarh? – állt Sura, mintha földbe gyökerezett volna a lába.
– Minek kérdezed, Sura? Hiszen mindent megértettél. Feleségül nem veszlek, és az ötödik gyerek után nem fogok tartásdíjat fizetni…
– Arisztarh, drágám, hogy mondhatsz ilyet? Nem hiszem el, nem hiszem el, hogy ezt te mondod nekem… – rázta hitetlenkedve a fejét Sura. – Hogy lehet ilyet javasolni – megszabadulni a babától? Hiszen ez a te gyereked is!
– Surácska, ha neked is tartásdíjat kellene fizetnem, miből élnék? Én jól akarok élni, minden évben három hétre elmegyek egy szanatóriumba, hogy rendbe hozzam az egészségem. Nagyon odafigyelek magamra.
– Nem fogok megszabadulni a gyerektől! Soha! – tört ki zokogva Sura, és leereszkedett a fotelbe.
– Na-na, csak ne a könnyeket. Nem szeretem ezeket a sírásaitokat… – mondta közönyösen Arisztarh. – Felajánlottam egy megoldást, döntsd el te magad, mit teszel. Csak tőlem ne várj segítséget, ne akaszd rám ezt a gyereket. Megegyeztünk? Gondold meg jól, fel tudod-e nevelni. Ha pedig mégis kórházba akarsz menni – szólj, elviszlek.
– Nem fogok… Határozottan eldöntöttem: meg fogom szülni.
– A te dolgod… – Arisztarh végigsétált a folyosón, és kitárta a bejárati ajtót, ezzel jelezve Surának, hogy a beszélgetésnek vége, és ideje távoznia a lakásból.
Sura pontosan tudta, hogy a rokonaira nem számíthat, tisztában volt vele, mennyire nehéz lesz egyedül a gyerekkel, de másként nem tudott cselekedni.
Stepan a járási központ gyárában dolgozott, a gyári munkásszállón lakott, hétvégén pedig hazautazott a faluba a szüleihez, ahol besegített a ház körül. Amint meglátta Surát a faluban, megtetszett neki a lány. Egy alkalommal, amikor az utcán találkozott vele, első látásra beleszeretett, és nem tudott többé nem rá gondolni.
A fiú próbált udvarolni Surának, de semmi esélye nem volt, a lány akkor már teljesen el volt bűvölve a szónokias Arisztarh Petrovicstól, és senkit sem látott rajta kívül. Amikor Stepan megtudta Sura és Arisztarh kapcsolatát, abbahagyta a látogatásokat, de telt az idő, és elfelejteni a lányt mégsem tudta.
Egy kis faluban semmit sem lehet elrejteni az emberek elől, az egész élet nyilvános. Amikor véglegesen kiderült Sura és Arisztarh szakítása, Stepan még aznap este elment hozzá.
– Styepa, nem tudod, milyen helyzetben vagyok? – csodálkozott Sura.
– Helyzetben? Nem, nem tudom…
– Titkolózni nem fogok, úgyis hamarosan az egész falu tudni fog… Gyermeket várok, Styepa. Arisztarhtól… ne gyere többé hozzám.
– A gyerek nem akadály – jelentette ki határozottan a fiú, bár a hír meglepte.
Stepan minden este meglátogatta Surát, aki egy idős falubeli asszonynál lakott. Sura határozottan visszautasította Styepa udvarlását, nem engedte be a házba, a tornácnál beszélgetett vele, és akkor is csak néhány percig. De a fiú kitartóan újra és újra visszajárt. Látni Surát, hallani a hangját számára olyan volt, mint egy korty friss levegő.
– Styepa, kérlek, ne gyere többé – mondta egyszer Sura, amikor a fiút a tornácnál találta.
– Surácska, adj legalább egy esélyt, még egy kis reményt. Tényleg ennyire kellemetlen vagyok neked, hogy elüldözöl? Mondd meg az igazat: undorító vagyok neked? Ne kínozz engem.
– Nagyon jó vagy, Styepa, kedves. De köztünk semmi sem lesz.
– Csak ne űzz el, Surácska, kérlek. Nem fogok nagyon zavarni. Semmit sem kérek tőled, de legalább pár percre megjelenhetnél a tornácnál…
– A helyzetemről már mindenki tud, Styepa. Kellemetlen beszéd kezdett elterjedni, hogy a gyerek apja elhagyott, én meg most téged fogadlak. Lúzernek hívnak, Styepa.
– Hogy merik! – szorította ökölbe a fiút. – Az emberek nem is ismernek téged, nem élsz itt olyan régóta a falunkban.
– Ne gyere, Styepa. És rólad is kezdenek beszélni. Jobb, ha egyedül maradok a szégyenemmel…
– Én készen állok! – tört elő belőle azonnal.
– Készen állsz? Mire, Styepa? – csodálkozott Sura.
– Sura… – zavartan motyogta Stepan. – Nem tudom, milyen szavakat kellene mondanom… Készen állok, hogy feleségül vegyelek. Nősülj velem, Surácska…
– Nem tudok így, Styepa. Nem akarok becsapni, hiszen még mindig Arisztarhot szeretem…
– Nősülj velem, Surácska, nem fogod megbánni – nézett reménykedve a lány szemébe a fiú. – Karomban foglak hordozni, egész életemben. A gyereket úgy fogadom, mintha a sajátom lenne… Nem siettetlek, megvárom a választ, ameddig kell.
Sura azon az estén nem tudott választ adni. Úgy érezte, ez nem helyes – így…
Hamarosan a pletykák, miszerint Styepa a „elhagyott nőhöz” jár, eljutottak az anyjához, aki rettenetes hisztit rendezett a fiúnak. De Styepa nem hátrált meg, túl sokat jelentett számára Sura.
Sura számára nem volt titok, hogy Styepa anyja ellene van, és nem akart családi veszekedést, ezért nem sietett a válasszal. Egy hét múlva sem adott választ Sura. Végül, egy hónap elteltével Styepa bejelentette a szülőknek, hogy lesz esküvő!
– Az ő lába nem lesz a házamban! – üvöltött a hangját szinte elvesztve az anya. – Tolik, és te hallgatsz? Az egyetlen fiad készül egy terhes nővel összeházasodni. Nem szereti a mi Styepkánkat, a saját szégyenét akarja rajta eltakarni.
– Nina, Ninocska, nyugodj meg, ne idegeskedj így, különben felmegy a vérnyomásod… Styepa, gondold jól át – motyogta az apa. – Miért nevelnél idegen gyereket?
Stepan apja engedékeny ember volt, mindenben a feleség véleményére hagyatkozott, amit ő mondott, úgy is lett. Szerencsére Styepa nem az apjára hasonlított, tudta képviselni a saját álláspontját.
Styepa és Sura csendben házasodtak a polgári hivatalban, esküvőt nem tartottak, a menyasszony terhessége már ekkor erősen látszott. Az ifjú pár a járási központban telepedett le, ahol Styepa dolgozott, kaptak egy szobát a családi munkásszállóban.
Az esküvőt követő négy és fél hónap múlva Sura fiút szült, akit Igor névre kereszteltek, ezt Styepa javasolta. Styepa őszintén boldog volt, valóban a sajátjaként fogadta a gyermeket, éjszaka felkelt hozzá, sőt pelenkát is mosott.
Styepa szülei nem fogadták el Igort, nagyszülőnek sem érezték magukat, ami várható volt. Styepa ritkán látogatta a szüleit, és ha ment, egyedül. Anyja kategorikusan kijelentette, hogy Sura vendég a házukban, nem kívánatos.
Amikor Igor két és fél éves lett, testvére született, Alexej.
– Na, Tolik? – mondta Nina. – Így lettünk nagyszülők. Bár nem szeretem a menyemet, de menjünk, ismerkedjünk meg az unokánkkal. Hiszen Ljosénka a mi vérünkből való.
Styepa szülei heti egyszer kezdtek látogatni, Ljosével foglalkoztak, miközben teljesen figyelmen kívül hagyták Igort. Styepával szembeni hozzáállásuk továbbra is élesen negatív volt, az anya számára Sura szinte nem is létezett.
Az idő telt, a gyerekek növekedtek.
Az idő telt, a gyerekek nőttek. Ljosénka már két éves lett. Styepa szülei ellátogattak hozzájuk, rengeteg ajándékot és finomságot hoztak az unokának, nem fukarkodtak. Eközben Igor eddig egyetlen egyszer sem kapott tőlük semmit.
– Nézd csak, Tolik, az unokánk, Ljosénka, micsoda erőember! – nem győzött örvendezni a nagymama. – Hamarosan túl fog nőni ezen… – bökött Igor felé.
Igor négy és fél évesen kezdte felfogni, mennyire másképp bánnak vele a nagyszülők, különösen a nagymama, mint a kisebb testvérével.
– Nagymama, miért nem játszotok velem, de Ljoséval játszotok? Neki adtok ajándékot, nekem meg miért nem? – kérdezte a fiú.
Ninát mindig felidegesítette, amikor Igor nagymamának nevezte.
– Mert… – kezdett volna dühösen válaszolni.
– Mama, ne merészelj! Maradj csöndben! – ugrott oda Styepa, és az ujját az ajkához tette. – Csak próbáld meg neki mondani, – suttogta az anyjának. – Ezt nem fogom megbocsátani neked.
– Rendben – erőltetett mosollyal válaszolt az anya. – Menj, Igor, úgy látszik, anyád hívott.
– Nem hallottam – vonta meg a vállát a fiú.
– Menj, menj, fiam, hívott… – simogatta a fejét Styepa. – Én is hallottam.
– Fiam… – csikorogta NIna a fogai között.
Semmi sem változott: Igor gyengéd, szeretetteljes kisfiú volt, nagyon szomorú volt, hogy a nagyszülők, különösen a nagymama, nem úgy bánnak vele, mint a kisebb testvérével, és egyszerűen figyelmen kívül hagyják.
Styepa próbált beszélni az anyjával, sőt még azzal is fenyegetőzött, hogy nem engedi be a szüleit a házába, ha így folytatják Igorral.
– Nem, Tolik, hallottad? – álmélkodott az anya. – Egy kis „rámászott” gyerek miatt Styepa kész megtiltani a szüleinek, hogy belépjenek! Anyukád így most mosott át az agyadon, fiam? Ez az ő hatása?
– Sura nem tehet semmiről, mama! Én döntöttem így.
– Nem, kedvesem, a saját unokánkkal nem tilthatod meg, hogy találkozzunk! Ahogy eddig jártunk hozzá, úgy fogunk továbbra is járni! És pont!
Styepa szülei továbbra is látogatták őket, Ljosét magukkal vitték sétálni. Igor továbbra sem értette: miért sétálnak Ljoséval, de vele nem? A friss levegőn való sétát Igor nagyon szerette.
Igor hatéves lett, és Styepa nem bírta tovább.
– Surácska, döntöttem – jelentette ki határozottan. – Elmegyünk.
– Elmegyünk? De hová, Styepa?
– Az ország nagy. Rengeteg az építkezés szerte a Szovjetunióban. Megtaláljuk a helyünket. Öt évet ledolgozunk – és megkapjuk a saját lakásunkat. Ráadásul itt semmi sem köt minket, még a saját sarkunk sincs, így egész életünkben a kollégiumban élnénk…
Styepa a családjával messze elköltözött szülőföldjétől, de viszonylag gyorsan megbarátkozott az új hellyel. Styepa, ahogyan a családfőhöz illik, volt a fő kereső, és egész jól keresett, bár a munkája nehéz volt. Sura a szakmájában helyezkedett el, könyvelőként dolgozott, és szerette a munkáját.
Amikor Ljosé első osztályba ment, már magasabb volt az idősebb testvérénél. Az apai gének éreztették hatásukat: Arisztarh húsz centivel alacsonyabb volt Styepánál.
Eltelt valamivel több mint egy év, és Igor hallotta, ahogy az iskola közelében két anyuka beszélget, akik tudták, hogy Igor és Ljosé testvérek.
– Nézd csak, a kisebbik mennyire túlnőtte a nagyobbat!
– Igen, és egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Nyilván más az apjuk.
– Én is így gondolom!
A tizenegy éves Igor alig várta az estét, hogy kérdéseket tegyen fel anyjának és apjának. Okos fiú volt, emlékezett, hogyan kerülték őt a nagyszülők, Styepa szülei.
Styepa és Sura egymásra nézve úgy döntöttek, hogy nem titkolják Igortól az igazságot, hiszen a fiú nő, és egyre több kérdése lesz.
Amikor Igor megtudta, hogy Styepa nem a vérszerinti apja, körülbelül húsz percig sírt, majd letörölte a könnyeit, és átölelte Styepát.
– Mindenesetre te vagy az apukám, a legkedvesebb és legdrágább! – mondta.
– Én is szeretlek, fiam! – ölelte magához Styepa.
Ezután senki sem tért vissza ehhez a témához, az élet folytatódott a maga rendje szerint. Pontosabban, nem teljesen ugyanúgy: a család életében fontos változások következtek. Hamarosan Sura gyesre ment, és két hónappal a lány születése után a család megkapta régóta várt háromszobás lakását.
A boldog, sokgyermekes szülők szorosan összetartottak. Surának a férje vált a legközelebbi és legdrágább emberré, teljes szívéből szerette, és csak azt bánta, hogy nem találkozott vele korábban…
