A kamaszlány meg sem mozdult. Ljuba figyelte őt, miközben mellére tette Annát, a kisbabát, aki mohón kapott a mell után. „Hiszen ő maga is még gyerek – gondolta Ljuba. – Milyen anya lesz így belőle? És hol nézett ez a fiú… bizonyára ő is épp ilyen kölyök.”
Ó, gyerekek… miért nem játszotok még kisautókkal és babákkal?
A kórteremben ketten feküdtek. Amikor Ljuba először szült, egy nagy, tizenegy ágyas kórteremben volt. Jaj, mennyi mindent lehet ott hallani… Ezúttal viszont egy kis szobába tették, úgynevezett boxba. A szülészeten újszülöttkori sárgaság járta – magyarázták neki –, az ő kicsije viszont teljesen egészségesnek tűnt, és összességében könnyebb az egészséges babákat elkülöníteni, mint a betegeket.
Éjszaka hozták be ezt a lányt. A nővérek újrahúzták az ágyakat, mondták, hogy a babák az anyákkal maradnak, és megkérdezték Ljubát, nem ellenzi-e.
Ellenzi? – csodálkozott Ljuba.
Elmesélték, hogy előtte egy „úri hölgy” feküdt itt. Amikor behozták hozzá a babát, olyan ordítást csapott, hogy még nem akar dajkálni, hadd aludja ki magát legalább a kórházban. Magyarázták neki, hogy a gyerek elkaphat valamit, kellemetlen, miért kockáztatni – ez a box nem neki van, hanem a babának. De nem: „vigyétek el éjszakára, és kész”.
Ljuba elnevette magát, és megnyugtatta a nőket, hogy ő épp ellenkezőleg, örülni fog, ha Anna mellette lesz. És aztán azon az éjszakán behozták ezt a lányt.
– Kelj fel, hallod! – lökte meg durván a nővér. – Nem te vagy az egyetlen királynő itt, etetni kell a gyereket.
– Úgyis le fog mondani róla – mondta visszafordulva Ljubához. – Széttenni a lábát, azt tudja, de felelősséget vállalni a következményekért… na. Vedd már fel a gyereket, mit ülsz ott, mint egy kotlós.
A lány kelletlenül felült, fájdalmas arccal lógatta le a lábát.
– Na, fogd… így ni. Még hogy én foglalkozzak vele, mikor annyi gyereket kell hordani…
– Menjen csak. Adja ide nekem a babát, segítek neki, menjen nyugodtan. Az enyém már evett, alszik.
– Biztos benne? – kérdezte a nővér kétkedve, de érezhető örömmel.
– Teljesen biztos.
Ljuba felvette a kisbabát. Fiú volt, nehéz, az Annához képest egészen súlyos.
– Na gyere, drágám, hogy hívnak?
– Alla… Berezsnaja – nyitotta ki alig a száját a lány.
– Etetni kell a kisfiadat.
– Nekem?
– Hát nem nekem… persze én is tudnék, sok tejem van, de neked kell, legalább a melledre tenni… na, gyerünk.
A lány eltorzította az arcát.
– Aj, fáj…
– Persze hogy fáj… gyerünk.
A baba éhes volt, mohón nyitotta a száját, és bekapta az anyja kicsi, még ki sem fejlődött mellének felét.
„Istenem – gondolta Ljuba –, gyerek a gyereknek.”
Alla egy kicsit tartotta a babát a mellén, majd hátradőlt. A kisfiú hangosan, szaggatottan sírni kezdett.
– Éhes – mondta Ljuba. – Gyere, hadd etessem meg én. Te olyan pufók vagy, anyukád meg még kicsi… ne kínozzuk, jó?
Ljuba megetette a fiút, aki mohón szívta a mellet, mintha mellszívó lenne, fuldokolva, sietve evett.
– Na, na, kicsim, miért sietsz… ráérsz még. Ljuba néni megetet, ne kapkodj.
Alla újra lefeküdt, és a fal felé fordult.
Ljuba megetette a fiút, majd visszafektette a kiságyba. Jöttek az orvosok, megvizsgálták a gyerekeket, beszélgettek az anyákkal. Alla röviden válaszolt. Így tudta meg Ljuba, hogy tizenkilenc éves. Ugyan már – és mégis úgy néz ki, mint egy kamasz. Ljuba férjének, Borinak a tizennégy éves unokatestvére idősebbnek látszik ennél az apró teremtésnél.
– Eldöntötted már, kislány, hogy itt hagyod a gyereket? – kérdezte este Andrejevna, a takarítónő Allától. A lány némán az ablakot nézte.
Ljuba megértette: itt akarja hagyni. Ej, ostoba.
Kint eleredt a hó. Nagy, puha pelyhek, mintha meséből hullanának: repülnek, kavarognak, rátapadnak a kórházi ablakokra. Az utcán kigyulladtak a lámpák. Ljuba nem kapcsolta fel a villanyt, ő is az ablakot nézte.
– Gyerekkoromban – mondta halkan – felmásztam a párkányra, elbújtam a függöny mögé, és kinéztem az ablakon. Kicsi voltam, széket húztam oda, hogy felérjem, a párkány magas volt, és mindig a szék miatt találtak meg… Ott ültem, álmodoztam, vártam az anyukámat.
Aztán megtudtam, hogy nemcsak anyát lehet várni, hanem apát is, nagymamát és nagypapát, nővéreket és fivéreket, nagynénit és nagybácsit… az egész családot. Különösen télen volt szomorú, újév előtt. Akinek voltak rokonai, az várta őket, némelyeket még a szünidőre is elvittek. Én is vártam. Csakhogy nekem nem volt senkim.
Az anyám a kórházban mondott le rólam. Az ablakon át szökött meg. Megtalálták… megszégyenítették még, de ő csak tágra nyitotta a szemét: nem tud semmiről, nem szült semmilyen gyereket, a hétvégén a faluba ment a nagyszüleihez. Ezt később mesélte el nekem a dadus, amikor már nagyobb voltam, az árvaházban. Azt hittem, csak kitalálta ezt a történetet – szeretett engem, Zina dadus, nem tudom miért, de engem különösen.
Amikor kikerültem onnan, már megismerkedtem Borisszal, és elhatároztam, hogy megkeresem az anyám nevét és vezetéknevét. Tudod, megtaláltam. Mi, árvaházi gyerekek mindig idealizáljuk az anyánkat. Piedesztálra állítjuk, önzetlenül szeretjük. Felmentjük őket, kifogásokat találunk a tetteikre, szívszorító történeteket találunk ki, és magunk sírunk meg a szegény anyukáinkat.
Megtaláltam őt – és nem is rejtőzött különösebben. Minek is? Na és? Szült egy gyereket. Na és? Eldobta, az ablakon át szökve meg, mint egy kóbor macska… csakhogy a macska legalább azért megy el, hogy élelmet szerezzen.
Ugyan, mit számít – világra hozott egy gyereket, ugyan, mit számít – eldobta, az ablakon át szökött meg, mint egy kóbor macska. Csakhogy a macska azért megy el, hogy eleséget szerezzen a kölykeinek, az pedig, aki engem megszült, egyszerűen visszaszökött a maga jómódú anyjához, engem pedig anyátlanul hagyott.
Igen, Zina dadusnak igaza volt: az, aki engem megszült, rendezett, jómódú családból származott. Bár miért is „volt” – most is az.
Van neki anyja, apja, fiútestvére és lánytestvére, van férje és két gyermeke is. Egy fiú és egy lány – kedvesek, szépek, fiatalok.
Jó iskolákban tanulnak, és hatalmas adag anyai szeretetet kapnak. Csak az fáj nagyon, hogy nekem ebből nem jutott.
Azonnal felismert. Ugyanaz az arcunk. Állt, nézett rám, kissé hunyorítva.
– Miért jöttél?
– Meg akartam nézni az anyámat.
– Én nem vagyok az anyád. Én csak megszültelek – felelte közönyösen.
– Ki az apám?
– Azt hiszed, ott majd örülnek neked? Menjünk arrébb.
Félrehúzódtunk. Vírának hívták azt, aki csak megszült engem. Elmesélte a történetét: hogyan szeretett bele ostoba kislányként egy felnőtt, tekintélyes férfiba. A férfi járkált hozzájuk.
Ő nem hagyta békén, a férfi végül engedett – pedig… a gyerekei idősebbek voltak Víránál. De hát rávitte a lélek a fiatalra.
Később Víra megismerkedett a leendő férjével, és megértette, hogy az öreg már nem kell neki. Ő meg belefáradt az állandó bujkálásba.
Így történt, hogy Víra későn jött rá: gyereket vár. A jövendőbeli férjét behívták a seregbe – valami galibát csinált az egyetemen, és ezúttal az apja sem tudott segíteni.
Neki pedig sikerült mindenki elől eltitkolnia a hasát. Amikor eljött a szülés ideje, elmondta az anyjának; az mentőt hívott, de – bizonyára Vira apjával tanácskozva – úgy döntöttek, hogy ez a gyerek tönkretenné a lány életét. Meg akartak szabadulni tőle, és végül ő maga is így döntött.
Kórházi köpenyben és papucsban futott el.
Nevetve mesélte, hogyan szaladt haza a hóesésben, otthagyva a kórházban azt, akire egyáltalán nem volt szüksége…
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte újra Víra. – Te vagy az én hibám. Azt hiszed, majd megbánom, sírva a nyakadba borulok? Nem. Te egy kellemetlen félreértés vagy, egyszerűen nem volt időm megszabadulni tőled.
Családom van, gyerekeim, társadalmi helyzetem. Még ha felszínre is kerülne ez a régi történet, mindig tudnánk, mit mondani.
– Hasonlítunk egymásra.
– Ugyan már, könyörgöm. Mennyi hasonló ember van a világon! Véletlen egybeesés, semmi több. Ennyi volt? Mennem kell…
Így dőlt össze hatalmas robajjal az anya emlékműve, amelyet gyermeki képzeletemben emeltem.
Nekem van anyám. Szerencsém van: jó, okos, gondoskodó. Neki egyetlen fia van – a férjem –, én pedig a lánya lettem. Szerencsém volt az anyósommal.
– Vajon ennek a kisfiúnak szerencséje lesz-e? Talán örökbe fogadják jó emberek, szeretetben és gyengédségben nő fel… de az is lehet, hogy nem – mondja halkan Ljuba, mintha senkihez sem szólna. – Lehet, hogy rossz emberekhez kerül, akik bántani fogják. Vagy talán, mint egykor én kicsiként, majd elbújik a függöny mögé, és elképzeli magának az anyja arcát…
Ljuba elhallgatott, az ablakon túl hulló havat nézte.
Éjszaka hallotta, ahogy Alla sír.
Reggel, amikor kinyitotta a szemét, nem találta a lányt.
Mégis elment – gondolta szomorúan. Elment…
Az ajtó halkan megnyikordult, és beengedte a kis Allát.
Hallgattak.
– Ma eljön értem anyukám – szólalt meg halkan a lány, aki valóban még kislány volt: kicsi és rémült. – Mindent bevallottam neki. Azt hittem, azt hittem, hogy apával… hogy nem fogadnak el. De ők… apa azt mondta, eszembe se jusson sírni. Azt mondta, büszke rám, amiért nem mondtam le Ruszlanról.
– Ruszlannak akarod nevezni?
Alla bólintott.
– Falun élünk. Anyu azt mondta, hogy a gyermekgondozási szabadság után el tud helyezni az irodában, nála. Apa pedig… azt mondta, olyan boldog, mert most már nagypapa.
Alla halkan beszélt, Ljuba pedig nézte őt, és arra gondolt: hogyan volt képes ez az apró kis egérke anyává válni…
– Ljuba, Ljuba…
Ljuba megfordult. Egy fiatal nő sietett felé, szép volt, alacsony termetű, igazi „élet és erő” sugárzott belőle. Hol is láthatta őt korábban?
– Alla?
– Igen. Amikor megláttalak… benneteket, majdnem megőrültem az örömtől…
– És hogy vagytok? Hogy van Ruszlán?
– Jól. Idén megy iskolába. És Anna hogy van?
– Ő is jól van, szintén iskolába készül… Te férjnél vagy? – kérdezte Ljuba, meglátva a karikagyűrűt az ujján.
– Igen. És van egy kislányom is. Kolja, a gyerekek apja… ő akkor jött vissza hozzánk, amikor Ruszlán egyéves volt… Ljuba… köszönöm neked!!!
– Mit?
– Én is azt akartam tenni, mint a te… hogy is mondjam… az, aki világra hozott téged… el akartam futni, mindent elfelejteni, messzire menni. De aztán a te halk hangod és a történeted kijózanított. Egész éjjel sírtam, annyira sajnáltam azt a kislány Ljubát… és a kisfiamat. Reggel engedélyt kértem, hogy telefonálhassak. Felhívtam a szomszédokat, ők szóltak anyának… Aztán apu is berohant… Azt hittem, elátkoznak és elkergetnek… de ehelyett… Köszönöm, Ljuba!!!
Ljuba hazafelé ment, és halkan mosolygott. Nem kell, hogy úgy legyen, mint vele volt. Nem szabad, hogy a gyerekek az anyjukra várjanak – kivéve, ha az épp dolgozik.
Ljuba megszaporázta a lépteit, tudta, hogy Makszim és Anna várják otthon. Bori majd később érkezik.
Tegyétek ki a lájkot, és írjátok meg kommentben: ti mit gondoltok erről?
💬 Barátok, ha szeretnétek még több történetet olvasni tőlünk, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez ad erőt és inspirációt, hogy tovább írjunk!
