— Mi van, kisfiam? — kérdezte Nagyijka, mintha abban reménykedett volna, hogy mindjárt válaszol neki. De Mikolka csak szomorú kis szemekkel nézett rá. Karjába vette. A kisfiú odasimult hozzá, gyenge kis karjaival átölelte, amelyek alig engedelmeskedtek neki. Megpróbálta kinyitni a száját, erőlködött, hogy mondjon valamit, de az anyja tudta — nem fog. Sétálni kezdett vele a szobában, a karján hordozva. Kintről kinézett az ablakon:
— Marijkó, hamarosan megérkezik a nagymama, a másik, aki messze lakik.
Valóban, azon a napon Nagyijka szüleinek kellett megérkezniük Zsitomir környékéről látogatóba. A lelkében pedig pislákolt a remény, hogy segíteni fognak. Bár miben is lehetne segíteni? Nagyijának és Levkónak három gyermeke volt. Két kislányuk, hét- és ötévesek, és Mikolka… egy különleges igényű gyermek. Hároméves volt, de nem járt és nem beszélt, a kezecskéi sem engedelmeskedtek neki rendesen. Az orvosok sem tudtak semmi konkrétat mondani, csak valamilyen patológiát emlegettek.
Az anyós, egy tekintélyes asszony, aki a gyámügy vezetőjeként dolgozott, látta, milyen nehezen boldogul a fia és a menye három gyerekkel. Felajánlotta, hogy adják be az unokát egy gyermekotthonba — mondván, a legjobbba, minden feltétellel. De Nagyijka nem egyezett bele: hiszen a saját, édes kisfia volt. Levko is ellenezte. Két kislány után annyira vágyott egy fiúra! Nagyijka pedig mindössze huszonkilenc éves volt.
Iskola után elköltözött a szülőfalujából, abból az apró faluból, ahol még rendes iskola sem volt, ebbe a barátságos városba. Itt végzett főiskolát, férjhez ment. Arról álmodott, hogy levelezőn elvégzi az egyetemet, jó munkát talál, de megszületett az első kislánya, majd a második, és az egyetemről le kellett mondania. Mikolka születése után már a munkára sem gondolt, még álmodni sem mert róla.
A férje szülei segítettek, ahogy tudtak. Az ő szülei sem maradtak el, nagyon sokat segítettek. A jó kezű, világos fejű férfiak mindig jól kerestek, és az ő édesapja éppen ilyen volt. Már többször is eljöttek hozzájuk ide, Szlobozsányságba. Ezúttal telefonáltak, és azt mondták, hogy egy teljes hónapra jönnek. Nagyijka lelkében ezért is élt a remény egy csodára, valami világos, szép csodára.
Mikolkának három éve volt, egyre többet értett meg, és ugyanakkor egyre kevésbé értette ezt a nagy világot. Nézte a nővéreit, ahogy járnak, futnak, beszélnek, és nem értette, miért nem tud ő is járni és beszélni. Nézegette a kis kezeit és lábait, és… semmit sem értett. Szerette, amikor kézbe vették, mert olyankor a világ körülötte életre kelt, megmozdult. Az anya odalépett az ablakhoz, ami mögött annyi érdekesség volt. Mikolka már tudta, hogy az ott egy fa, és hogy madarak repülnek. Fent az ég, és ragyog a nap, meleg és szelíd.
— Megérkeztek! — csendült fel az anya örömteli hangja. — Gyere, menjünk eléjük!
Mikolka érezte az örömöt az anyja hangjában, és megértette, hogy most valami jó fog történni. Az ajtóhoz mentek, tehát valakinek jönnie kell. Figyelmesen nézte az ajtót. Az kinyílt, és belépett egy nagymama — de nem az, aki néha jött, hanem egy egészen másik. Átölelte őket az anyjával együtt, és sírni kezdett — keservesen, de a boldogságtól. Aztán elmosolyodott, és kézbe vette Mikolkát:
— Szervusz, édes kincsem!
Bár a nagymama ismeretlen volt, mégsem volt kedve sírni, mert olyan jó kezei voltak, és valamiben hasonlított az anyjára. Aztán belépett a nagypapa is — szintén ismeretlen, de nagy termetű és szakállas. Az anya feléje rohant, és felkiáltott:
— Apa!
A nagymama elmosolyodott, és megszólalt:
— Ne félj! Ő a nagyapád.
A nagyapa odalépett, karjába vette Mikolkát:
— No, szervusz, Mikolka!
Ettől kezdve Mikolka élete más lett, sokkal érdekesebb. Az apja mindig dolgozott, az anyja mindig elfoglalt volt, rávette a nagyobb nővéreket, hogy játsszanak vele, de nekik nemigen volt kedvük Mikolkával foglalkozni. A kezébe nyomtak valami játékot, aztán mentek a maguk dolgára. Néha kivitték az utcára a babakocsiban. Ott ült a kis kocsijában, és nézett körbe. Annyi minden volt körülötte, de mintha mindez nem neki szólt volna.
A nagypapa és a nagymama érkezésével minden megváltozott. A nagymama minden szabad idejében vele játszott, mint egy egészen kicsi gyerekkel. Együtt mentek ki az utcára, sőt a nagyapa autójával is, amivel érkeztek, többször elvitték kocsikázni — úgy, hogy elállt a lélegzete. Ő pedig mit sem tudott arról, mit terveznek a felnőttek, hogyan döntöttek a sorsáról.
Néhány nappal az érkezésük után a szülők rávették a kislányokat, hogy játsszanak a kisöccsükkel, ők pedig komoly beszélgetésbe kezdtek, amelytől sok minden függött.
— Levko, Nagyijko, ezt döntöttük el — kezdte Szvitlana Vaszilivna. — Ti mind szétszéledtetek, nálunk odahaza, a szülőföldünkön, Zsitomir környékén egyetlen unoka sem maradt. Elvisszük tőletek Mikolkát.
— Anya, hogyhogy elvisszük? — kérdezte Nagyijka döbbenten.
— Magunkkal, haza hozzánk. Egyelőre velünk fog élni.
— De… ezt nem lehet… Hiszen ő a miénk…
— Beszéltem a komával is, ő is egyetértett, hogy ez mindenkinek így lesz a legjobb. Megígérte, hogy segít nekünk a gyámsággal.
— De mi vagyunk Mikolka szülei — szólt közbe Levko. — Miért nem kérdeztetek meg minket?
— Hát most kérdezünk — felelte Szvitlana Vaszilivna, de ő és a férje már mindent eldöntöttek. — Megpróbáljuk talpra állítani.
— Az orvosok sem tudták, ti majd a faluban meggyógyítjátok?
— Éppen azért visszük el, mert a ti orvosaitok nem tudják talpra állítani, Zsitomir vidéke viszont mindig is híres volt a javasembereiről és gyógyítóiról. Ott az emberek érzik a föld erejét.
— Anya, hát hogy lehet ez… — Nagyijka majdnem elsírta magát. — Hiszen ő a fiunk, a saját vérünk.
— Évente egyszer, nyáron majd eljövünk hozzátok vendégségbe — ígérte Petro Romanovics.
— Nektek is könnyebb lesz — tette hozzá a nagymama. — Hiszen van még két kislányotok. Nekik is gondoskodás és figyelem kell, ők is még kicsik.
Mikolka azon a napon nem értette, miért sír reggel óta az anyja, és miért olyan szomorú az apja. A nagymama és a nagypapa csomagolnak, és egy gondolat villant át a kis fején: „Talán a nagymama és a nagypapa elutaznak” — csak azt nem értette, miért.
Az apja karjában vitte le a lépcsőházhoz, mindenféle babakocsi nélkül, az anyja pedig egyre erősebben, egyre kétségbeesettebben sírt. Aztán hirtelen magához ragadta, magához szorította, és csókolni kezdte, csókolta, mintha utoljára tenné.
Ezután beültették az autóba, és Mikolka megnyugodott:
„Akkor csak sétálni mentünk. De miért sír anya?”
Sokáig utaztak, és olyan helyre érkeztek, mintha egy másik világba csöppentek volna: nem voltak nagy házak, viszont hatalmas fák magasodtak az égig.
És ott nem volt sem anya, sem apa, akik után Mikolka már teljes kis szívével vágyakozott.
A házban és az udvaron minden más volt.
Bent a házban élt egy Murka nevű macska, aki már az első éjszaka vele aludt az ágyban, halkan dorombolt. Meg lehetett simogatni, és úgy dorombolt, mint egy kis motor.
Az udvaron egy nagy kutya lakott, akit szintén meg lehetett simogatni, amikor a nagyapa a közelben volt, mert a kutya nagyon nagy volt.
Lassan Mikolka hozzászokott a falusi élethez, ám nem sokkal később az élete ismét megváltozott. Egyik nap mindannyian beültek az autóba, és elindultak.
Egy idegen nagymama házához érkeztek, kissé félelmetes volt, és furcsa neve volt: Usztina.
Levetkőztették Mikolkát, ő pedig vizsgálni kezdte. Megérintette a kezecskéit és a lábacskáit, a fejét is.
Félelmetes volt, néha fájt is, de mellette állt a saját nagymamája, ezért tűrte, mert tudta, hogy ő nem akarhat rosszat.
Amikor Usztina néni befejezte a vizsgálatot, tanácsokat kezdett adni:
— Meg lehet gyógyítani, de hosszú idő kell hozzá. Adok majd vizet, azt kell innia az unokának. Nem túl kellemes az íze, de naponta kétszer meg kell innia. Minden hónapban, teliholdkor el kell majd jönni hozzám, ráolvasok.
— Usztina, segíteni fog ez? — kérdezte Svítlana Vaszilivna.
— Segíteni fog. Az unokája hamarosan beszélni fog, csak maguk is beszéljenek hozzá minél többet. Egy év múlva megerősödik, és magabiztosabban kezd majd mozogni.
— És a kezei, a lábai? — kérdezte aggódva Szvítlana Vaszilivna, mert ez fájt neki a legjobban.
— Fel kell keresni Juhim csontkovácsot. Makarivkában él.
Kifizették Usztina nénit, majd elindultak Juhim bácsihoz.
Ő is megvizsgálta a kisfiút, majd beszélgetésbe kezdett Szvítlana Vaszilivnával. Az első kérdése ez volt:
— Jártak Usztinánál?
— Igen.
— Ez jó. Megtanítom az unokáját járni. A lábakat és a karokat azonban nem tudom kiegyenesíteni. Pár év múlva kórházba kell majd feküdni, ott rendbe hozzák.
Ettől kezdve a kis Mikolka számára egészen más élet kezdődött, tele munkával és reménnyel.
A saját nagymamája keserű, ízetlen gyógyszereket adott neki. Igaz, utána mindig adott valami finomságot is, hogy kiengesztelje.
Jártak Usztina nénihez, aki halkan suttogott fölötte, bizonyára imádkozott. És jártak Juhim bácsihoz is, aki masszírozta a kezeit és lábait, átdolgozva minden izmot, minden csontocskát.
Véget ért a nyár és az ősz, beköszöntött a hosszú, fagyos tél.
Egy napon Mikolka az asztalnál ült, és tejfölt evett.
A kanalat már tudta használni, bár még nem túl ügyesen. Mellette a nagymama levest főzött, és beszélgetett az unokájával — valami a magáéról, lányos dolgokról.
A javasasszony azt mondta, hogy gyakrabban kell vele beszélni, és akkor meg fog szólalni.
Egyszer csak felhangzott a kutya ugatása az udvaron. Szvitlana Vaszilivna kiment a szobából, kinézett az ablakon. A férje tért haza a horgászatról. És ekkor hirtelen kiáltás hallatszott a konyhából: Konyhai termékek
— Nagyi, forr…
Az asszony berohant a konyhába, levette a fedőt a fazékról, és… megdermedt. Visszafordult az unokájához:
— Mit mondtál?
— Forr… — mondta a kisfiú nem kisebb döbbenettel, mert maga sem akarta elhinni.
— Mikolka, megszólaltál?! Mondj még valamit!
— Ba-ba…
— Jaj, te drága kincsem! — zokogta a nagymama a boldogságtól.
Belépett a nagyapa is, és már az ajtóból mondta:
— Olyan ötven kiló halat hoztam. Tavaszig sem esszük meg… — ránézett az asszonyra, majd aggódva megkérdezte. — Szvitlana, mi történt?
— Mikolka megszólalt!
És mintha csak megerősítésként, felhangzott az unoka hangja:
— Dédó.
Véget ért a hosszú tél.
Mikolkának már négy éve volt. Beszélni megtanult — igaz, nem mindig tisztán, de már érthetően. A kezecskéi is egyre ügyesebben mozogtak. Csak a lábai nem jártak még.
Mászni viszont megtanult, igaz, ügyetlenül, de mégis megtanulta!
Így aztán egész nap ült, és a betűs könyvet nézegette. Már az összes betűt megjegyezte, sőt szótagolva olvasott is — kis okoska volt.
— Dédó.
Újra elmentek Juhim bácsihoz. Mikolka kicsit félt tőle. Nem egyszer csinált a lábaival olyasmit, ami fájt, néha a könnye is kicsordult.
Legutóbb talpra állította, és állni kényszerítette.
Olyan ijesztő volt: remegtek a lábai, minden forgott a szeme előtt, zuhanni kezdett, belekapaszkodott egy székbe, és sokáig állt úgy, kapaszkodva.
Egész héten ezen járt az esze, nem hagyta nyugodni ez a gondolat.
Ezúttal Juhim bácsi ismét megmasszírozta, majd megszólalt:
— A lábak nem gyengék — mondta, aztán kérte. — No, Petre, ülj le a kanapé mellé!
A fiút jó három méterre állította tőle, és parancsolta:
— Gyere a nagyapához! — majd elengedte a kezét.
Mikolkát elfogta a félelem, de a gyógyító finoman meglökte hátulról.
A kisfiú tett egy lépést, egy másodikat, egy harmadikat… majd zuhanni kezdett, de a szeretett nagyapa már felkapta a karjába:
— Ügyes vagy, Mikolka!
— Ennyi — mosolygott a gyógyító. — Amit tudtam, megtettem. Hadd járjon, de amíg nem válik biztossá a járása, legyenek mindig mellette, figyeljék.
— Köszönjük neked, Juhim, az unokánkat! — mondta őszintén a nagymama.
— Egy év múlva, ahogy mondtam, forduljanak klinikához, a címet megadtam. Az iskolába az unokájuk már a saját lábán menjen — egyedül!
Ahogy ígérték a szülőknek, nyáron elutaztak hozzájuk.
Levko és Nagyijka nehezen tudták elképzelni, milyen lett a fiuk. A nagymama telefonon mesélt a sikereiről: mintha beszélni tanult volna, és próbálna járni is — de nehéz volt elhinni, mert ekkora csodában nehéz hinni.
Nagyijka a ház előtt, egy padon ült, és várta őket. A kislányok a játszótéren játszottak, boldogan és gondtalanul.
És akkor megérkezett az apja autója.
Nagyijka felállt, de lépni már nem bírt — tudta, hogy most valami hihetetlen történik, olyasmi, amit egész életében emlékezetében fog hordozni.
Az apa kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót. Kivette Mikolkát, és letette az aszfaltra:
— Menj anyához!
És ő elindult. A saját lábain, aprókon, de olyan drágákon. És felhangzott az örömtől túlcsorduló, boldog kiáltás:
— Anyu!!!
💬 Barátok, ha szívesen olvastok még több történetet tőlünk, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál minket arra, hogy tovább írjunk!
