— Te, Marin, csak ne haragudj, jó? — kezdte bűntudatosan Vadim, a konyhaajtóban állva, telefonját szorongatva. — A hétvégére jönnek hozzánk. A nagynéném. A családjával. Penzától nem messziről.
— Micsoda? — Marina felnézett a mosogatóból. — Miféle vendégek? Mi hívtuk őket, vagy mi?
— Nem… Ők maguktól… valahogy így alakult…
— Akkor ne is engedd be őket! — vágta rá habozás nélkül. — Nálunk nincs átjáróház.
— Hogyhogy ne engedjem be, Marin? — értetlenkedett Vadim. — Hiszen rokonok. Tamara Arkagyjevna — anyám húga. Meg fognak sértődni. Aztán panaszkodnak anyámnak, és én kapom a fejmosást.
— Tudod, mit szoktak mondani azokra, akik megsértődnek? — csípősen vetette oda a felesége, miközben megtörölte a kezét. — És a te anyádtól sem félek. Ez az én házam, világos? Az én területem. És hogy ki teszi ide be a lábát, azt én döntöm el. Ha nem akarom — akkor nem akarom. Pont.
— Te ezt nem érted… Én velük nőttem fel! Tamara kiskoromtól hurcolt magával a faluba, megtanított epret szedni, Vladikkal bújócskáztunk… Ők nem idegenek.
— És ehhez nekem mi közöm? — csattant fel Marina. — Neked már más életed van. Feleség, gyerek, hitel. Nem kötelességünk hostelt csinálni a lakásból a te gyermekkori emlékeid kedvéért.
— Csak nem ismered őket, — próbálta enyhíteni Vadim. — Teljesen normális emberek, nem unalmasak.
— Lehetnének akár angyalok is. Akkor is — nem! — mondta határozottan. — Fáradt vagyok, holnap dolgozom, a fiúnknak dolgozata lesz. Mégis mit kéne csinálnunk? Cirkuszt? Ágyneműt mosni, főzni, takarítani… És te gondoltál arra, hová tennénk őket? A balkonra?
Vadim mélyet sóhajtott. Mondani akart valamit, de aztán elhallgatott. A telefon újra rezgett — a nagynéni.
— Igen, nénikém… aha, mondtam Marinának… hát ő… nincs éppen elragadtatva… — elakadt, érezve, ahogy felesége tekintete átfúrja. — Jó, gyertek, majd helyben meglátjuk…
Marina összefonta a karját:
— „Majd meglátjuk”? Remek! Aztán — hopp! — már itt is a falusi gyűlés. Nem, Vadim, elég volt. Oldd meg magad.
Tamara néni másnap reggel hívott, olyan vidáman, mintha nem idegen lakásba készülnének, hanem üdülésre:
— Vadjus, mi holnap elindulnánk hozzátok, jó? Vladik menne a plázába, Julcsinak ruha kell — télen lesz a szalagavatója. És Gena is jön, mindig mondja, hogy „régen nem voltam sehol”. Legalább találkozunk is!
— És… hol szállnátok meg nálunk? — kérdezte óvatosan Vadim, már előre érezve a közelgő botrányt.
— Jaj, ne aggódj, — nevetett a nagynéni. — Majd megoldjuk valahogy. A lényeg, hogy van fedél a fejünk fölött.
Vadim már mondta volna Marinát, de a nagynéni sietve elköszönt, még hozzáfűzve:
— Te, Vadjus, beszélj a feleségeddel. Nem szép dolog, ha a te rokonaidra úgy tekint, mint idegenekre. A család nem csak azok, akik a lakcímkártyán szerepelnek!
Este Marina „lelki beszélgetést” kezdeményezett.
— Szóval, Vadim — kezdte, karba tett kézzel, a kanapén ülve. — Úgy döntöttem: ideje leszoktatni téged arról, hogy gerinctelen legyél. Most leteszteljük, mennyire tudsz önállóan dönteni.
— Hogy érted ezt? — kapta fel a fejét Vadim.
— Úgy, hogy holnap, amikor megjönnek, te magad mondod nekik: „Sajnálom, nem megy.” Nyafogás nélkül, magyarázkodás nélkül. Nem vagyok a dadád.
— Én ezt nem tudom megtenni… — hökkent meg Vadim. — Ez olyan… kellemetlen.
— Dehogynem, — mondta Marina hűvösen. — Egész életedben mögém bújsz.
Vadim próbált viccelni:
— Mi lenne, ha egyszerűen nem nyitnánk ajtót? Eljátsszuk, hogy nem vagyunk itthon. Vagy hadd aludjanak itt egy éjszakát, aztán menjenek. Miért baj az nekünk?
— Pont ezért baj! — vágta rá. — Ismerem az ilyet. Elég egyszer beengedni — és vége. Úgy járkálnak majd itt, mintha az övék lenne a lakás. Reggel tegyél fel vizet a teára, este kapcsold be nekik a sorozatot. Köszönöm, nem!
— Nem olyanok… — motyogta Vadim.
— Mind „nem olyan”. Aztán jön a törött hajszárító, morzsa mindenhol és egy kupac mosatlan. És te majd vakarózhatsz utána. Nem, Vadim. Tanuld meg megvédeni az otthonodat. Ez a család.
Szombaton, úgy kettő óra körül, csöngettek.
Vadim az ajtó mögött állt, érezve, ahogy belül lassan jéggé fagy minden. A szobából tisztán hallotta Marina suttogását:
— Emlékezz, mit ígértél!
Vadim mély levegőt vett és kinyitotta az ajtót.
A küszöbön ott állt Tamara Arkagyjevna — a pufidzsekije félig kigombolva, kezében táska, amelyből egy csokor krizantém kandikált ki. Mellette állt Gena bácsi, magas, kissé görnyedt; mögöttük Vladik fülhallgatóval, és Julka a csillogó kabátjában.
— Vadjuska! — ragyogott fel a nagynéni. — Na, megérkeztünk! Jaj, de szépen éltek itt, csoda!
— Sziasztok… — préselte ki magából Vadim. — Örülök, hogy jöttetek… de… — köhintett egyet, mintha valami megakadt volna a torkán. — Ti… sajnálom, de nem tudunk titeket elszállásolni.
— Hogyhogy nem tudtok? — pislogott Tamara. — Hiszen nem egy hétre jöttünk! Csak pár nap!
— Tudom — mondta halkan Vadim. — Csak… most nem alkalmas. Marina fáradt, a gyerek beteg… vagyis nem beteg, hanem… egyszerűen nem jó az időzítés. Jobb lenne a hotel. Van itt a közelben egy jó, segítek szobát találni.
— Ne tréfálj már, öcsém, — ráncolta a homlokát Gena. — Úton vagyunk egész nap. Hadd pihenjünk már egy kicsit.
— Persze… — mondta zavartan Vadim. — Csak tényleg, nem férünk.
Vladik vigyorogva, fülhallgatót le sem véve, odaszólt:
— Aha. Tipikus. A városiak. Jön a rokonság — és rögtön „nem férünk”.
— Fogd be, — szólt rá Julka, oldalba bökvén. — Nem látod, hogy kellemetlen neki?
— Dehogynem látom, — mordult vissza a fiú. — Csak papucsférj, ennyi az egész.
— Vladik! — csattant fel az anyja. — Ne szemtelenkedj. — Aztán Vadimhoz fordult: — Rendben, Vadjus, ha így van… Mi nem vagyunk büszkék. Majd találunk valahol szállást.
Görcsösen mosolygott, de a szemei megnedvesedtek.
És ekkor, mintha a földből nőtt volna ki, megjelent Marina. A szobaajtóban állt, kezei csípőre téve:
— Na, sikerült már megbeszélni? — kérdezte jeges hangon. — Vagy ismételjem el, hogy mi itt nem fogadunk vendégeket?
A nagynéni értetlenül nézett rá, mintha nem hinne a fülének:
— Hát maga ezt komolyan mondja, kedveském? Hiszen nem vagyunk idegenek. Rokonok vagyunk.
— A rokonság még nem ok arra, hogy meghívás nélkül betörjetek valaki lakásába, — vágta oda Mariná. — És különben is, manapság vannak szállodák. Az árak egészen elfogadhatóak.
Julka nem bírta tovább:
— Érdekes… amikor ti jöttetek hozzánk nyáron, akkor mi is szállodát ajánlottunk? Akkor bezzeg jók voltunk, amikor grilleztünk és szedtük a bogyókat, most meg már idegenek lettünk, ugye?
— Ne hasonlítgasd! — csattant fel Marina. — Akkor minket hívtak.
— Ja, hívtak. Csak aztán fél évig azt mesélték, milyen „falusiak” vendégelték őket. Na gyere, anya, menjünk. Ne alázd magad tovább. Nekik biztos nem elég „prémium” a levegőnk — mondta Julka, és felkapta anyja táskáját.
Gena hallgatott. Csak valahogy üresen, fáradtan nézett Vadimra. Aztán halkan megszólalt:
— Menjünk. Ne zavarjunk. Látszik, hogy ezeknek megvan a maguk rendje.
Elmentek. A liftajtó hangosan csapódott mögöttük.
Marina elégedetten becsapta a bejárati ajtót:
— Na, kész is. Megoldottad. Ügyes vagy. Most végre nyugodtan élhetünk.
Vadim a lábtörlőt bámulta, amelyen ott maradtak a cipőik nedves nyomai. Mintha ezek a foltok néznének vissza rá.
Este csend zúgott a lakásban. Marina a telefonján görgette a hírfolyamot, a fiuk a szobában játszott a konzolon, Vadim pedig a konyhában ült, és az ablakon bámult kifelé. Odakint nedves hó esett, a lámpa fénye aranyszínűre festette.
Megint megcsörrent a telefon. Anya.
Kiment a folyosóra, felvette.
— Igen, szia, anya… Igen, jöttek. Nem, nem maradtak. — Elhallgatott, hallgatta a túloldalt. Aztán halkan: — Tudom. Csak… így alakult.
Marina fél füllel hallotta a hangját. Más volt. Fáradt. Mintha tíz évvel idősebb lett volna hirtelen.
Amikor visszajött, megkérdezte:
— Mit mondott? Már megint okoskodott, hogy hogyan kéne élnünk?
— Nem, — mondta Vadim, miközben vizet töltött magának. — Elmesélt egy történetet.
— Miféle történetet?
— Azt, hogy amikor gyerek volt, a háború után idegeneknél lakott. A szülei meghaltak, és egy szomszéd — teljesen idegen asszony — befogadta. Amije volt, azon osztozott vele. Csak mert úgy kellett. Mert ezt jelentette embernek lenni.
Marina fújt egyet:
— Más idők voltak. Ma mindenki magának él. Senki nem tartozik senkinek semmivel.
Vadim valahogy máshogy, csendes keserűséggel nézett rá.
— Pontosan — mondta. — Senki nem tartozik senkinek semmivel. Régen legalább próbáltak emberek maradni.
Marina nem felelt semmit.
Aztán így szólt:
— Na jó, elég a bölcselkedésből. Gyere vacsorázni, kihűl a leves.
Vadim a konyhában maradt. A levest később a mosogatóba öntötte — nem volt étvágya.
A fejében újra és újra ugyanazok a képek forogtak: a nagynéni a csokorral, Gena tekintete, Julka mondatai… és az anyja hívása.
„A család nem az, ami a személyiben van” — jutott eszébe. — „Hanem azok, akik előtt nem szégyellsz ajtót nyitni.”
Felkapcsolta a villanyt az előszobában, ránézett az üres fogasra. Simán elfértek volna mind. Még kényelmesen is — egy kinyitható kanapé, két matrac. Mindenki elfért volna. Csak nem akarták.
A szíve valahogy nehéz lett, mintha követ tettek volna rá.
Egy hét múlva Marina benézett a konyhába, és látta, hogy Vadim élelmiszerrel tömött zacskót készít.
— Hová mész?
— A postára. Átadják majd a csomagot a nénémnek. Írtam neki.
— Komolyan? Az után a cirkusz után? — húzta fel a szemöldökét. — Minek?
— Csak… csoki, kávé meg egy kabát Julkának. Megígértem.
— Gyógyíthatatlan vagy, — mosolyodott el Marina. — Csináld, ahogy akarod.
Vadim hallgatott.
Este leült a számítógép elé, és sokáig nézegette a régi fényképeket — gyerekkor: nyár, folyópart, a nagynéni fejkendőben, Vladik bottal, mintha kard lenne. Nevetséges. És fájdalmas.
„Fura dolog ez,” — gondolta. — „Egész életedben próbálsz helyesen élni. Úgy tenni, ahogy kell. A végén meg árulónak érzed magad.”
Leoltotta a lámpát, és lefeküdt a felesége mellé.
— Marin — szólalt meg halkan a sötétben. — Szerintem többé nem megyünk a faluba.
— Helyes, — mormolta álmosan. — Úgy sincs ott semmi.
— Nem, — mondta inkább már csak magának. — Nem megyünk ketten. Szégyen lenne.
Marina nem hallotta.
Ő pedig sokáig nem tudott elaludni. Odakint újra esett a hó, ráolvadt az üvegre, és átlátszó csíkokat hagyott maga után — mintha valaki sírna csendben, hang nélkül.
