— A húshoz a szószt te készítetted, Len? — kérdezte Katya, és villájával felbökött egy pirult darabot.
Bólintottam, igyekezve a lehető legközömbösebben mosolyogni.
— Igen, egy új receptet próbálok ki. Áfonyával.
Stas, a férjem, az asztal túlsó végéből horkantott. Ez a hang, amely olyan volt, mint amikor a villa a tányéron csikorog, a védjegye volt az elégedetlenségének. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. A barátnőim — Katya, Olya és Kira — úgy tűnt, szintén. Már hozzászoktak.
— Nagyon finom — mondta halkan Kira. Mindig csendesen beszélt, mégis a szavai valahogy meggyőzőbben hangzottak, mint a hangos bókok.
Stas letette az evőeszközöket, és hátradőlt a székén, karba tett kézzel. Az „élet ura” póz, amelyet a tükör előtt gyakorolt.
— Holnap találkozom az új osztályvezetővel — vetette oda a levegőbe, nem szólva senkihez külön. — Azt mondják, a fővárosból jött. Kemény, de okos. Olyan projektet indítunk, ami fenekestül felforgatja az egész irodát.
Olya, a legérzelmesebb barátnőm, azonnal reagált:
— Hű, Stas, gratulálok! Ez előléptetés?
— Nem egészen — grimaszolt, mintha valami komolytalant ajánlottak volna neki. — Ez lehetőség. Azoknak, akik tudnak dolgozni, nem csak a széket melegítik.
A mi osztályunkon kettő ilyen van. Én meg még egy srác. A többi — ballaszt.
Végigmérte a barátnőimet. Katya — egyedülálló anya, adminisztrátor egy szépségszalonban. Olya — próbálja az interneten eladni a festményeit. És Kira — nemrég felmondott egy kis cégnél jogászként, és most homályosan csak annyit mond, hogy „keresi önmagát”.
Éreztem, ahogy belül minden összeszorul. Most kezdődik.
— Te például, Katya — hajolt előre Stas. — Meddig akarsz még szempillát ragasztani a vendégeknek? Ez a plafon. Semmi fejlődés, semmi ambíció.
Katya elsápadt.
— Stas, a munkám lehetővé teszi, hogy eltartsam a fiamat, és mellette legyek. Nekem ez a legfontosabb.
— A legfontosabb a fejlődés — vágta rá a férjem. — Nem az, hogy az ember a komfortzónában ücsörögjön. Az élet az erőseknek való. A többiek csak… léteznek.
Szünetet tartott, élvezve a hatást.
— Például Olya… művészete. — Elhúzta a száját, ahogy kimondta a szót. — Kinek kellenek ezek a tájképek a huszonegyedik században? Az emberek digitális művészetből keresnek pénzt. Ez meg… mázolmány az előszoba falára.
Olya felpattant, feldöntve a széket.
— Hogy mondhatsz ilyet?!
Odaugrottam hozzá, próbáltam megnyugtatni:
— Olyácska, ne, nem rosszindulatból…
De Stast már nem lehetett megállítani. Belelovallta magát, alfa-hímnek érezte magát gyenge és zavarodott nőstények között. A tekintete megállt a hallgatag Kirán.
— Te meg nálunk egyenesen a legszebb példa. Jogász, aki feladta a praxisát. Biztos rájöttél, hogy nem bírod? Verseny, bonyolult ügyek… Ez nem papírtologatás.
Kira lassan felemelte rá a tekintetét. A szemében nem volt sem sértettség, sem harag. Csak hideg, nyugodt kíváncsiság, amitől kirázott a hideg.
— Mit is beszéljek én veletek — lehelte részegesen Stas, megvető pillantással körbenézve. — Mind egy szálig vesztesek vagytok itt!
Katya, szorosan összeszorított ajkakkal, szó nélkül emelte fel Olya felborított székét. Csak Kira nem vette le a tekintetét a férjemről. A szája sarkában alig észrevehető mosoly bujkált.
— Talán igazad van, Sztanyiszlav — a hangja egyenletesen, szinte közömbösen csengett. — Mindenkinek megvan a maga elképzelése a sikerről.
A barátnőim gyorsan elmentek, alig köszöntek el. Nem tartóztattam őket. Amikor mögöttük becsukódott az ajtó, a férjem felé fordultam.
— Miért tetted ezt?
— Mit pontosan? — csodálkozott őszintén, miközben befejezte az utolsó falat húst. — Csak az igazat mondtam. Talán ez egy kicsit felrázta őket.
Felállt, odalépett hozzám, és fejtetőn csókolt.
— Ne aggódj, kedvesem. A barátnőid egyszerűen… kilátástalanok. Na, én megyek aludni. Holnap korán kell kelni — új főnök, formában kell lenni.
Reggel Stas magabiztosnak és elégedettnek tűnt. Fütyörészve választotta ki a legdrágább nyakkendőjét, közben fölényes pillantásokat vetett rám.
— Elmentem. Ma kiderül, ki az igazi profi.
A parfümjének illata még sokáig ott lebegett a levegőben, de engem nem hagyott nyugodni az érzés, hogy valami mindjárt történni fog.
Az irodában Stas elemében volt. Belépve a tárgyalóba a vezetői székhez legközelebb ült. Mindenki az új osztályigazgató érkezésére várt — sokak jövője függött tőle.
Stas fejben újra és újra átpörgette a prezentációját — egy ambiciózus projektet, amelynek le kellett nyűgöznie a nagyvárosból érkező új vezetőt.
Az ajtó kinyílt. Először a vezérigazgató lépett be, utána egy nő. Stas összevonta a szemöldökét. Szigorú férfit várt, nem pedig egy elegáns alakot üzleti kosztümben.
— Kollégák, bemutatom — mondta ünnepélyesen az igazgató. — Új stratégiai fejlesztési osztályvezetőnket: Kira Andrejevna Volkovát.
Stas lélegzete elakadt. Előtte állt… Kira. A barátnőm. Ugyanaz a „vesztes”, akit tegnap nyilvánosan jelentéktelennek nevezett.
Kira magabiztosan végignézett mindenkin, egy pillanatra megállva Stason. A szemében sem meglepetés, sem káröröm nem volt. Csak enyhe, alig észrevehető felismerés.
— Jó napot — a hangja, amely tegnap még olyan nyugodt volt, most erővel töltötte meg a termet. — Már átnéztem a projekteket. A szint, mondjuk ki őszintén, hagy kívánnivalót maga után. Mindent meg fogunk változtatni. Határozottan.
Stas érezte, ahogy hideg fut végig a hátán.
Kira előadásba kezdett. Piacokról, digitális átalakulásról, analitikáról beszélt, olyan kifejezéseket használva, amelyeket a kollégák többsége még csak nem is hallott. Diagramokat rajzolt, számokat sorolt, és a jelenlévők fele tátott szájjal hallgatta.
Ez teljesen más Kira volt. Profi. Vezető.
Összeszedve magát, Stas megpróbálta átvenni a kezdeményezést:
— Kira Andrejevna, van egy ötletem. Egy projekt, ami…
— Igen, Sztanyiszlav, láttam a prezentációját — szakította félbe nyugodtan, anélkül hogy felé fordult volna. — A koncepció érdekes, de teljesen irreális. Nem vette figyelembe a kulcskockázatokat, és teljesen figyelmen kívül hagyta a piacot. A stratégiája legalább öt évvel elavult.
Erre visszatérünk, ha lesz elemzése. Tényekkel, nem álmokkal.
Szavai jobban ütöttek, mint egy pofon. Stas érezte, hogy elveszíti az irányítást.
Az értekezlet még egy óráig tartott. Egy óráig, amely alatt ő csak ült, nem tudva, hová nézzen.
A tervei, az önbizalma — mind összetörtek annak a nőnek a hangján, akit tegnap megalázott.
Az értekezlet után Kira odalépett hozzá:
— Sztanyiszlav, egy óra múlva jöjjön be hozzám. Beszélünk a feladatairól. Úgy tűnik, az elképzeléseink a hatékonyságról eltérnek.
Egy órával később Stas, sápadtan és zavartan, belépett abba az irodába, amelyről még reggel álmodott. Kira a masszív asztal mögött ült, dokumentumokat nézegetve. Felemelte a fejét, és röviden mondta:
— Üljön le, Sztanyiszlav.
Óvatosan leült a szék szélére.
— Kira… én… tegnap…
— Tegnap az tegnap volt — vágott közbe élesen. — Most a munkáról beszélünk.
Átnéztem a dossziéját. Az eredményei közepesek. Kezdeményezőkészség csak a jelentésekben van. Ezt most láttuk.
Egyenesen a szemébe nézett.
— Nem fogom kirúgni. Az túl egyszerű lenne. És nem professzionális. Adok egy esélyt.
Stas előrehajolt, reménykedve.
— Maga fogja vezetni az archiválási munkacsoportot. Az elmúlt évtized összes dokumentumát rendbe kell tenni. Aprólékos munka, figyelmet igényel. Meg tudja csinálni?
Szavai elakadtak. Ez megalázás volt. Távoli pozíció, ahová általában „száműzik” az embert.
— Ez… ez vicc? — suttogta.
— A munkahelyen nem viccelek — vált jéghideggé a hangja. — Hetente jelentés az asztalomra. Szabad.
Kiment, tántorogva, üres tekintettel. A büszkesége, az illúziói — mind darabokra hullottak.
Késő este ért haza. Szótlanul vizet töltött, megitta, leült.
Én már mindent tudtam — Kira felhívott.
— Na? — kérdeztem halkan. — Beszéltél az új főnökkel?
Hirtelen felém fordult. A szemében düh és kétségbeesés.
— Ez mind a te műved! Meg a barátnőidé! Mindent elrendeztetek!
— Elrendeztük? — szomorúan elmosolyodtam. — Mit pontosan? Hogy Kira okosabb nálad? Hogy amíg te hangzatos mondatokat dobáltál, ő külföldön szerzett diplomát? Hogy karriert épít, miközben te másokat nézel le?
Hallgatott, megdöbbenve a hangomtól.
— Nem bosszút áll. Dolgozik. És veled ellentétben esélyt ad. Még neked is. Te viszont csak tapostad azokat, akiket alacsonyabbnak hittél.
Közelebb léptem.
— Katyának felajánlották egy új szalon vezetői posztját. Olya három „mázolmányát” pedig eladták egy magángyűjteménybe. Szóval ki is itt a vesztes, Stas?
Hallgatott. A világa egyetlen éjszaka alatt omlott össze.
Lehúztam a gyűrűmet, és az asztalra tettem.
— Egy ideig Kiránál lakom. Úgy tűnik, most már nagy lakása van. Te pedig… maradj itt. A komfortzónádban. És rendezd az archívumot.
Írjátok meg, mit gondoltok erről a történetről — nagyon örülök neki.
