A lány május ötödikén tűnt el. Valja egész estét a veteményesben töltötte: csak most olvadt el a hó, és el kellett készíteni a földet az ültetéshez. Ez volt a harmadik tavasz, hogy egyedül kellett gondoznia a kertet, és már nem fájt annyira.
A férje szilveszter környékén ment el. A faluban már régóta suttogtak Valja háta mögött, azt mondták, hogy a férje Nasztyához jár. Valja nem hitt benne. Nem történhetett meg – hiszen ő annyira igyekezett tökéletes feleség lenni: nem vette el a fizetését, mint más asszonyok, nem korholta a horgászat miatt, nem kért új mosógépet, amikor a régi elromlott. Valja emlékezett, hogyan riasztott el az anyja minden férfit a botrányaival – mindenki nevetett rajta. Ma már megesik a válás, de akkoriban az szégyen volt, és az anyja mégis háromszor is elvált.
Valja nem akarta megismételni az anyja sorsát, és elhatározta, hogy tökéletes feleség lesz. Három gyereket szül, hogy erősen magához kösse a férjét.
Három gyerek nem lett. Miután megszületett a kisfia, aki csak néhány hónapig élt, az orvosok nem ajánlották, hogy újra teherbe essen.
– Ez öröklődhet – mondta az orvos. – Egy másik gyerek is beteg lehet.
Valja nem szeretett erre visszaemlékezni. Akkor tört meg benne valami, Szergejnek kellett átvennie az otthon és a lányuk gondját. Persze legbelül Valja tudta, hogy azért váltak el, mert ő megtört. Nem sikerült összeragasztani a kisfiú halálával összetört családi élet darabjait. Ezért is ment el Nasztyához – pedig nincs is benne semmi különös: egy hétköznapi nő, két gyerekkel, ráadásul.
A kertben Valja megizzadt, és úgy döntött, befűt a szaunába. Meg akarta kérni Tányecskát, hogy hozzon vizet, de Tányecska sehol sem volt. Meglepődött – úgy emlékezett, nem is kérte, hogy elmehessen valahová.
Mostanában nehéz volt Tányával, mindenben elégedetlen volt.
– Anya, nem figyelsz rám! – mondta. – Kit érdekel, milyen jegyeim vannak?!
Valja nem tudta, mit kérdezzen rajtuk kívül. Elszalasztotta azt a pillanatot, amikor a copfos kislányból idegen, mogorva kis varjú lett. Babát ajándékozott neki a legutóbbi születésnapjára – Tányecska meg csak megsértődött! Pedig Valja gyerekként még álmodni sem mert ilyen babáról.
Tánya kabátja nem volt sehol. A csizmája sem. Hát akkor biztosan a barátnőjéhez ment – gondolta Valja. Aggódott: a lánya eddig sosem engedett meg magának ilyesmit, de elhessegette a nyugtalanító gondolatokat. Maga hozta be a vizet, befűtötte a szaunát, az ablakon keresztül leskelődött. Tánya nem jött. Valja mellkasában szorító nyugtalanság jelent meg. Kiment a tornácra, kinézett a kapun túlra. Valaki valóban jött a ház felé, de jóval magasabb volt, mint Tánya. Amikor jobban megnézte, Valja megdermedt: Szergej volt az. Egy rossz előérzet nehéz kőként zuhant a gyomrába.
A kapunál megállt, mintha tétovázna, bemenjen-e. Valja odament maga a kerítéshez, és várt, mit fog mondani.
– Tányecska… – szólalt meg Szergej. – Ma jött el hozzánk, azt mondta, velünk akar élni.
Valja arca elzsibbadt. A nyelve nem engedelmeskedett, holtan feküdt a szájában, mint egy döglött hal.
– Próbáltam így is, úgy is, de hajthatatlan. Azt mondta, akár az előszobában is hajlandó aludni. Összevesztetek?
Valja végre lenyelte a torkát kaparó, száraz gombócot, és válaszolt:
– Nem vesztünk össze. Várj, elmegyek érte.
– Nem kell. Azt gondoltam, ha így akarja, akkor legyen.
– Hogy érted, hogy „legyen”?
– Hát hadd lakjon ott. Nasztya nem bánja.
Na tessék. Most már nemcsak a férjét vette el tőle Nasztya, hanem a lányát is.
– És velem mi lesz?
– Ugyan már. Pihenni fogsz. Tulajdonképpen azért jöttem: Tánya megkért, hogy pakoljam össze a holmiját. Megtennéd? Ő fél bejönni.
Valja vállai elnehezedtek, a mellkasát szorítás vette körül. Bevánszorgott a házba, és elkezdte pakolni a füzeteket, tankönyveket, ruhákat a szekrényből, játékokat zacskókba. A születésnapjára ajándékozott babát először beletette, aztán mégis kivette. Úgysem tetszett neki a baba.
Amikor kijött a házból, az arca nedves volt. Nem volt ereje elrejteni a könnyeit.
– Valja, hát mi bajod?
– Semmi. Ne tépd a lelkem, menj.
Szergej háta görnyedt volt, a csomagokat tartó karjai úgy lógtak, mint a fáradt indák. Valja sokáig nézte távolodó alakját, és amikor befordult a sarkon, megtörölte az arcát a kezével, és elindult a szauna felé.
A lányt vissza kell hozni. Valja nem tudta, hogyan fogja megcsinálni, de megcsinálja.
Másnap elment az iskolába. Az orvosi rendelő a közelben volt, bezárta, és elindult. Megvárta a csengőt, elcsípte a lányt az osztály előtt.
– Na, mit találtál ki már megint? – kérdezte Valja.
Tánya lesütötte a szemét, összeszorította az ajkát.
– Hagyj békén. Apával fogok élni. Nem tilthatsz meg semmit.
– Azt hiszed, apádnak kellesz? Ennek a Nasztyának? Hamupipőke akarsz lenni náluk?
– Mintha neked kellenék! – köpte ki Tánya. – Hagyj békén, mondtam! Nem megyek haza!
Aznap az orvosi rendelő nem működött. Valja egy cetlit tett az ajtóra, majd hazament, de otthon csak hánykolódott, ezért úgy döntött, kimegy a temetőbe: meglátogatja az apját és a fiát.
A temetőben Valja mindig megnyugodott. Rendbe tette a sírokat, elképzelte, milyen lenne most a fia Szergejjel. Arra gondolt: lehet, hogy kár volt az orvosokra hallgatni? Tánya egészséges, talán mégis próbálkozhattak volna. Túl sok hely volt a szívében a szeretetnek, de sem Szergejnek, sem Tányának nem kellett ez a szeretet.
Este Szergej megint eljött: kiderült, hogy Valja nem pakolt össze mindent, a lánya elküldte őt a régi szoknyáért és egy tankönyvért, amit aztán fél óráig kerestek, de nem találtak meg.
– Talán megiszunk egy teát? – javasolta Szergej. – Elfáradtam ettől a keresgéléstől.
– Jó, – egyezett bele Valja.
Teázás közben óvatosan kérdezősködött a lányáról.
– Minden rendben. Mashkához tettük be a szobába. Ne aggódj, jól van nálunk. Aztán majd ha kitombolta magát, úgyis visszajön.
Beszélgettek az időjárásról, Valja megosztotta a vetési terveit: oda, ahol eddig parlagon állt a föld, most fajtakaralét akar ültetni.
– Hát hogy ásod föl egyedül?
Valja megvonta a vállát.
– Ne piszkáld, majd eljövök és fölásom – mondta Szergej.
Amikor elment, a ház rögtön üres lett. Valja bolyongott a szobákban, kereste a tankönyvet. Nem találta. Úgy döntött, megsüti Tánya kedvenc süteményét, addig pepecselt vele, míg beesteledett. Reggel beugrott az iskolába, a lányának odanyomta a csomagot, aztán elment.
Este Szergej megint jött.
– A babát kérte.
– A babát? – csodálkozott Valja.
– Aha.
– Miért nem jött el érte maga?
– Ki tudja. Duzzog, mint az egér a dara láttán. Biztos nem veszekedtetek?
– Biztos.
– Na jó. A tankönyvet megtaláltad?
– Nem.
– Lehet, hogy a kanapé mögött van? Húzzuk el?
Elhúzták a kanapét. Valja beleizzadt, nyújtózott a keze, de valamiért mégis jókedvű volt.
– Huh, de nehéz. Pont olyan, mint te, Valentyina. Már el is felejtettem. Nasztyából háziasszony lett…
Aztán elhallgatott. Valja nem kommentálta: elővette a közömbös kék szemű babát, tett mellé még egy adag süteményt is.
– Hűha, ez húsdarálós? – örvendezett Szergej. – Ej, most jól jönne mellé egy kis tej!
– Akkor gyere, öntök.
Tányának nem maradt sütemény. De Valja megígérte, hogy holnap süt még.
Másnap megjelent Nasztya. Nem otthon, hanem a rendelőben.
– Nem szégyelled magad?! – rontott rá. – Más férjére veted a szemed?!
Valjából kiszaladt a szó, de Nasztyát ez nem állította meg:
– Azt hiszed, nem tudom, mit forralsz? Direkt küldted hozzánk a lányodat! Ne is álmodj róla, nem adom vissza a férfit!
A szavak végre utat találtak.
– De hát nem is a férjed, elfelejtetted?
Nasztya elsápadt. Tényleg így volt: Szergej elvált Valjától, de Nasztyát sosem vette feleségül.
– Hamarosan az lesz! – kiáltotta Nasztya, aztán kiviharzott.
Amikor Szergej eljött fölásni a kertet, Valja erről nem szólt neki. Minek is? Segíteni sem segített, inkább elment még egy dupla adag süteményt sütni. A szaunát is befűtötte – úgyis megizzad majd, aztán Nasztya jelenetet rendez.
– Valentyina! – kiáltott be Szergej az ajtóból. – Kéne egy kis géz!
– Géz?
Valja kiment az előszobába. Szergej ujja vérzett.
– Elcsúszott a balta. Semmi baj, csak egy karcolás.
Valja hozott zöldet (jódot).
– Nem kell, csak egy géz, be fogjuk kötözni. Mondom, csak egy karcolás!
Szergej mindig félt a zöldtől.
– Ne vitatkozz – vágta rá.
Bekente, ő meg harapdálta az ajkát.
– Hadd fújjak rá. Na, elmúlt?
Pont, mint egy kisgyereknél. Valja olyan közel állt hozzá, hogy érezte a szokásos izzadságszagát, a szaggatott légzését. Megszédült, valami szakadt fel benne, és minden magától történt. Magától…
Jó, hogy befűtötte a szaunát. Az neki tényleg jól jött. Nem néztek egymás szemébe. A süteményt is elfelejtette átadni Tányának. Azt hitte, hogy most már nem jön ide, de másnap megint megjelent.
– Tánya kéri, hogy hozd el neki a szandált.
– Milyen szandált? Még hideg van! – háborodott fel Valja.
– Honnan tudjam én? Követeli. Tudod, milyen ő.
Elhallgatott, aztán hozzátette:
– Otthon kibírhatatlan. Nasztya hisztizik. Érez valamit.
– Mit? – értetlenkedett Valja.
Szergej megvonta a vállát.
– Hogy én vissza akarok menni…
Ezt mondta, és ijedten nézett rá. Valja meg sem tudta mondani, mit válaszoljon.
– Mit mondasz?
– Komolyan kérdezed?
– Hát persze.
– És Nasztya mit szól hozzá?
– Ugyan már! Megvarázsolt vagy? Mindig csak téged szerettem.
Jó hallani ilyet. Bár nem igazán hitt benne.
– És Tánya? Mi lesz, ha nem akar hazamenni?
– Hova menne! – legyintett Szergej.
Valja időt kért, hogy átgondolja. Pedig minek gondolkodjon: nem pont ezt akarta? Olyasmit, de mégis félt: mi lesz, ha megint nem sikerül tökéletesnek lennie? Mi lesz, ha újra elmegy? És Tánya: ő is elhagyta Valját.
De gondolkodni sem hagyták. Este, csomagokkal, megérkeztek Tánya és Szergej is. A lány nem nézett Valjára, de nem is tűnt zaklatottnak. Inkább mintha mosolyt rejtegetett volna. Szergej pedig hangos, vidám volt, érezni lehetett, hogy zavarban van.
A zavar nem múlt el azonnal. Sem nála, sem Valjánál. Nasztya többször is jött hisztizni, ettől sem lett könnyebb. Tánya állandóan a gyerekszobában bújt meg, kerülte, hogy Valjával beszéljen. Nyilván haragudott valamiért, de mire? Egyszer Valja a padlón találta a kidobott ajándékbábut, és panaszkodott:
– Miért bánsz így vele? Olyan szép baba.
– Jaj, anya, milyen babák? Már felnőtt vagyok! Mondtam már neked.
Itt tört össze Valjában minden. Ránézett a lányára és megkérdezte:
– Nem szégyelled magad?
Tánya boldogan mosolygott:
– Nem. Most már minden rendben?
Valja sóhajtott, megfogta a hasát, és azt mondta:
– Ó, nem tudom, kislányom… Nem tudom…
