Marina épp a szomszédasszonytól tért vissza egy kétliteres üveg kecsketejjel – a lányok kérték reggelre. Az udvarkapu tágasra volt tárva, bár tisztán emlékezett rá, hogy behúzta a reteszt. A ház sarka mögött egy ismeretlen árnyék suhant el.
Megkerülte a tornácot, és földbe gyökerezett a lába. A veranda mélyén, a falnak támaszkodva Artyom állt. Egyik kezében építkezési kréta, a másikban egy tekercsbe csavart papírlap.
– Szia, Marina! Gena itthon van?
– Artyom? Te… hogy kerülsz ide?
– Nyitva volt az ajtó. Vártam egy kicsit, aztán gondoltam, körülnézek. Rég jártam erre, jó házatok van, masszív.
Marina letette az üveget a lépcsőre, és lassan kifújta a levegőt. Tíz év. Tíz éve, hogy ez az ember nem lépte át a küszöbüket, most meg itt áll, mintha csak a szomszédba ugrott volna át sóért. Gennagyij a ház mögül bukkant elő – a hátsó kerítést javította –, és a testvére láttán megtorpant.
– Artyom?
– Gena! Tesókám! Ezer éve nem láttalak!
Artyom elindult felé, és szorosan átölelte Gennagyijt. Az viszonozta az ölelést, de bágyadtan, zavartan. Marina a tornácon állva, szótlanul figyelte őket.
– Egyedül jöttél? – kérdezte Gennagyij.
– Egyedül. Darja a kis Polinkával anyuéknál van, az egyszobásban. Nyomorognak, persze, szörnyű. De nem panaszkodni jöttem.
– Hát akkor?
Artyom kiterítette a feltekert papírlapot, és a veranda korlátjához szorította. Egy tervrajz volt – kezdetleges, de részletes. Nyilak, méretek, szaggatott vonalak.
– Nézd, Gena! Itt ki lehetne vágni egy második bejáratot. Ide meg jönne egy válaszfal. A konyha lehet közös vagy külön – ahogy akarjátok. Az építőanyagom már megvan: gerendák, szigetelőanyag, tetőfedő lemez. Minden ott van Kuzmics fészerében, féláron tárolja nekem.
– Várj csak – Gennagyij felemelte a tenyerét. – Te ide… ide akarsz költözni?
– Gena, nincs hova mennem. Összedőlt a házam. Hiszen tudod.
Marina a konyháig vezető úton végig hallgatott. Feltette a teáskannát, elővett három bögrét, majd egyet visszatett a helyére. Gennagyij észrevette, de nem szólt semmit. Artyom leült az asztalhoz, és egyenesen a viaszosvászon terítőre terítette a rajzot.
– Kuzmics mesélt a házadról – mondta halkan Gennagyij. – Tényleg kibontottál egy tartófalat?
– Hát, nem szándékosan. Azt hittem, nem tartófal. Tettem be áthidalót, de nem bírta el. A tető egy éjszaka alatt megindult, reggel meg a ropogásra ébredtünk. Darja felkapta Polinkát, és kiugrott az ablakon. Én meg utánuk.
– Meghalhattatok volna.
– Meg. De nem haltunk meg. Ide figyelj, Gena, én nem koldulni jöttem. Megvannak az anyagaim. A két kezemmel csinálok meg mindent. Csak egy falra van szükségem, amihez hozzáépíthetek.
Gennagyij megvakarta a tarkóját, és Marinára nézett. A nő a tűzhely mellett állt, háttal mindkettőjüknek, és a háta egyenes volt, mint a léc.
– Marina, te mit mondasz?
– Megmondom. De nem most.
– Marina – Artyom felé fordult. – Tudom, hogy voltak köztünk nehéz pillanatok…
– Nehéz pillanatok? – fordult vissza a nő. – Te így nevezed?
– Én ezt a múltnak nevezem. Mindannyian felnőttünk, megváltoztunk.
– Artyom, hívatlanul jöttél be a házamba, végigsétáltál a szobákon egy krétával, és már fel is rajzoltad, hol lesznek az ablakaid. És ezután azt mondod, hogy felnőttél?
– A krétát le lehet törölni. Ez csak egy vázlat.
Marina leült vele szembe. Kezeit simán az asztalra fektette, egyiket a másikra.
– Mesélek neked egy történetet, Artyom. Ismered, de úgy látszik, elfelejtetted.
– Marina, kérlek, hagyjuk a régi sérelmeket…
– Nem. Pontosan azokkal kezdjük. Mert a régi sérelmek jelentik az alapot. Te pedig, mint kiderült, nem értesz az alapokhoz. Ezért dőlnek össze a házaid.
Gennagyij megrezzent. Artyom összeszűkítette a szemét, de hallgatott.
– Amikor tizennyolc éves voltál, odamentél apádhoz, és követelted, hogy ossza a házat három részre. Emlékszel?
– Emlékszem. És akkor mi van? Jogom volt hozzá.
– Jogod volt hozzá. Féltél, hogy Genával kijátszunk téged. Még össze sem házasodtunk, de te már a vagyonon osztozkodtál. Na jól van, felosztottuk. Te elmentél. Gennagyij maradt. Összeházasodtunk, lányaink születtek. Abban a házban éltünk, gondoztuk, javítgattuk a tetőt, cseréltük a padlót.
– És? Ez a ti döntésetek volt.
– A mi döntésünk. Aztán jött november tizenkettedike estéje. Gennagyij elaludt a volán mögött az éjszakai autópályán. Frontálisan ütközött egy kamionnal. A szélvédőn át repült ki az útpadkára. Az árokban találtak rá, eszméletlenül, hat helyen eltört csontokkal.
Artyom lesütötte a szemét.
– Tudom. Akkor én segítettem.
– Segítettél. Kifizetted az összetört mikrobuszt. Beszálltál a kezelésbe. Aztán odaálltál a kórházi ágy mellé, és azt mondtad: „Minden egyes kopejkát vissza kérek. Kamatostul.” Emlékszel erre, Artyom?
– Jogom volt…
– Már megint a jogaid. Felajánlottam neked az egygarmonás lakást. Azt, amit kedvezményes hitelre vettünk, és négy évig törlesztettünk. Tudod, mit mondtál?
– Marina…
– Azt mondtad: „Ez aprópénz. A lakás megy a buszért. A kezelésért pedig – Gena része a házból.” És Gennagyij aláírta. Mert ott feküdt titánszögekkel a combjában, és nem tudott ellentmondani neked. Nekem pedig nem volt aláírási jogom.
Gennagyij mozdulatlanul ült. Az arca megkövült, csak a rágóizmai rándultak meg a bőre alatt.
– Az utcára kerültünk, Artyom. Két kislánnyal – egy négyévessel és egy másfél évessel. Egy férjjel, akit idegen emberek hordágyon hoztak be a házba. Dolgoztam. Napi négy órát aludtam. Kézzel mostam a fáslikat, mert a mosógép elromlott, újra meg nem volt pénzünk.
– Én nem kényszerítettem Genát, hogy aláírja…
– Nem. Csak álltál és vártál. Papírokkal a kezedben. Miközben a bátyád képtelen volt felkelni az ágyból.
Artyom hátradőlt a székén.
– És a szüleitek? – Marina Gennagyij felé fordult. – Mit mondott Vlagyimir Petrovics és Nyina Szergejevna? „Mi nem avatkozunk bele. Ez a ti dolgotok, fiúk.” A fiuk ott feküdt összetörve, ők meg „nem avatkoztak bele”.
– Marina, elég legyen – mondta rekedten Gennagyij.
– Nem, Gena. Nem elég. Mert ez az ember – mutatott Artyomra – most itt ül az asztalunknál, és azt rajzolgatja, hol lesznek az ablakai a mi házunkban.
Artyom lassan összetekerte a rajzot.
– Azt hittem, megérted. Gyerekem van, Marina. Polinka hároméves.
– Az enyéim meg négy- és másfél évesek voltak, amikor kidobtál minket a házból. Polinkát sajnálom. Téged nem.
Artyom felállt, tenyerével az asztalra támaszkodott, és Marina felé hajolt.
– Te senki vagy ebben a családban, megértetted? Te csak a feleség vagy. A ház pedig a testvérek ügye. Gena, mondd meg neki!
Gennagyij hallgatott. Artyom felemelte a hangját.
– Gena! Hozzád beszélek! Mi van, papucs lettél? Ő dönt helyetted, mi? Tíz évvel ezelőtt legalább még kiálltál magadért!
– Tíz évvel ezelőtt gipszben feküdtem tetőtől talpig – válaszolt halkan Gennagyij. – És te ezt kihasználtad.
– Megmentettem az életedet! Pénzt fektettem beléd!
– Pénzt fektettél be. És elvetted a házat meg a lakást. Ez nem mentés. Ez üzlet. Ráadásul rablóbandához méltó.
Artyom Marina felé fordult.
– Te uszítottad fel ellenem. Mindig is ilyen voltál: bosszúálló és kicsinyes. Darjának igaza volt: egy kígyó vagy, aki a sarokból sziszeg.
Marina felállt. Egyetlen – hirtelen, rövid – mozdulattal lekevert egy pofont Artyomnak. A hang úgy csattant a konyhában, mint amikor a szíj vizes fára csap. Artyom hátratántorodott, az arcához kapott, és tátott szájjal bámult a nőre.
– Ez a kígyóért – mondta Marina higgadtan. – És az elmúlt tíz évért, amikor hallgattam. Többé nem fogok.
– Te… megőrültél?!
– Teljesen jól vagyok. Te viszont nem. Bejöttél egy idegen házba, és elkezdted méregetni. „Senkinek” neveztél. Megsértettél a saját konyhámban. És még azt várod, hogy töltsek neked egy kis kompótot, és azt mondjam: „Isten hozott, drága sógorom”? A fenét!
Artyom ott állt, az arcát dörzsölve. A szemei ide-oda cikáztak Marina és Gennagyij között.
– Gena, láttad ezt? Megütött!
Gennagyij felállt. Lassan, nehézkesen – a jobb lábát a mai napig kissé húzta a törések miatt.
– Láttam. És szerintem még olcsón megúsztad. Figyelj rám jól, Artyom! Csak egyszer mondom el. Ez a ház Marina szüleié. Nem az enyém. Nem a tiéd. Itt én magam is csak egy befogadott vendég vagyok. Ezt a házat nem örökségül kaptam – rám bízták. Ezért nincs sem jogom, sem kedvem beengedni téged.
– Megtagadod a tulajdon fivéredet?
– Megtagadom azt az embert, aki tíz évvel ezelőtt mindent elvett a családomtól, amink csak volt. Aztán elüldözte a szüleinket a saját házukból abba az egyszobás lakásba, amit mi adtunk neked az összetört buszért. Emlékszel arra a pillanatra, Artyom? Amikor anyu és apu átköltöztek az egyszobásba, te meg elfoglaltad az egész házat?
– Ők maguk akarták…
– Nem akarták. Beletörődtek. Mert olyan vagy, mint a termesz. Belülről rágod a fát, amíg össze nem dől. És össze is dőlt. Szó szerint.
Artyom felmarkolta a tervrajzot az asztalról, és a kabátja alá süllyesztette.
– Szóval így állunk?
– Így. Itt az egyetlen ajánlatom, és ez az utolsó. Ha be akarsz költözni, csakis bérleti szerződéssel. Mint egy idegen. Fizetés az építőanyagaiddal, piaci áron. Mindent hivatalos papírokkal. Amíg alá nem írod, nincs belépés.
– Te szabsz nekem feltételeket?!
– Én kiutat ajánlok neked. Elfogadhatod. Vagy megfordulhatsz és elmehetsz. Harmadik lehetőség nincs.
Artyom elviharzott, megcsörrentve a kiskaput. Marina a tornácon állva nézett utána. Gennagyij kijött mögötte, és mellé állt.
– Jól tetted – mondta a férfi.
– Tudom.
– Szégyellem, hogy nem én mondtam ki először.
– Az a lényeg, hogy kimondtad. Ha nem is elsőként, de kimondtad. Ez elég.
Eltelt egy hét. Artyom nem jelentkezett. Viszont telefonált Darja.
– Marina, Darja vagyok. Beszélnünk kell.
– Mondjad!
– Artyom azt mondta, hogy elkergettétek. Hogy Gena megtagadta a saját testvérét. Hogy te megütötted.
– Mind igaz. Kivéve egyet: nem kergettük el. Feltételeket szabtunk. Ő maga ment el.
– Milyen feltételeket? Azt mondja, pénzt akartok kérni azért, hogy befogadjatok egy gyerekes családot.
– Darja, te ismered a mi történetünket?
– Milyen történetet?
– Azt, amelyikben Artyom elvette a lakásunkat és Gena házrészét a szülői házból, miközben a férjem a baleset után magatehetetlenül feküdt. Azt, amelyikben két kicsi gyerekkel fedél nélkül maradtunk. Azt, amelyikben a férjed kilakoltatta a saját szüleit.
Hosszú csend.
– Nekem ezt másképp mesélte.
– Nem kétlem. Kérdezd meg Vlagyimir Petrovicsot! Kérdezd meg Nyina Szergejevnát! Hallgatni fognak, de a hallgatásukból mindent megértesz majd.
– Marina, de Polinka még csak hároméves…
– Az enyéim négy- és másfél évesek voltak. Nekem senki sem segített. Nem kötelességem segíteni. De hajlandó vagyok rá – a mi feltételeinkkel. Bérleti szerződés. Építőanyagok a bérleti díj fejében. Mindent hivatalosan.
– Ez megalázó.
– Nem, Darja. Megalázó az, amikor a férjed a kórházi ágy felett áll a tulajdonrészről lemondó papírokkal. A bérleti szerződés viszont tisztelet. Felénk is, és felétek is.
Darja letette a kagylót.
Eltelt egy hónap. Artyom újra eljött – egyedül, tervrajzok és kréta nélkül. Zörgetett a kapun. Marina nyitotta ki.
– Kész vagyok aláírni – mormogta a férfi.
– A papírok a közjegyzőnél vannak. Gennagyij holnap tízre elvisz. A feltételeket ismered.
– Ismerem. Marina… azt akartam mondani…
– Nem kell. Szavakra nincs szükségem tőled. Az aláírásod kell a szerződésre, és az, hogy többet ne lépj be ebbe a házba kopogtatás nélkül.
A férfi bólintott, majd megfordult. Félúton a kapu felé megállt.
– Még mindig ég az arcom – mondta, anélkül, hogy hátranézett volna.
– Az az emlékezet. Szokj hozzá!
A szerződést három nap múlva aláírták. Artyom, Darja és Polina beköltöztek a melléképületbe, amelyet Artyom két hónapon át a saját kezével épített. Külön bejárat, külön konyha, külön villanyóra. Egyetlen közös ajtó sem maradt.
Marina nem törölte le a krétavonalakat, amelyeket Artyom az első látogatásakor rajzolt. Ott maradtak a falakon – fakón, kissé ferdén, pofátlanul. Gennagyij valahányszor elment mellettük, megállt és nézte őket.
– Nem festjük le? – kérdezte egyszer.
– Nem – felelte Marina. – Hadd maradjon! Ez nem tervrajz. Ez emlékeztető.
Fél évvel később pedig megtörtént az, amire senki sem számított. Vlagyimir Petrovics, a fivérek apja jött el Marinához. Egyedül. Leült a tornácra, sokáig hallgatott. Aztán megszólalt:
– Átírattam az egyszobás lakást a lányaidra. Nasztyára és Lizára. Fele-fele arányban. Közjegyző előtt. Artyom nem tud róla.
– Miért? – kérdezte Marina.
– Azért, mert tíz évvel ezelőtt hallgattam. Pedig ordítanom kellett volna. Az a lakás a tiétek, és mindig is a tiétek volt. Artyom igazságtalanul szerezte meg. Tudtam akkor is, és tudom most is. Nyina egyetért velem.
– Artyom ezt nem fogja megbocsátani maguknak.
– Artyom nekem amúgy sem bocsát meg semmit. Elfelejtetted, hogy kirakott a saját házamból? Én csak le akarom róni a tartozásomat. Előtted, Gena előtt és az unokáim előtt.
Marina hosszan nézte az öreget. Aztán leült mellé.
– Köszönöm, Vlagyimir Petrovics. Későn jött, de köszönöm.
Amikor Artyom megtudta, odarohant a szüleihez, és úgy ordított, hogy három udvarral odébb is hallani lehetett. De a papírokat már kiállították, az aláírások ott álltak, és nem vonhatta vissza őket. Visszatért a melléképületébe, rácsapta az ajtót, és két hétig ki sem mozdult. Aztán amikor végül kijött, és meglátta Marinát az udvaron, csak ennyit mondott:
– Nyertél.
– Nem, Artyom. Én nem játszottam. Te játszottál egész idő alatt. Én egyszerűen csak éltem.
Bement a melléképületébe. A falakon a krétavonalak addigra már elkoptak – maguktól, a nyirkosságtól és az idő múlásától. De Marina minden egyes vonalra emlékezett. És Gennagyij is.
