A házban való megjelenése inkább szeszély volt, mint szükségszerűség. Az apró, törékeny lény a vékony, kissé görbe lábacskáival egyáltalán nem az volt, amit a gazdasszony eredetileg szeretett volna. A nő kiscicát akart hozni – Vaska mellé társnak.
– Hogy Vaskának vidámabb legyen az élete – mentegetőzött férje előtt, aki határozottan tiltakozott.
– Egy bandita-pofa is bőven elég nekünk – morogta a férfi, s ebben volt is jó adag igazság.
Vaska valóban tekintélyes kandúr volt: kövér, magabiztos, szemtelen és bátor. Rettegésben tartotta az összes szomszéd macskát. Szerencsére az első emeleten laktak. A férj egyszer vágott egy kis nyílást az ajtóba, így Vaska kedvére kijárhatott és visszajöhetett – randira, verekedésre vagy csak holdfény alatti sétára.
De a feleségnek ez sem volt elég. Nyitott, nagylelkű természete új „örömöket” követelt. A férj és maga Vaska egyforma értetlenséggel néztek rá.
– Minek még egy állat? – gondolta a macska. – Ki foglalkozna vele? Ki tanítaná meg élni? Ő maga mindig a fellegekben jár, a férje meg elmegy ugyan, de mogorva papucsférj…
A kiscica helyett a gazdasszony valami furcsa lényt cipelt haza. Vaska először azt hitte, hogy patkány.
– Atyaég! – hördült fel magában. – Mi ez a képtelenség? Menyét? Béka talán?…
A „patkány” erőlködve köhögött, fújtatott, aztán vékony hangon… ugatott. Az erőlködéstől még be is pisilt. A gazdasszony viszont el volt ragadtatva, és gyöngéden feltörölte a padlót.
– Látod, Vaska, ajándék neked – mondta, sugárzó arccal.
– Pompás meglepetés! – gondolta a macska gúnnyal. – Igazi patkánykutya! Biztosan iszonyúan drága is volt. Jobban tették volna, ha inkább új házat vesznek nekem. Többet érne az, mint ez a csúfság.
Most már a férjnek kellett hordania a frissen szerzett kutyácskát sétálni, miközben minden lépésnél szitkozódott. Maga sosem szerette a kutyákat, ezt az apró „patkányfélét” pedig különösen. De nem volt mit tenni. Vaska inkább igyekezett távol maradni, nehogy a szomszéd macskák azt higgyék, bármi köze van ehhez a szégyenhez.
Csakhogy a férj ravaszabbnak bizonyult. Drága konzervet hozott, és a szaggal megvesztegetve rábírta Vaskát, hogy kísérje őket. A kandúr kénytelen volt a „patkánykutya” mellett menni, miközben a szemeteseknél a macskák gurultak a nevetéstől. Vaska pedig arról álmodott, hogy éjjel kiszabadul, és kioszt néhány pofont mindenkinek – macskáknak és szemeteseknek egyaránt.
Idővel azonban a „patkány” ragaszkodni kezdett hozzá. Ez a nyomorult, rekedten ugató kis eb meglepően jószívű és tolakodó teremtésnek bizonyult. Folyton próbált felugrani Vaskára, és megnyalni az arcát. A macska ezt szörnyű szenvedésként élte meg – hiszen így is mindenki rajta nevetett.
Ám az igazi baj az udvarban leselkedett – egy hatalmas amstaff, akit Sztáf néven ismertek. A gazdája, egy nagy összeköttetésekkel bíró hivatalnok, illegális kutyaviadalokat rendezett, és büszke volt a vadállatára. Sztáf volt az udvar réme, és Vaska tíz utcával is elkerülte.
Egy napon azonban, mintha csak szándékosan, a férj éppen akkor vitte ki a „patkánykutyát”, amikor Sztáf szabadon sétált. Leült a padra újsággal, sörrel és cigarettával, míg a kis kutyácska, köhintve a forma kedvéért, Vaskához dörgölőzött. A macska idegesen forgatta a fejét – rettegett a macskák gúnyolódásától és a Sztáffal való találkozástól.
És az meg is történt. Sztáf kitépte magát a pórázból, és ordítva vetette magát feléjük. A férfi rémülten ugrott fel a padra, mindent elejtve, amit a kezében tartott, és a kutyácskát a mellkasához szorította. Az viszont hirtelen megfeszült, kiszabadult, és Vaska elé állt. Rezgő lábacskáit kinyújtva ugatni kezdett. Igazi, bár gyenge ugatással.
Sztáf megtorpant. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy az áldozatok az útjába álljanak. Ez a pillanatnyi habozás megmentette mindkettőjüket. Vaska nem hagyhatta cserben a nevetséges védelmezőt. Előre ugrott, és teljes erejéből végighasított karmaival az amstaff orrán. A szörnyeteg felüvöltött, a földön hempergett, és fájdalmában rángatózott.
Sztáf gazdája azonnal a kedvencéhez rohant, míg Vaska, fogai között a félig már élettelen kiskutyával, hazafelé kezdte vonszolni őt. A férj futott utánuk, a szemetesek mögül pedig a macskák igazi ünnepet rendeztek: végre legyőzték a kegyetlen gyilkost.
Ettől a naptól kezdve senki sem gúnyolódott többé a kis ebecskén. Sőt, az egyik cicus még elismerően meg is jegyezte:
– Na, ez aztán férfi volt! Láttátok, hogy suhintott a karmaival? – és fontos mozdulattal mutatta meg mancsával a gesztust.
Este Vaskát jutalom várta. De ő közömbös maradt. Amikor a kiskutyát megmosták és megtörölték, az újra a nyakába mászott, ölelgette és nyalogatta. A kandúr sóhajtott, lerázta magáról, és a mancsával a földre szorította. A kicsi örömteli csipogással visított, és újra megpróbálta megnyalni.
– Hát, ami az enyém, az az enyém – döntötte el végül Vaska. – Csúf jószág ugyan, de most már hozzám tartozik.
– No jó, feküdj ide mellém – sóhajtott, és lehunyta a szemét. Erőt kellett gyűjtenie az éjszakai kalandokhoz.
