— Nem, nekem nincs férjem! Elváltam! — mondtam, amikor válaszoltam a késői telefonhívásra.
— Az ön férje — közölte nyugodtan és hidegen a kagylóba egy ismeretlen férfihang, mintha mi sem történt volna — autó alá került, és jelenleg az intenzív osztályon van.
— A volt férjem — ismételtem gépiesen.
— A telefonjában ön feleségként van megadva… — mondta a hívó fél.
— Volt feleség — javítottam ki fáradtan.
— Be tud jönni?
Mit is tehettem volna? Beleegyeztem…
Viktorral húsz évig éltünk együtt, felneveltük a fiunkat. És minden rendben is lett volna, ha a drága férjemnek nincs olyan erős hajlama a zöld sárkányhoz. Ennek hatására gyakran teljesen kezelhetetlenné vált…
A kórházban tudtam meg a részleteket. Kiderült, hogy Viktor erősen ittas állapotban tiltott helyen akart átszaladni az úton.
A sofőr már nem tudott időben fékezni, és íme az eredmény: súlyos, elmozdulásos sípcsonttörés és agyrázkódás.
— Körülbelül három hónapig lesz gipszben, aztán rehabilitáció következik — mondta az orvos, majd egy kis szünet után jelentőségteljesen rám nézett. — Ápolásra lesz szüksége.
— Elváltunk — válaszoltam ingerülten.
Viktort egy hét múlva vitték át egy közönséges kórterembe. Látogattam őt — mégiscsak húsz évet éltünk együtt…
— Olena… — mondta gyenge hangon. — Köszönöm, hogy… hogy nem hagytál magamra. Azt hittem… egyáltalán nem jössz el. Azok után… hát, ami történt… Tudod…
— Nem vagyok én valami állat — feleltem. — Húsz évet azért együtt éltünk…
— Igen, húsz évet… — ismételte, és hosszú időre elhallgatott.
Amikor indulni készültem, utánam szólt:
— Olena — kezdte — amikor majd kiengednek innen… nem tudom, hogyan lesz tovább… Anyám már nagyon öreg, nehéz lesz neki engem ápolni…
Ekkor lettem gyanakvó.
— Egyelőre ne aggódj — válaszoltam. — A legfontosabb, hogy életben maradtál. Megúsztad. A többi majd valahogy rendeződik…
— Olena — szakított félbe. — Nem tudnál egy kicsit segíteni? Amikor kiengednek… amíg újra lábra nem állok, hm?
— Miben segíthetnék? — kérdeztem.
— Hát… — akadozott. — Néha bevásárolhatnál. Meg gyógyszereket hozhatnál…
Ránéztem — ott feküdt, a szemei könyörgőek, sajnálkozók. És arra gondoltam: tulajdonképpen miért is ne? Segítek. Beleegyeztem.
Három hét múlva Viktort kiengedték. Szinte azonnal felhívott, és megkért, hogy vigyek neki gyógyszereket és némi élelmiszert.
Elvittem a „rendelést”, felmentem a lakásba, ahol az anyjával él, és… mintha tatárjárás ment volna végig rajta!
Piszkos edények, felmosatlan padló, mindenütt por… Viktor a kanapén feküdt, a lába párnán, a tévét nézte.
Az anyja — az én volt anyósom, Kszénija Anatoljevna — sürgölődött körülötte.
— Jaj, Olenka, bocsáss meg, az isten szerelmére, hogy ilyen rendetlenség van! Már magam sem vagyok a régi, csak Vityenkával foglalkozom folyton, a házra meg egyáltalán nem marad időm… Ne haragudj…
Mit tehettem volna, ki kellett takarítanom a lakást. Elmostam az edényeket, feltöröltem a padlót, letöröltem a port, vacsorát főztem. Viktor evett, és láthatóan felvidult.
— Olenka, milyen finom! — mondta majdnem könnyes szemmel. — Már teljesen el is felejtettem, milyen az igazi házi koszt…
Anyám csak kását főz, meg kását… inkább tejest… Már elegem van belőlük… Érted te…
— Kszénija Anatoljevna a tőle telhetőt teszi — védtem meg az anyósomat. — Nem mellesleg már elég idős.
Pontosan értettem, mire akar kilyukadni. És őszintén szólva legszívesebben azt mondtam volna:
„Miért nem mondtál nekem ilyen bókokat, amikor még együtt éltünk?!”
De nem mondtam semmit…
Egy hét múlva megint elmentem hozzá. És már a küszöbön újabb kérés fogadott.
— Olenka — mondta az anyósom bűntudatos hangon — nem tudnád… ha sikerül… kimosni a ruháinkat? A mosógépünk megadta magát…
— Mi baja? — kérdeztem.
— Ki tudja… — legyintett Kszénija Anatoljevna. — Talán a motor, talán valami más… Hívtunk szerelőt, de azt mondta, olcsóbb újat venni. Újra meg nincs pénzünk…
Elhoztam a szennyest, és nálam kimostam. Viktor teljesen ellazult, és már követelőzni is kezdett, pont mint a régi szép időkben.
— A borscsod ma valahogy nem olyan — fintorgott. — Kissé savanykás. És kevés benne a hús. Régen többet tettél bele…
— Edd, amit kapsz — vágtam rá.
— Ugyan már, nem panaszkodom! — mondta szelíden, a szemét lesütve. — Én csak… megjegyzéseket teszek… barátságból…
A következő látogatásomkor az anyósom új ötlettel állt elő:
— Olenka, tudod mit… — kezdte kerülgetve a témát. — Nem költöznél hozzánk egy időre? Amíg Vityka teljesen fel nem épül?
Itt aztán szó szerint megdermedtem.
— Hozzátok költözni?
— Hát persze! Csak ideiglenesen! Hiszen látod, milyen nehéz nekünk! Vityenkának állandó ápolásra van szüksége: egyszer injekciót kell beadni, máskor gyógyszert adni, segíteni neki felkelni…
Én meg már egészen öreg vagyok, nincs már annyi erőm… És a lakásod is… hát, kicsi és kényelmetlen. Itt viszont tágas, és mind együtt lennénk, mint… mint egy család…
— Kszénija Anatoljevna — mondtam nyugodtan, igyekezve nem elveszíteni a türelmemet — mi már nem vagyunk család. Vityával nyolc hónapja elváltunk.
— Formálisan váltatok el! Formálisan! De a valóságban… a valóságban te ugyanúgy a felesége maradtál! Húsz éven át a felesége voltál! Hát ezt csak úgy el lehet felejteni? Mintha semmi sem történt volna?!
— El lehet — válaszoltam röviden. — És el is kell.
— Olenka, miket beszélsz? — szomorodott el az anyósom. — Ez a kötelességed! Hiszen templomban esküdtél meg vele, megfogadtad jóban-rosszban, betegségben és egészségben… Emlékszel?
— A templomban egy egészen más embernek tettem esküt — feleltem. — Annak, akit szerettem. Nem pedig egy alkoholistának, aki húsz éven át megalázott és gyötört.
Kszénija Anatoljevna egészen elsápadt.
— Hogy… hogy merészelsz így beszélni a fiamról? — suttogta.
— Az igazat mondom, Kszénija Anatoljevna — válaszoltam szárazon.
— Te… te szívtelen vagy! — kiáltotta hirtelen az anyósom. — Kőszívű! Lelketlen! Egy beteg embert magára hagyni a bajban! Mit fognak szólni az emberek? He? Mit gondolnak majd a szomszédok?
— Őszintén szólva ez engem egyáltalán nem érdekel — feleltem.
A szemem sarkából észrevettem, ahogy a volt férjem és az anyósom összenéznek és összekacsintanak, és hirtelen megértettem, hogy körülöttem majdnem valami összeesküvés zajlott.
Ekkor Viktor is megszólalt:
— Hallod… talán tényleg hozzánk költözhetnél egy időre? Mondjuk egy-két hónapra… Aztán majd meglátjuk… Hiszen hamarosan felgyógyulok, és visszaköltözhetsz a saját lakásodba…
— Nem költözöm — mondtam határozottan. — Sem egy hónapra, sem kettőre. Még egy napra sem.
— De miért? — nyafogta még jobban, mint korábban. — Ugyan mibe kerülne ez neked? Nekünk olyan nehéz nélküled…
— Ha nehéz, fogadjatok ápolónőt.
— Miféle ápolónőt?! — háborodott fel Kszénija Anatoljevna. — Honnan vegyünk pénzt ápolónőre? Így is alig élünk meg!
— Akkor tűrjetek. Vagy keressetek pénzt magánklinikára.
— Olena! — fakadt ki az anyósom. — Hogy mondhatsz ilyet! Hogy fordulhat ki ilyen szó a szádon egy beteg embernek?!
— Akkor nem segítesz? — kérdezte Vityka vele egyszerre.
— Így is segítek, amiben tudok — sóhajtottam. — Gyógyszert veszek, élelmiszert hozok… De veletek élni nem fogok.
— Akkor… akkor többet ne is gyere! — kiáltotta Kszénija Anatoljevna. — Nem kell nekünk ilyen segítség! Megboldogulunk magunk is!
— Rendben — vontam vállat. — Ahogy mondjátok.
Három hétig nyugodtan éltem. Aztán Viktor felhívott.
— Olena… — kezdte. — Mi itt… anyával átgondoltuk… Lehet, hogy nem volt igazunk? Talán túl sokat követeltünk tőled?
— Lehetséges — válaszoltam szárazon.
— Gyere el, jó? — a hangja egészen vékonnyá vált. — Senki nem fog költözésre kényszeríteni. Esküszöm! Csak… csak segíts úgy, mint régen. Többet nem kérünk!
Hallgatott egy kicsit, majd suttogva hozzátette:
— Nélküled olyan rossz nekünk, Olena… Nagyon rossz…
És olyan szerencsétlen hangja volt, hogy összeszorult a szívem… Hát megint beleegyeztem.
— Rendben — sóhajtottam. — Holnap munka után beugrom.
— Köszönöm! — élénkült fel azonnal. — Nagyon köszönöm!
Elmentem hát, és megint ugyanaz a látvány fogadott. Rendetlenség, kosz, a hűtő üres.
Kitakarítottam a lakást, vacsorát főztem, gyógyszereket vettem. Viktor hirtelen valahogy megszeppent és elhallgatott, Kszénija Anatoljevna pedig minden apróságért hálálkodni kezdett… Már szinte zavarba jöttem, őszintén szólva…
Így ment ez még két hétig. Aztán… de mindent sorjában.
— Olenka — mondta egyszer az anyósom — nem tudnál nekünk porszívót venni? A miénk már teljesen tönkrement, egyáltalán nem kapcsol be…
— Porszívót? — kérdeztem meglepetten.
— Nem a legdrágábbat! — sietett megnyugtatni. — Valami egyszerűt, kínait… Olyan három-négyezerért… Porszívó nélkül sehogy sem boldogulunk…
— Olenka, nem hoznál legközelebb több élelmiszert? — kapcsolódott be Viktor. — Spórolunk-spórolunk, de még így sem elég…
Egy kis jó kolbászból is jó lenne egy darab, meg rendes sajtból… Mert mindig csak az olcsót vesszük.
— Olenka, nem maradnál nálunk éjszakára? — tette hozzá végül az anyósom. — Tegnap éjjel Vityának olyan rosszul volt, csak nyögött meg nyögött… Én meg már öreg vagyok, nem tudok rendesen vigyázni rá…
Természetesen ismét határozottan visszautasítottam. Azt hittem, megértettek. De ahogy a későbbi események megmutatták, túl jó véleménnyel voltam a volt rokonaimról…
A következő héten munkából hazafelé menet a ház előtt taxit láttam. Abból éppen Viktort pakolták ki.
Ő maga mankóval állt ott, mellette a bőröndje… Kszénija Anatoljevna pedig nem messze sürgölődött.
— Olena! — örült meg Viktor, amikor meglátott. — Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez… Röviden: hozzád költözöm. Persze csak ideiglenesen.
— Vitya — mondtam, igyekezve megőrizni a nyugalmamat — mondd csak, te melyik valóságban élsz?
— Minden rendben! — válaszolta. — Mondtam már, nem örökre, talán egy hónapra… Ugye nem fogsz kidobni egy beteg embert?
Ekkor Kszénija Anatoljevna is bekapcsolódott:
— Olenka, gyermekem, hát olyan nehéz ez neked? Segíts rajta, jó? Hiszen ő áldozat, együttérzésre van szüksége… Én segítenék, de már öreg vagyok, nincs erőm…
— Nem! — vágtam rá.
— Akkor most hová menjek? — nyafogta Viktor. — Anyám nem tud rólam gondoskodni, pénzünk meg nincs, hogy valakit fogadjunk…
— És egy hónappal ezelőtt hogy boldogultatok nélkülem?
— Mi… eleinte boldogultunk… — motyogta az anyósom. — De aztán kiderült…
— Akkor menjen vissza a kórházba utókezelésre — mondtam szárazon — ott majd ápolják és etetik.
— Olena, hát nem lehetsz ilyen kegyetlen! — könyörgött Vityka. — Hol a lelked? Hol a szíved?
Már éppen válaszolni akartam neki rendesen, amikor Kszénija Anatoljevna az egész udvar előtt felkiáltott:
— Milyen kegyetlen vagy! Tehát semmit sem érnek számodra az eskük, amelyeket Isten előtt tettél?! És mit fogsz mondani a fiadnak, ha megtudja, hogy ilyen… szívtelen az anyja? Hogy nézel majd a szemébe?
— Makszim felnőtt ember — válaszoltam nyugodtan — és szerencsére már régóta tudja, ki kicsoda. Nem! Hívjatok, aminek akartok, csináljatok, amit akartok, de a döntésemet meghoztam.
Húsz évig tűrtem, hallgattam, alkalmazkodtam! Elég volt! Hívjatok taxit, és menjetek vissza a saját lakásotokba!
— És ha nem megyünk el? — kérdezte hirtelen Viktor, és valahogy rosszindulatúan nézett rám.
— Akkor rendőrt hívok.
— És miért is? Hiszen semmi rosszat nem csinálok. Csak állok a ház előtt.
— Igen, bőrönddel. És nyilvánvaló szándékkal, hogy az engedélyem nélkül beköltözz hozzám.
Viktor hallgatott egy darabig, aztán megszólalt:
— Olena… tényleg egyáltalán nem sajnálsz engem?
— Sajnálalak — válaszoltam őszintén. — De tudod, magamat is sajnálom.
Figyelmesen rám nézett, aztán bólintott Kszénija Anatoljevnának, aki taxit hívott. Amíg várakoztunk, az anyósom még próbált „észhez téríteni”:
— Gondold meg magad, Olena! Bűn bajban hagyni a felebarátodat!
— Sok éven át próbáltam megmenteni és jobb belátásra bírni — mondtam ingerülten. — Én is élő ember vagyok. És elfáradtam.
— És ha ez a te kereszted? — mondta oktató hangon az anyósom. — Bűn megtagadni a keresztet, Olena!
— Az én keresztemet már elhordoztam — mosolyodtam el. — Most rajtatok a sor.
Megérkezett a taxi. Viktort gondosan betették, a bőröndöt a csomagtartóba rakták. Induláskor Kszénija Anatoljevna kihajolt az ablakon.
— Meg fogod még bánni! Meg fogod még bánni!
— Lehet — feleltem. — De biztosan nem ma.
Többé nem telefonáltak, és nem is jöttek. Úgy tíz nappal később a piacon összefutottam a szomszédjukkal, Galya nénivel. Beszélgetni kezdtünk egy kicsit.
— Tudod mit — mondta — a tieid találtak egy rendes lányt! Orvosira jár, nagyon rendes, finoman főz, takarít, és úgy ápolja Viktort, mintha a saját apja lenne.
— Tényleg? — csodálkoztam. — És honnan lett pénzük ápolónőre? Hiszen mindig azt mondták, nincs pénzük…
— Kszénija Anatoljevna eladta a nyaralót! — magyarázta Galya néni. — Már régóta akarta, csak sehogy sem tudott megválni tőle. Most végre rászánta magát. Azt mondja, a fia egészsége mégis többet ér, mint a nyaraló.
Így hát erről volt szó… Volt nekik megoldás! Csak sokkal kényelmesebb volt engem ingyen kihasználni.
— Rólam mondanak valamit? — kérdeztem visszafogottan.
— Ugyan, ne törődj vele… — legyintett Galya néni. — Kszénija Anatoljevna mindenkinek panaszkodik. A szomszédoknak, a bolti eladóknak… Meséli, milyen szívtelen lettél.
Hogy elhagytad a férjedet, és nem akarsz segíteni… De nálunk az emberek, tudod, megértők. Sokan azt mondják, helyesen tetted. Meddig lehet még tűrni?
Nem titkolom, jólesett ezt hallani.
Tudják, néha — főleg a hosszú, sötét őszi estéken — elfog a kétely. Mi van, ha mégis rosszul döntöttem?
Talán segítenem kellett volna — megérteni — megbocsátani? De ez a gyengeség csak átmeneti. Jól tudom, ha egyszer engedtem volna, többé nem tudtam volna kiszállni.
Egyébként Viktor szépen felépült, és még a „zöld sárkánnyal” is felhagyott. Őszintén remélem, hogy minden rendben lesz vele.
