— Én elmegyek örökre. Találtam egy másik nőt, fiatalabbat, nem olyat, mint te.
— Hát akkor menj, mit állsz itt? — horkant fel Valja, és visszafordult a tévé képernyője felé.
— Ő, egyébként, szeret engem, — mondta büszkén a férfi.
Valentina a tévé előtt ült, valami szentimentális melodrámát nézett valamelyik csatornán, magokat ropogtatott és hangosan kommentálta a képernyőn történteket.
— Csak nézd már meg ezt a dögöt! A szeretőjéhez szaladgál… hát menjen csak a francba. Ljubka meg jó asszony, tíz ilyen balfácánt talál. Micsoda liba, még sír is emiatt a tökfilkó miatt.
A szobába belépett a férje — Valjok. Őt is Valentinnek hívták, akárcsak a feleségét, de otthon egyszerűen csak Valjok volt.
— Valju, — szólította meg.
— Mit akarsz? — ráncolta össze a szemöldökét a nő. — Látod, sorozatot nézek. Ne zavarj.
— Valju, én elmegyek, — mondta halk, de határozott hangon.
— Hova készültél ilyen csinosan? Megint valami céges buli? Mostanában nagyon elszaporodtak nálatok ezek a dáridók.
Valjok frissen borotválva, megmosakodva, simára fésülve állt ott. Ritkás haja próbálta takarni a nagy kopasz foltot. A tíz évvel ezelőtti jubileumra vett ünneplő öltöny volt rajta, világoskék inggel és nyakkendővel. A veje által ráhagyott kölni illata lengte körül.
— Még a zoknid is lyuk nélküli, — mérte végig Valja.
— Én örökre elmegyek tőled. Találtam egy másik nőt, fiatalabbat, mint te.
— Hát akkor menj már, mit toporogsz? — horkant a nő újra.
— Ő, egyébként, szeret engem, — ismételte büszkén.
— Menj csak, ne mesélj itt meséket. Nem vagyok pap, hogy előttem gyónjál. Alsógatyákat, pólókat, zoknikat összepakoltad? Ünnepi alsónadrágot elvitted? Menj isten hírével. Remélem, nem hagytál itt semmit, mert akkor járhatsz ide-oda: egyszer horgot felejtettél, másszor síbotot, vagy a prosztatagyulladás elleni gyertyákat.
— Ej, Valju, milyen szívtelen vagy. Harminchét évet éltünk együtt, és így engedsz el?
— Még seggbe is rúghatlak, ha kell a gyorsasághoz, — morogta. — Menj már, ne zavard a filmemet.
A férfi sarkon fordult és elcsoszogott a folyosóra.
— Valju, hol vannak a cipőim? — kiáltott.
— Ott, ahol mindig, a polcon.
— Miért nem pucoltad meg őket? Tegnap sár volt az utcán. Milyen figyelmetlen vagy, Valju, ha nem emlékeztetlek, magadtól sose csinálsz meg semmit.
— Na jó, akkor most elszakadok a sorozattól. Majd holnap megnézem az ismétlést, — sóhajtott a nő.
Felállt, elővett egy zsákot a folyosói szekrényből, majd a fürdőbe ment. A szennyeskosárból kiszedett minden férfiruhát. A szárítóról is lehúzkodta az ott maradt rongyokat, és mindet belenyomta a zsákba. A kád alól előhúzta a lavórt a piszkos zoknikkal, azokat is beleszórta. Kiment a folyosóra és letette a zsákot a férje bőröndje mellé.
— Ezt itt hagytad, — mondta. — Majd a kis babád kiválogatja és kimossa.
— Valju, azt hittem, rongyért mentél be, hogy áttöröld a cipőmet, erre te a szennyesemet hozod? — nézett rá elképedve.
— Van ott koszos is, tiszta is, mindenféle. Válogassatok. Lesz mivel foglalkozni, nem kell lottózni. A cipőt meg tisztítsd ki magad, nem vagy te herceg, nem esel szét. Tanulj már meg rendesen járni, hatodik évtizededet taposod, még mindig úgy csattogsz a pocsolyákban, mint egy kölyök.
— Miféle hatodik? — nagy szemekkel bámult rá. — Nekem csak hatvanegy éves vagyok.
— Mondom: hetedik évtized. Na, mész vagy nem? Sült csirkét kell sütni, krumplit pucolni.
— Csirkét? — nézett rá kétkedve, és nyelt egyet.
— Azt bizony.
— Hát… talán kicsit később megyek. — Valentyin letette a cipőit, és elkezdte levenni a kabátját.
— Hogyhogy? — szűkítette össze a szemét. — Nem-nem, téged vár a kis fiatal bábod, téged meg a zokniaid a gatyáiddal. Menj csak, mert még a végén nem fogadnak vissza. Ne veszítsd el a nagy lehetőséget — manapság a fiatal nők, akik rákattannak az öreg fingokra, ritkaságszámba mennek. Bár lehet, hogy télire kellessz neki, hogy spóroljon a fűtésen, és legyen, aki a havat söpri.
— Te meg milyen gonosz öreg nő vagy, Valju. Legalább utoljára etethetnéd rendesen a férjedet!
— Etet majd téged ott a kis csipkebokrod. Nekem nincs időm rád. Menj innen, ne rontsd itt az aurámat, ott állsz a sarokban feng shui ellen.
— Mi? — értetlenkedett.
— Mondom: húzz el, Valjok, mielőtt elnáspángollak, — nevetett fel a saját szójátékán.
— Hát akkor megyek. Majd sírsz utánam, majd bánkódsz, hogy elveszítetted ezt a daliás férfit.
— Miféle daliás? Ott van Sáska a 103-asból — az daliás! Feszes, sportos. Minden reggel fut, meg a játszótéren edz. Utána fut minden nő és öregasszony a környékről. Felkelnek reggel, és már mennek is. Lehet, én is csatlakozom hozzájuk. Na, most elég volt, Valjok. Egy hét alatt sem beszélek veled ennyit, mint most.
Valja ráadta a férjére a kabátot, rányomta a kalapot, és megpróbálta kilökni az ajtón.
— Mit művelsz, asszony? Még nem is vettem fel a cipőt!
Lassan felhúzta a cipőt, felkapta a bőröndöt és a szennyeses zsákot, felegyenesedett, és büszkén felemelt fejjel kisétált, jó nagyot csapva az ajtóval.
Valja az előszobaszekrényre pillantott.
— No lám, — csóválta a fejét, — járó katasztrófa.
Valentina utána iramodott a lépcsőn, mint egy fiatal kecske.
— Valjok, Valjok, állj már meg, mondom!
— Aha, meggondoltad magad, vissza akarsz venni. Csakhogy, Valju, te száz ponttal alulmaradsz mellette, össze sem lehet hasonlítani.
— Téged aztán pont nem érdekel engem és az ezerlábúdat. A kulcsot add ide, — nyújtotta felé a kezét, — hátha mégis úgy döntesz, visszajössz.
— Ugyan már, Valjuska, még ott maradtak a dolgaim!
— El kellett volna vinned mindet. — Add ide a kulcsot, — követelte ő.
— Nem adom, — morgott a férfi.
— Hát akkor nem kell. Most azonnal kicserélem a zárat. Miattad is költekeznem kell.
Valentina megfordult és elindult vissza a lakás felé.
— Vedd el a kulcsot! — kiáltott utána. — Ezeknek a lakatosoknak a kezük is fordítva nőtt, még összekarcolják az ajtót.
A nő visszafordult, kitépte a kulcsot a kezéből, és bement a lakásba.
Valentin ott maradt a lépcsőházban, és tanácstalanul nézett felesége távolodó hátára.
Nem ilyen búcsút képzelt el. Azt hitte, Valja majd térden csúszva könyörögni fog, sírni, rimánkodni, hogy ne menjen el — erre majdnem fenéken is billentette.
— Nem, ez csak azért van, mert nem akarja kimutatni a gyengeségét. Biztos becsukta az ajtót, és máris hisztériázik, — gondolta, és elindult kifelé.
Kiment az utcára, és leült egy padra, mert autót nem vezetett, taxit meg nem tudott hívni. Valjok felhívta a feleségét.
— Mit akarsz? — csengett a nő ingerült hangja.
— Nem vinnél el? — kérdezte panaszosan.
— Mi vagyok én, szemétszállító?
— Hívnál nekem legalább egy taxit…
— Hívja neked taxit az a fogasod, — hangzott a válasz, majd a vonal megszakadt.
Valja dühösen nézett a telefon kijelzőjére.
— Menjen csak! Csomagoljak még neki úti csomagot is? Zászlót a kezébe, dobot a nyakába! — szidta magában.
A sorozatnézéshez már nem volt kedve.
Összeszedte a maghéjat, kidobta a szemétbe, és nekilátott a csirkének.
Ahogy betette a sütőbe, már hívta is a barátnőit, ugyanilyen nyugdíjasokat, mint ő.
— Szia, Ritkó–margaritkó! Hogy van az ifjú élet? Mit csinálsz?
— Szia. Hát gondolkodom, hogy moziba menjek, táncba a parkba, vagy csak tévét nézzek.
— Akkor semmi terved. A parkban még hideg van.
— Hozok termoszt és vastag harisnyát, — felelte Rita.
— Akkor gyere át hozzám, játszunk preferanszot, megisszuk a híres tinktúrádat, eszünk sült csirkét.
— Nem fog a te morgósod zsémbelni? Mindig úgy néz rám, mintha alamizsnáért jönnék.
— Nincs itthon, — horkant Valja.
— Megint kiküldték valami üzleti útra? — kérdezte Rita.
— Aha. Elment a vaníliás mesébe. Ott látták utoljára. Gyere csak, a tinktúrát ne felejtsd, nélküle unalmas a preferansz.
— És Ludkát hívod?
— Persze. Szombat van. Szombaton mit csinál?
— Kocsonyát főz.
— Nem, azt pénteken főzi. Szombaton már eszi, — mosolygott Valja.
— Ó, milyen régen ettem már Ludka kocsonyáját, — sóhajtott Rita.
— Hát akkor ma eszünk belőle.
Valentina felhívta a másik barátnőt is — az eleinte tiltakozott, de amikor meghallotta, hogy Rita jön a híres tinktúrával, és hogy Valjok eltűnt valamerre, rögtön beadta a derekát.
Fél óra múlva a barátnők már a konyhában terítettek.
— Halljátok, minek szorongjunk itt a konyhában? Menjünk a nappaliba, — javasolta Valja.
— A Valjok aztán majd kanállal eszi ki az agyadat, — csóválta a fejét Rita.
— Nem eszi ki, ma valami fiatal nőcskéhez ment, — húzta el a száját Valja.
— Na tessék, ezért van ünnep! — nevetett Ludka. — Azt hittem, csak úgy összehívtál minket, hiányoztunk, vagy megkívántad a kocsonyámat.
— Na, a kocsonyádról tényleg nem mondok le.
— Meséltél a gyerekeidnek a nagy hős apjukról? — kérdezte Rita.
— Nem, nem akarom elrontani a kedvemet. Mindjárt rohannának vigasztalni, és még vissza is cipelnék azt a hűtlen disznót. Hadd éljek már egyszer öreg fejjel magamnak is. Ő meg alapítson új családot, csináljon még pár gyereket, ha tud, — horkant Valja.
Jól elvoltak a lányokkal: preferánszt játszottak, finomat ettek, dalolgattak, sőt este még a parkba is elmentek táncolni.
— Mi lesz most veled, Valju, férj nélkül? — kérdezte Rita.
— Tavasz jön, kezdődik a kerti szezon. Kiköltözöm a telekre, ott töltöm a nyarat. Nem kell a városba szaladgálni, férjet szolgálni. Ó, majd élni fogok! Már annyi tervet csináltam, — mosolygott Valja.
— És miért nem váltál el tőle korábban?
— Hát mégiscsak a sajátom, harminchét évet éltünk együtt. Minek változtatni? Meg hát sose bántott. Ha így alakult, minek idegeskedjek? Megöregedtünk, elfáradtunk egymástól.
— Kipihenitek, aztán újra összejöttök.
— Nem, drágám, elment, hát elment. Nincs visszaút, — rázta a fejét Valja.
— Jól van, oldjátok meg nélkülem, — legyintett a barátnő.
A gyerekek próbálták rábeszélni Valentinát, hogy béküljön ki az apjukkal.
— De hát én nem is veszekedtem vele, — mondta. — De be se engedem a házba.
— Anya, és ha úgy dönt, hogy el akarja veled osztani a vagyont? Akkor a lakástól is meg kell válnod.
— Na és? Elélek egy egyszobásban is, — vont vállat.
— És ha elveszi azt a nőt? Nem sajnálod? — kérdezték a lányai.
— Miért sajnálnék egy idegen nőt? És ne is próbáljatok lebeszélni. Eldöntöttem.
Egy hónap múlva egy fiatal nő hívta fel Valentinát, és követelte, hogy vegye vissza a férjét.
— Nem-nem, szó sem lehet róla. Ismerlek én titeket: előbb csak vigyem el, aztán hadd aludjon itt, aztán be is költözne, és ki nem rúgod. Azt akartátok, legyen a tiétek — hát tessék, használjátok egészséggel. Csak a prosztatagyertyákat ne felejtsétek, meg a vérnyomáscsökkentőt, — mondta Valja, és rácsapta a telefont.
Három hónap múlva Valentin visszatért, és büszkén közölte, hogy meggondolta magát, nem megy el.
— Nem, édes barátom, az idős Valja asszonynak tetszik egyedül élni: nincsenek gondok, nincs nyűg. Ki tudja, milyen csokrot hozol te nekem haza. Ahová úsztál, oda evezz vissza, — intett felé.
— Van örökölt lakásod, ott meghúzod magad.
— Akkor én elválok tőled, Valju, — toppantott a férfi. — És mindent el fogok veled osztani!
— Megijesztetted a sünit a csupasz fenekeddel. Válj csak el, — bólintott.
Így is lett. Valja nem fogadta vissza a Valentinját, és éltek tovább — hosszú és boldog életet, mindketten külön-külön, a maguk lakásában és a maguk békéjében.
