– Nem! Nézd már! Még hazudik is! Becsapta a nagyanyját, becsapta az anyját, a testvéreit. A leendő unokaöccsét is becsapta! Mindenkit! Ha családot akarsz, mondj le a végrendeletről! Én vagyok az örökös! Én! Majd mi eldöntjük, mi lesz a lakással! – kiabálta az anyja.
Larisa az iskola után felvételt nyert az egyetemre, és elköltözött a nagymamájához. Örült, hogy végre kiszabadult az anyja és a mostohaapja felügyelete alól. Ráadásul többé nem kellett segítenie a kisebb testvéreinek a leckében, és végtelen számú kézműves munkát készítenie nekik versenyekre. Ezeknek mindig tökéletesnek kellett lenniük, mert még a második helyezés vagy egy négyes miatt is hisztériát rendeztek. Mindez már a múlté volt, ő pedig egy másik városban élt – nagyban, ismeretlenben. Jó volt, hogy ott volt a nagymamája, sőt igazából kettő is – a nagymama és a dédnagymama anyai ágon.
Larisa csodálkozott, miért nem látogatta őket szinte soha az anyja. Sem ő nem ment, sem a gyerekeket nem vitte. A válasz egyszerű volt. Az anyja első férje, Larisa apja meghalt. Akkor Nadezda jelentős összeget kapott ezért. Hamar újra férjhez ment, de nem sokkal később el is vált. Larisa mostohaapja már a harmadik férje volt. Amikor Larisa apja meghalt, az anyjának lehetősége lett volna Kijevbe költözni a nagymamákhoz, és még lakást is vehetett volna. Ezt azonban a mostohaapja megakadályozta. Nem szerette a fővárost, a pénzt pedig teljesen másra költötték. Lakást ugyan vettek, de egy kisvárosban, messze Kijevtől.
Ez nem tetszett a nagymamáknak, pontosabban a vejük nem tetszett nekik. A családban ő volt az úr, mindenki az ő utasításait követte. Ő követelte azt is, hogy a rokonsággal minél kevesebb kapcsolatot tartsanak. Larisa még azon is meglepődött, hogy egyáltalán engedték, hogy a fővárosi egyetemre jelentkezzen. Már nagykorú volt, akkor is elment volna, ha nem engedik, de… engedélyt kapott. A mostohaapja és az anyja előtte hosszan beszélgettek, suttogtak, majd döntöttek.
Larisa jól tanult, a második évtől pedig dolgozni is kezdett. A nagymamák örültek, végre legalább egy unoka velük volt. Ráadásul jó unoka – okos, gondoskodó, nem szórja a pénzt, nem csavarog. Örömük telt benne.
Amikor Larisa harmadéves volt, meghalt a dédnagymamája. Nadezda eljött a temetésre a gyerekekkel és a férjével. Nagyon fel volt háborodva a temetkezési költségek miatt, és ezt mindenkinek hangoztatta.
– Hagyd abba! Nem a te pénzedből temetjük – válaszolta neki az anyja.
Nadezda elhallgatott, majd a végrendeletről kérdezett. Van-e vagy nincs?
– Nincs. Én vagyok a lánya, a lakás az enyém.
– Nem pályázom rá, csak kérdeztem. Talán az unokának hagyott valamit, Larisának.
– Larisa még fiatal. Majd megkeresi magának.
Larisa az egyetem befejezése után jó munkát talált. Továbbra is a nagymamájával élt, nem merte egyedül hagyni. A nagymamának gyakran felszökött a vérnyomása. A testvérei nem is számoltak Kijevvel, alig jutottak be a saját városuk szakiskolájába, és még oda is csak fizetősen. Az apjuk nem akarta vállalni a fővárosi költségeket. Larisa ennek még örült is, mert különben újra neki kellett volna gondoskodnia róluk.
A nagymama állapota romlott. Larisa saját lakást szeretett volna venni, gyűjtötte az önerőt. Tudta, hogy a nagymama halála után a lakás az anyjára száll majd, ezt még a dédnagymama halotti torán hallotta. Hogy utána mi lesz, az bizonytalan volt – valószínűleg az anyja és a mostohaapja eladják. Ezért próbált minél többet keresni. A főállása mellett szépirodalmi fordításokat is vállalt.
– Olyan ügyes vagy, unokám. Mindent elvállalsz. Az apád is ilyen volt. Csak az anyád nem becsülte. Gyerekkora óta ismertem – mondta a nagymama.
– Apát?
– Igen. Iskolában dolgoztam, mindent láttam. Jó ember volt.
A nagymama csendben, éjszaka halt meg. Larisa a teljes csendben ébredt fel, és azonnal megértette, mi történt. Aztán jött a temetés. Nadezda mindent a lehető legolcsóbban akart elintézni.
– Anya, a nagymama félretett pénzt a temetésére, és utasításokat adott. Minden úgy lesz, ahogy ő akarta.
– Minek pazarolni a pénzt? Még szükségünk lesz rá. Ott már úgysem számít semmi. Nem fogja észrevenni. Add ide a pénzt, én vagyok a lánya, én döntök.
– Már késő, mindent megrendeltünk.
– Nagyon elszemtelenedtél itt felügyelet nélkül!
– Anya, már harminc éves vagyok.
– Semmi baj, mostantól minden rendben lesz.
Larisa nem is sejtette, mit jelent ez. Négy hónappal később tudta meg. Az egész család váratlanul megjelent, és beköltözött a kijevi lakásba: az anyja, a mostohaapja, két fiuk, egyikük egy terhes, még nem feleséggel. Öten voltak, Larisa a hatodik egy háromszobás lakásban. Hogyan férjenek el?
Larisának azt javasolták, hogy keressen albérletet, hiszen egyedül dolgozik. Aztán hirtelen meggondolták magukat – valószínűleg rájöttek, hogy nem lesz, aki eltartsa őket. Larisa maradt a legkisebb szobában, a szingli testvér pedig a konyhában aludt a kanapén.
Már csak egy kis idő, és az anyja hivatalosan is örökölni fog. Akkor majd lakást kell keresnie… és ez egyáltalán nem.
Az utóbbi időben semmit sem tudott félretenni, jó volt, hogy a megtakarításaihoz Larisa nem nyúlt hozzá.
A mostohaapja és a testvérei munkát kerestek, de nem találtak. Az alkalmi keresetek sörre mentek el. Az anyja úgy döntött, előre mindent elintéz az örökséggel, ráadásul már nem is maradt sok idő.
Egy hónap eltelt, még egy hónap – és ő lesz a tulajdonos. Már azon is gondolkodott, hogyan éljenek tovább: sokan vannak, szűk a hely. A fiúk nem akartak visszamenni, pedig ott is volt lakásuk. Különösen az nem akart visszatérni, aki még nem volt feleség.
– Nagyon jó, hogy eljöttek. Az édesanyjuk számított erre a helyzetre. Már épp fel akartam hívni a teljes örökség lehetséges örökösét.
– Nem kell hívni, már itt vagyok.
– Nem értett meg. Van egy végrendelet, és az nem az ön javára szól.
– Én vagyok a lánya! Az egyetlen! Itt születtem, itt nőttem fel. Itt is fogok élni! Másképp nem is lehet. Az örökség engem illet!
– Ez aligha. Még a kötelező rész sem illeti meg.
– Miféle rész? A lakás az enyém!
– Nem értett meg? Az édesanyja nem önre, hanem a lányára, Larisza Arkagyejevnára hagyta a lakást…
– Mi? Hogy? Inkább ne mondja el neki. Fizetek magának…
– Ezt nem hallottam.
Nadezda vörös lett a dühtől, és kiviharzott az irodából.
Larisa azonnal megtudta, végre felhívták.
– A nagymamája azt kérte, hogy egy hónap múlva értesítsük, de váratlanul megjelent az édesanyja. Ő igényt tart a lakásra, de van végrendelet. A lakás az öné lesz. Van egy levele is.
– Miért nem mondta el nekem ő maga? És a levél… miért önre bízta?
– Az édesanyja tanítványa voltam, és az édesapja barátja. Jöjjön be a levélért, és elmondom, mit kell tennie.
…Drága Larisám. Látom, mennyire igyekszel. Biztos vagyok benne, hogy magad is meg tudnád venni a saját lakásodat, de legyen ez az én ajándékom. Az anyád és a férje mindent elszórnának, jól ismerem őt.
– Ne engedj nekik, és ne hagyd magad rábeszélni. Ez csak a tiéd. Nem mondtam el neki semmit, tudtam, hogy botrányt csinálna, és bolondnak nevezne.
– Ilyen lett az én lányom. Reméltem, hogy megváltozik, de nem így lett. Jó, hogy az apádra ütöttél. Isten veled.
Larisa sírt. Erre nem számított.
Otthon kiabálás fogadta.
– Megjött az örökösnő! Megvette az eszét annak az öregnek, mindenkit becsapott!
– Anya, én semmit sem tudtam. Egy órája szóltak.
– Nem! Nézd már! Még hazudik is! Becsapta a nagyanyját, becsapta az anyját, a testvéreit. A leendő unokaöccsét is becsapta! Mindenkit! Ha családot akarsz, mondj le a végrendeletről! Én vagyok az örökös! Én! Majd mi eldöntjük, mi legyen a lakással!
– És mit fogunk csinálni?
– Eladjuk, veszünk egy autót, tudod, hogy a miénk tönkrement. És még egy lakást is vehetünk a városunkban az egyik testvérednek.
– Anya, melyik testvéremnek? – kiáltotta a kisebbik.
– Nem neked. Te még nem vársz gyereket!
– Akkor az autó az enyém!
– Ezt hogy érted? Nem itt fogunk lakni? – szólt közbe a középső. – Itt fogunk élni, itt kapjuk a támogatást. Ezt már rég eldöntöttük.
A család veszekedett, kiabált. Mindenki a maga érdekét nézte. A mostohaapja is beszállt, és elmondta a kívánságait. Aztán az is megszólalt, aki terhes volt, de még nem volt feleség – neki már lakcímbejelentés kellett.
Larisa csak csodálkozott a követeléseiken. Ha mindez megvalósul, neki semmi sem marad.
Fogta a laptopját, és elment a legközelebbi kávézóba dolgozni. Volt egy megrendelése, nem nagy, de semmit sem utasított vissza. Későn ért haza, és azonnal lefeküdt.
A reggel ugyanazzal kezdődött.
– Nem fejeztük be a beszélgetést. Mit döntöttünk a lakással kapcsolatban? A te dolgod csak az, hogy lemondj róla. És minél hamarabb tedd meg!
– És én mit kapok ezért?
– Te már beilleszkedtél itt, dolgozol, majd megkeresed.
– Remek. Csak azt nem vettétek figyelembe, hogy a lakás az enyém! Már be is vagyok ide jelentve, és megkérlek titeket, hogy távozzatok. Azt hittem, család vagyunk!
– Olyan nagylelkűek voltatok, hogy itt maradhattam, még szobát is adtatok. Ezért cserébe csak annyit kellett volna tennem, hogy eltartalak titeket, etetlek benneteket. A saját lakásotokat kiadtátok, abból vegyetek jegyet, és viszontlátásra. Többet nem mondok.
– Hálátlan!
– Majd elfelejtettem! Ha innen bármi eltűnik, vagy megrongálódik, feljelentést teszek. Megyek dolgozni, és este hatra nem szeretnélek itt látni. Utánanéztem – a vonat pont hatkor indul. Kikísérni nem tudlak, dolgozom.
– És ha…
– Nincs „ha”! Nem egyezünk meg! Hálátlan vagyok! Kicserélem a zárat, a kulcsot megtarthatjátok emlékbe – ennyit tudok adni nektek…
Írjátok meg a véleményeteket kommentben, és nyomjatok egy lájkot.
