Katya hirtelen felpattant, egész teste összerándult.
A régi kanapé panaszosan megnyikordult, mintha tiltakozott volna a váratlan mozdulat ellen. A lány aggódva pillantott rá — csak össze ne omoljon végleg. Aztán körbenézett a falakon. A tél könyörtelenül közeledett, neki pedig halvány fogalma sem volt, hogyan tovább.
Szülei faluját mostohaapja unszolására hagyta el. A férfi szerint Katya szégyenfolt lett a család becsületén, mióta anyja halála után elvesztette a beszédképességét. Így szólt:
— Most én magyarázzam el mindenkinek, hogy nem néma születésedtől fogva? Nekem még három lányt férjhez kell adnom! Mintha a mi családunk nem lenne már így is elég romlott!
Katya maga is rég el akart menni. Otthon elviselhetetlenné vált az élet. De a városban új baj várta: a papírjaival és a pénzével együtt minden esélye eltűnt, hogy új életet kezdjen. Eljutott egy hivatalhoz — hogy elmagyarázza, segítséget kérjen. De csak hörgések jöttek ki a torkán. Részegnek hitték. Figyelmeztetés nélkül kidobták.
Az első hónap igazi túlélési harc volt. Katya nem tudott kéregetni. A szégyen még akkor is egyenesben tartotta a hátát, amikor a lábai már remegtek. Volt idő, amikor csak leereszkedett egy idegen kerítés mellé, homlokát a földre szorította, és eldöntötte: elég. Inkább itt hal meg, mint hogy nap mint nap megalázza magát.
Ott találta meg őt Malvina.
Ez a nő legenda volt a környéken. A helyi utca valódi királynője. A hajléktalanok szótlanul engedelmeskedtek neki, aki pedig ellenkezni próbált, azt minden teketória nélkül kiütötte — a méretei megengedték. Sokáig némán nézte Katyát, aztán közelebb lépett.
— Hé, mit gubbasztasz itt? Ez az én területem!
Katya némán bámulta a földet.
— Mi van, néma vagy?
A lány felnézett és bólintott.
— Gondoltam. Akkor meg miért fekszel itt? Azt hiszed, szépen fogsz meghalni?
Katya újra bólintott.
— Ostoba. Kelj fel! Gyere velem.
Engedelmesen felállt és követte az asszonyt. Malvina egy régi pincéhez vezette. Odabent ágyak álltak, pár éjjeliszekrény — nem nagy gazdagság, de otthonosabb, mint várta. Malvina igazi lakomát rendezett. Katya tágra nyílt szemekkel nézte: „Istenem, így élnek a hajléktalanok… hát ez majdnem rendes!”
A nő forró teát töltött neki, majd egy füzetet és egy ceruzát nyújtott át.
— Egyél. És írj le mindent, amit csak tudsz. Ha már az én területemen vagy, tudnom kell rólad mindent. A legapróbb részletekig.
Katya bólintott. Ott maradt éjszakára. Fáradt és éhes volt, szinte azonnal elálmosodott. Malvina azt mondta, pihenjen csak, majd reggel egy kis házhoz vitte.
— Na, szokd meg. Az utcán nem élnéd túl. Itt majd segítesz — mutatod a sírokat, gondozod őket. Kapni fogsz érte egy kis pénzt — nem sokat, de meg lehet belőle élni. Egyébként meg… a temetőben mindig akad valami munka. Ha valaki belekötne — tudod, hol találsz meg. Gyere, majd elintézzük. Na, élj jól.
Malvina megfordult, és szó nélkül elsétált.
Már két hónap telt el azóta, hogy Katya megkapta ezt a kis házikót. Régebben az őr lakott benne, amíg meg nem szüntették az állását. Most ez lett az ő menedéke — még ha félig romos is volt. Az öregasszonyok, akik gyakran jártak ki a temetőbe, mesélték, hogy korábban is éltek itt emberek, és most Katya lett a következő a sorban.
Merített egy vödör vizet, ivott néhány kortyot. A rémálmok már régóta nem jöttek. De ma éjjel… visszatértek.
Öt évvel ezelőtt kezdődött minden a városban. Katya a barátnőjével, Szvjetával együtt jött fel, hogy felvételizzenek a szakközépiskolába. Az első vizsga után a kollégiumban maradtak éjszakára — nehogy elkéssenek másnap.
Este Szvjeta sétát javasolt:
— Katjus, menjünk már, jó? Csak sétálunk egyet, megnézzük a várost. Miért viselkedsz úgy, mintha idegen lennél?
— Félek…
— Mitől félsz? Csak üldögélünk egy kicsit, nézzük a fényeket.
De azon az estén Katya majdnem többet vesztett, mint a hangját.
A rakparton három részeg férfi utolérte őket. Szvjeta ijedt meg először — olyan gyorsan elrohant, hogy vissza sem nézett. Katyát körbefogták. Próbált elhúzódni, de minden oldalról közrefogták. Letépték róla a pulóvert, és ő nem tudott kiáltani. Egy hang sem jött ki a torkán. Csak néma kétségbeesés.
Ekkor jelent meg Ő. Egy fiú. Fiatal, határozott. Mint egy vihar, úgy rontott rájuk, és kíméletlenül szétverte a csapatot. Katya dermedten állt, míg vissza nem adta neki a ruháját.
— Vedd fel — mondta egyszerűen.
Katya magára húzta a felsőt, bár a gombjai rég leszakadtak. A támadók a földön nyögtek, fájdalmukban vonaglottak. A fiú óvatosan karon fogta.
— A textilből jöttél?
Katya bólintott.
— Gyere, hazakísérlek.
Már majdnem visszaértek a kollégiumhoz, amikor Katya remegni kezdett. Először enyhén, aztán egyre jobban… Könnyek buggyantak ki a szeméből. Egész teste rázkódott, mintha lázas lenne. A férfi mélyet sóhajtott.
— Na tessék — gondolta Katya. — Végre elkezdődött az összeomlás.
De a könnyek már rég kiszáradtak. Húsz perc kontrollálhatatlan sírás után mintha valami felszabadult volna benne — mintha az összes felgyülemlett félelem kiszabadult volna.
A férfi figyelmesen nézte, aztán megkérdezte:
— Hogy hívnak?
Katya kinyitotta a száját… de szavak helyett csak értelmetlen nyögés jött ki a torkán. Rémülten nézett rá, próbált mondani valamit — újra semmi. Csak hörgés. Még egy fal közé és a világ közé.
— Értem… — mormolta a férfi. — Na jó, menj, pihenj le. Szerintem reggelre elmúlik. Ha nem — azonnal orvos. Megértetted?
Katya bólintott. A fiú mosolygott, megpróbálta megnyugtatni:
— Minden rendben lesz. Ne aggódj.
Azzal megfordult, és gyors léptekkel eltűnt a sötétben. Katya bement a kollégiumba. Szvjeta már a szobában volt. Mikor meglátta, vetett rá egy rövid, szinte közönyös pillantást.
— Miért nem futottál utánam?
Katya némán a szemébe nézett. Szvjeta elkapta a tekintetét:
— Mi változott volna? Úgyis elbántak volna velünk. Így legalább te épen maradtál.
A lány lassan az ágyához ment, és arccal a falnak fordult.
A reggel nem azt hozta, amit várt. A hangja nem tért vissza. Az újabb vizsgán megbukott, elküldték a teremből. A kollégiumból is értésére adták: ideje csomagolni. Semmilyen magyarázat. Egyszerűen csak — ez a szabály.
Félálomban bámulta az egyre világosodó eget. Ismerte már ezt a jelet: ha álmában megint három férfi vette körül, az mindig bajt jelentett. Néha nem vele történt meg — de valakivel a közelben biztosan.
Ahogy felkelt a nap, Katya vette a vödröt, a kapát, a kis ásót és néhány szemeteszsákot. Elindult oda, ahol tegnap abbahagyta a takarítást. Mindenhol rendet rakott — sírok, sétányok, még azokon is, amelyeket senki sem kért. Úgy érezte, ha a sors ide sodorta, akkor itt kell tisztaságot és szépséget teremtenie. Nem lehetett véletlen, hogy az útja ide vezetett.
Az öregasszonyok, akik gyakran látogatták szeretteik sírját, észrevették a változást. Hozott neki valaki ennivalót, néha pénzt, egyszer pedig egy nagy zsák meleg ruhát. Ez felbecsülhetetlen volt — az éjszakák egyre hidegebbek lettek.
Katya egy friss, új sírkerítéshez lépett. Nem volt ott sok dolga — látszott, hogy a hozzátartozók nemrég jártak ott. Csak elszáradt virágok maradtak, azokat kezdte el óvatosan összeszedni.
— Ezt nem fogod megenni?
Katya összerezzent, és hirtelen hátrafordult. Egy körülbelül nyolcéves kisfiú arcán élő remény csillant. Érdeklődve bámulta a síron hagyott cukorkákat és süteményeket…
Először Katya meg akarta ijeszteni, ahogy egy temetői őrhöz illik — szigorú pillantással és figyelmeztető kézmozdulattal. De a fiú csak felsóhajtott:
— Tudom én, hogy nem szabad… csak nagyon éhes vagyok.
Katya legyintett, majd intett neki, hogy kövesse. A fiú bólintott, és csoszogva utána indult, miközben megállás nélkül beszélt:
— Nem vagyok én koldus! Csak megszöktem. Apám hazahozta azt az új barátnőjét. Mondtam is neki: „Ha meg akarsz házasodni, én elmegyek.” Erre ő: „Semmi közöd hozzá.” Hát eljöttem. Már öt napja kóborolok!
Katya megállt, elítélően nézett rá, majd elővette az elnyűtt füzetét és ceruzacsonkját. A következőt írta:
„Gondolod, hogy apád nem aggódik érted?”
A fiú elkomorodott:
— Kit érdekel. Most már ő az apámnak a fontosabb.
Katya ismét írt:
„Ezt ő mondta neked?”
— Minek mondja? Látszik az magától is — felelte makacsul.
Katya csak a fejét csóválta. Kinyitotta a kis ház ajtaját. Miska kíváncsian nézett be:
— Maga néma?
Katya tehetetlenül széttárta a karját, aztán elővette az ételt: kenyeret, fasírtot, zöldséget — mindent, amit az emberek adtak neki. A fiú úgy vetette rá magát, mint egy éhes kiskutya.
Katya figyelte, ahogy eszik, majd felírta:
„Hogy hívnak?”
— Miska.
„Emlékszel apád telefonszámára?”
A fiú hirtelen megtorpant:
— Emlékszem… De minek?
Katya gyorsan lefirkantotta:
„Nem mondok neki semmit. Nem is tudnék. De ha szeretnéd, hogy megtaláljon — segítek.”
Miska elmosolyodott:
— Igaz is! Hisz te nem tudsz beszélni. Ez jó ötlet!
Katya átnyújtotta neki a telefont, és kézmozdulattal jelezte, hogy diktálja a számot. Beírta, üzenetet küldött, majd a kanapéra mutatott és írta:
„Ha akarsz, pihenj le. Én addig rendet rakok.”
— De tényleg fel fogod hívni apát?
Katya elfordította a tekintetét, és hozzáírta:
„Később. Most dolgoznom kell.”
— Akkor alszom egyet! — egyezett bele vidáman a fiú, és ledőlt a kanapéra.
Katya betakarta őt egy öreg pokróccal, amit egyszer a helyi nénik adtak neki, majd kiment.
Két óra múlva tért vissza. Miska még mindig aludt. De hirtelen csikorgó fékek hangja hallatszott kintről, és pár másodperccel később kopogtak az ajtón.
Katya kinyitotta. A küszöbön egy férfi állt. Magas volt, beesett arcú, zilált, de a szemében egyszerre tükröződött fájdalom és megkönnyebbülés.
Ránézett. Megdermedt. Aztán halkan mondta:
— Te vagy az…
Katya bólintott, és a kanapéra mutatott, ahol Miska békésen hortyogott.
A férfi leült egy sámlira, mély levegőt vett:
— Még mindig nem beszél? — kérdezte, Katya szemébe nézve.
Ő megrázta a fejét. Amikor a férfi azt kérdezte, járt-e orvosnál, Katya csak tehetetlenül széttárta a karját. A férfi körbenézett a kis házban, majd magának bólintott, mintha azt mondaná: most tényleg nem ez a legfontosabb.
— Ne hidd, hogy nem szeretem őt — mondta halkan. — Csak… az anyja halála után nagyon érzékennyé vált. Mindent magára vesz. És aztán jött ez a nő — egy szakember a farmról. Sok időt töltöttünk együtt, és ő, úgy tűnik, mindent félreértett…
Katya bólintott, és a szívében melegség áradt szét ezekre a szavakra.
— Apa, tényleg nem akartál megházasodni? — szólalt meg hirtelen Miska, akit felébresztett a beszélgetés.
— Egyáltalán nem, fiam. Mindent megbeszéltem volna veled. Közösen döntöttünk volna.
A fiú apjához rohant, és szorosan átölelte.
— Menjünk haza!
— Menjünk — mosolygott a férfi, de nem sietett elindulni. Katjára nézett:
— És téged hogy hívnak?
Katya elővette a füzetét, és leírta:
Katya.
— Engem meg Kirill. Tessék — átnyújtott neki egy névjegykártyát. — Gyere holnap az irodámba. Én magam viszlek el orvoshoz. És eszedbe se jusson visszautasítani!
Katya elmosolyodott, és bólintott. Milyen jó emberek — apa és fia egyaránt. Indulás előtt Miska is erősen megölelte.
— Te csak gyere el! Ha apa azt mondta, hogy segít, akkor tényleg segíteni fog!
Katya újra bólintott. Esze ágában sem volt visszautasítani. Először hosszú idő után valami meleg, törékeny, de valódi remény ébredt benne.
Az orvos hosszasan vizsgálta Katyát: átnézte a jegyzeteit, világított a szemébe, torkába, ellenőrizte a reflexeit. Aztán Kirillhez fordult:
— Nálunk hagyod?
— Remélem, hogy tudom — válaszolta Kirill.
— Rendben. Megpróbáljuk. Valószínűleg súlyos stressz következménye. Mintha megkövültek volna a hangszalagjai. Pszichoszomatika. Dolgozni fogunk rajta — hipnózis, terápia, beszédfejlesztés.
Kirill bólintott:
— Természetesen. Most elviszem egy kicsit vásárolni, pár óra múlva visszajövünk.
— Tökéletes.
Amikor már kifelé tartottak, az orvos oldalba bökte Kirillt a könyökével:
— Helyes kis lány… Lehet, jobban járna, ha inkább továbbra is hallgatna.
— Te aztán tudsz… — csóválta a fejét Kirill, bár a szája sarkában ő maga sem tudta elrejteni a mosolyt.
— Tökéletes menyasszony lenne belőle…
Két héttel később Katya első szava véletlenül bukott ki belőle. Megbotlott, beütötte a lábujját, és akaratlanul is felkiáltott:
— Aj!
A nővér felnevetett:
— Általában az első szó az, hogy „anya” vagy „apa”. Nálad meg rögtön az, hogy „aj”!
Kirill és Miska fél órán belül már ott voltak. Katya még szégyenlősen beszélt, a szavak nehezen jöttek, de beszélt. Beszélt! Annyi év néma csend után a hangja végre visszatért hozzá.
— Most már velünk fogsz lakni — jelentette ki Kirill. — Miska majd végképp beszéltet téged. Ő igazi csevegőművész. Aztán kitaláljuk, hova iratkozol be. Tanulnod mindenképpen kell.
Amikor Katya végül felvételt nyert — igaz, nem oda, ahová fiatalkorában vágyott —, Miska komoly beszélgetésbe kezdett apjával:
— Apa, tudod, ha elvennéd Katyát, én semmit se bánnék.
Kirill enyhén felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott:
— Miért is?
— Mert normális! Nem játssza meg a hercegnőt, nem nagyképű. Ha valamit nem tud, nem színlel, hanem megmondja őszintén. Ennyi az egész.
Kirill nevetett:
— Jól van, Miska, megjegyzem a tanácsodat.
De a srác már el is szaladt, elégedetten. Egy hónappal később pedig vidáman forgolódott az esküvői torta körül egy hangos, boldog ünnepen — ott, ahol az apja és Katya kéz a kézben álltak a vendégek előtt mint friss házasok.
