Viktor a Lenta hipermarket közepén állt olyan arccal, mintha most tudta volna meg, hogy a Télapó létezik — de előleget kér a látogatásért. A bevásárlókocsijában árván hevert egy akciós zöldborsókonzerv, egy „B” kategóriás kolbász (amelyben kevesebb a hús, mint a remény a nyugdíjalapban), meg egy zacskó mandarin. Körülötte tombolt az ünnep előtti őrület: az emberek vödörszám vették a majonézt, összeverekedtek az utolsó kaviáros üvegért, és egymást gázolták el a bevásárlókocsikkal az akciók hajszolásában.
December huszonötödike volt. Az a nap, amikor a fizetés már elfogyott, az előleg meg még nem érkezett meg.
— Vity, miért bámulsz úgy a rákpálcikákra? — böktem oldalba a férjemet. — Vedd azt, amelyik kétszázas. Nem az angol királynő fogadására készülünk.
A férjem összerezzent, mint egy diák, akit rajtakaptak cigizésen. Olyan gyorsan süllyesztette a telefonját a pufidzsekije zsebébe, hogy majdnem beejtette a leárazott almák közé.
— Anya… van itt egy ügy… — elfordította a tekintetét. — Lida hívott, sír.
— És most mi történt? — sóhajtottam, érezve, ahogy felébred bennem a belső cinikus könyvelőm. — A retrográd Merkúr elrontotta a karmáját? Vagy a bőségcsakrája zárva van leltár miatt?
Lida, a harmincöt éves sógornőm, szó szerint földöntúli lény volt. A rezgések, energiák, kívánságmaratonok és „női körök” világában élt. Dolgozni szerinte méltatlan egy nőhöz, mert „a nőnek inspirálnia kell, nem robotolnia”. Főleg a volt férjét inspirálta (amíg az el nem tűnt a naplementében, két gyereket és létminimum-összegű tartásdíjat hagyva rá), és természetesen az én férjemet is.
— Rosszabb — halkította le a hangját Viktor. — A végrehajtók letiltották a kártyáját valami régi hitel miatt, amit „méhlégzéses” tanfolyamra vett fel. A gyerekeknek nincs karácsonyfájuk, nincs ajándékuk, anyám is hívott, sír. Azt mondja, az unokák éhesen ülnek, mandarint sem láttak.
— Mennyi? — kérdeztem szárazon, egy kukoricakonzervet vizsgálva.
— Nyolcvan.
— Mi nyolcvan? Rubel mandarira?
— Ezer, Anya. Nyolcvanezer kell neki, hogy kifizethesse az adósságot és feloldják a kártyáját. Különben szilveszterkor egy fillérje sem marad.
Visszatettem a kukoricát a polcra, a konzerv megcsörrent.
— Vitya, a számlánkon százezer van. Az a téli gumid, amit nyár óta félreteszel, meg az autójavításunk. Az én lengéscsillapítóim úgy kopognak, hogy hamarosan leesnek a kerekek. Lidának meg, ha nem csal az emlékezetem, tegnap jött meg a tartásdíja és a segélye.
— Megjött — bólintott a férjem bűnbánóan a cipőjét nézve, amely már tavaly óta javításért könyörgött. — De a végrehajtók mindent levontak, nullára. Anya, hát mégiscsak a testvérem — ha nem én, akkor ki?
Ez volt a mantrája. „Én vagyok az idősebb.” Gyerekkorában belé nevelték, hogy Lidácska kristályváza, amit óvni kell, Vitya meg valami tölgyfa sámli, amire rá lehet állni villanykörtét csavarni, és amelynek egész életében állnia kell.
— Vitya, tegnap láttam a sztoriját — mondtam jéghideg hangon. — Manikűrön volt. „Nude aranyfóliával”, háromezres. Annak, akinek nincs mit ennie, általában nem csillog úgy a körme, mint a Kreml csillagai.
— Az régi kép volt! — vágta rá azonnal a férjem védekezően. — Te mindig belekötsz. Egyedül nevel két gyereket! Nehéz neki! Mi meg… kibírjuk, februárban prémiumot kapok. A gumit majd később megvesszük, addig eljárok a négyévszakossal.
Ránéztem.
Fáradt volt, karikákkal a szeme alatt, abban a kabátban, amit öt éve vettünk. A gyárban dolgozott művezetőként, hétvégén pedig taxizott, hogy törleszteni tudjuk a jelzálogot. És most kész volt odaadni minden megtakarítását a nővérének, aki életében egyetlen napot sem dolgozott, mert „az blokkolja a női energiát”.
— Nem — mondtam határozottan. — Nem adunk neki nyolcvanezret. Vehetünk a gyerekeknek ajándékot, viszünk nekik élelmiszert, de pénzt nem. Van jelzálogunk, az autónk meg az utolsókat rúgja.
Viktor hallgatott, de láttam, ahogy megfeszül az állkapcsa.
Otthon alig beszéltünk. Én csörömpöltem a fazekakkal a konyhában, Viktor meg sokáig ült a vécén.
Ismertem ezt a tünetet, úgy hívják: „titkos jótevő szindróma”.
Elmentem a fürdőszoba ajtaja mellett, és meghallottam a jellegzetes hangot.
Ding-dong!
Értesítés a Sberbanktól, kimenő utalás.
Aztán halk sóhaj és a vécé lehúzásának hangja (nyilván konspirációból).
Visszamentem a konyhába, leültem a sámlira, a szívem hevesen vert. Mégis átutalta neki a pénzt. A mi vésztartalékunkat: az én új lengéscsillapítóimat, az ő téli gumiját.
Legszívesebben jelenetet rendeztem volna, tányért törtem volna, kiabáltam volna.
De az érzelmeket… nem lehet az ügyhöz varrni.
Úgy döntöttem, várok. Az élet a legjobb könyvvizsgáló — mindig benyújtja a számlát.
December harmincegyedike.
Az a nap, amikor az egész ország ipari mennyiségben vágja a salátákat. A hangulatunk nem volt valami fényes. Viktor úgy járt-kelt a lakásban, mint egy megvert kutya, igyekezett nem a szemembe nézni. Azt hitte, nem tudom — naiv.
— Anya, segítsek? — dugta be a fejét a konyhába.
— Segíts — bólintottam, miközben a répát aprítottam. — Pucold meg a krumplit. Csak vékonyan hámozd, most drága a héja is, negyven rubel kilója.
Csendben ültünk.
A tévében ment a Sors iróniája, ahol Zsenya Lukasin már megint Leningrádba repült, hogy tönkretegye egy normális ember, Ippolit életét. A férjemet néztem, és azon gondolkodtam: miért próbálják a jó férfiak mindig megmenteni azokat, akiknek nincs szükségük megmentésre?
Ekkor megszólalt Viktor telefonja, videóhívás.
A képernyőn megjelent az anyósa, Galina Petrovna. Hajcsavarókban volt és ünnepi köntösben.
— Vityenka, kisfiam! Boldog közelgő ünnepet! — rikkantotta. — Jaj, köszönöm neked, aranyom! Megmentettél! Lidácska úgy örül, úgy örül! Majd kiugrott a plafonig! A gyerekek boldogok!
— Ugyan, nincs mit, mama — morogta Viktor, rám sandítva. — A lényeg, hogy az unokaöcsöknek legyen ünnepük. Vettetek nekik ajándékot?
— Hát persze! — bólogatott az anyós. — A legszükségesebbeket vettük. Ruhát, cipőt…
Letöröltem a kezem a törölközőbe, és odaléptem a képernyőhöz.
— Galina Petrovna, boldog ünnepet! És megmutatná az újdonságokat? Érdekelne, miféle cipő az? Ortopédiai, gondolom?
Az anyós zavarba jött, oldalra fordította a kamerát (a szőnyegre).
— Jaj, Anyácska, már elszaladtak sétálni, hát az újban! Most nem tudom megmutatni, de Lidácska olyan elégedett, olyan emelkedett! Azt mondja, érezte a családi támogatást!
A „családi támogatás” nyolcvanezerbe került nekünk — nem is rossz tarifa.
Este, megterített asztal, olivje (B kategóriás kolbásszal), hering bundában, mandarinok.
Szovjetszkoje pezsgő, mert Martini-re már nem maradt pénz.
Leültünk búcsúztatni az óévet.
Viktor borúsabb volt egy viharfelhőnél, láthatóan emésztette magát. A pénz elment, a gumi nincs megvéve, az autó kopog, a nővérétől pedig egy köszönetet sem hallott. Csak az anyján keresztül.
Lida még egy sms-t sem írt neki. Nyilván elfoglalt volt azzal, hogy „belelépjen az áramlásba”.
— Nos, igyunk arra, hogy az új évben bölcsebbek legyünk — emeltem fel a poharam.
— Igyunk — sóhajtott a férjem.
Ekkor pittyent egy értesítés a telefonomon.
„Lida_Moon_Goddess élő adást indított.”
— Ó, nézd csak, a húgod élőben van — mondtam, letéve a poharat az asztalra. — Nézzük meg, hogy ünnepel ott szegény a gyerekekkel. Talán mandarint esznek, amit te fizettél?
Rányomtam az ikonra, a kijelző felvillant.
Viktor közelebb húzódott.
A kép gyönyörű volt.
Nem az anyós lakása a faliszőnyeggel.
Hanem erdő, hó, fenyők, fényfüzérek és egy luxus faház panorámaablakokkal. A teraszon pedig egy hatalmas forróvizes dézsa gőzölgött.
A dézsában, kezében egy pohárral — nyilvánvalóan valami a „Szovjetszkoje”-nál drágábbal — Lida ült. A nyakában valami ékszer, ami biztosan nem aluljárós bizsu volt.
— Lányok! Drágáim! — csicseregte Lida búgó hangon, miközben megigazította vizes tincseit. — Boldog új évet mindenkinek! Most egy erőhelyen vagyok! Ez a „Lesznaja Szkazka” glamping. Itt olyan energia van! Érzem, ahogy minden csakrám megnyílik!
Viktor megdermedt, pislogás nélkül bámulta a képernyőt.
— É… és a gyerekek hol vannak? — kérdezte suttogva.
Mintha meghallotta volna, valaki a chatben beírta: „Lidusz, és a gyerekek hol vannak? Veled vannak?”
Lida felnevetett, a nevetése csilingelő, boldog volt.
— Jaj, ugyan, milyen gyerekek! A gyerekek a nagyinál vannak, olivjét esznek. Egy anyának néha töltődnie kell, hogy erőforrásban legyen! Én most az „Újjászületés” elvonuláson vagyok. Két nap gyakorlat, meditáció, szauna, gyógynövényes dézsa… Persze drága volt, nyolcvanezer a csomag, de megérdemlem! Olyan régóta vágytam erre!
Ránéztem a férjemre — az arca elszürkült. Ugyanolyan szürke lett, mint az az olcsó laminált padló, amit a spórolás kedvéért mi magunk raktunk le az előszobában.
Nyolcvanezer.
Pontosan annyi, amennyit átutalt.
— Egy hétig vizualizáltam a pénzáramlást! — csivitelte tovább Lida. — Vágytérképet ragasztottam, lélegeztem, kértem az Univerzumot… És képzeljétek? Az Univerzum meghallott! A pénz szó szerint az utolsó pillanatban érkezett! Csak úgy ráhullott a kártyámra! Lányok, higgyetek a csodákban! A lényeg a megfelelő állapot! A pénz a női energiára érkezik!
Viktor elővette a telefonját, belépett az adásba. Láttam, ahogy kommentet ír.
„Lida, ez nem az Univerzum, én utaltam neked. Azt mondtad, a gyerekeknek ételre és adósságra kell. Erre te dézsában ülsz?”
A komment megjelent a feedben, Lida hunyorogva olvasta a képernyőt.
Az arca egy pillanatra eltorzult, mintha citromba harapott volna. De rögtön visszaerőltette az istennőmosolyt.
— Ó, itt ír a bátyám… — húzta el a szót enyhe ingerültséggel. — Vitya, hát miért rontod el a hangulatot? Miféle adósságok, lezártam a gesztaltot, magamba fektettem! Ha egy nő boldog, mindenki boldog körülötte, te csak közvetítő vagy, Vitya. Az Univerzum téged választott, hogy átadd nekem ezt az erőforrást, ne légy már energiavámpír. Inkább örülnöd kellene, hogy a húgod most áramlásban van!
És akkor olyat tett, amitől leesett az állam.
— Na, lányok, tisztítsuk meg a chatet a mérgezéstől. Moderátor, kérlek, tiltsd ki a negativitást, nekünk csak magas rezgések kellenek.
Viktor képernyője felvillant.
„A hozzáférést a közvetítéshez a szerző korlátozta.”
Letiltotta.
Letiltotta azt az embert, aki odaadta neki az utolsó pénzét: a téli gumiját és az autója javítására félretett összeget.
A konyhában csend telepedett ránk. Csak az hallatszott, hogy a felső szomszédnál valaki üvölt: „Boldog új évet, menjen mindenki a gőzbe!”
Tulajdonképpen Lida oda is ment — a gőzbe — a mi pénzünkön.
Viktor letette a telefont, az olivjés tányérját nézte, de úgy tűnt, nem a salátát látja benne, hanem az egész életét.
— Anya… — a hangja rekedt volt, mintha tüntetésen kiabálta volna el.
— Mi az, Vitya?
— Tudod, amikor tízéves voltam… kaptam egy biciklit. Egy piros „Kama”-t, egy évig álmodoztam róla. Lida meg… ötéves volt, meglátott egy babát a kirakatban: német volt, járni tudott, és elkezdett ordítani. A földhöz verte a fejét, anyám meg azt mondta: „Vitya, te férfi vagy, te vagy az idősebb, engedj a húgodnak. Minek neked bicikli, futkározhatsz gyalog is”, eladta a biciklimet a szomszédnak, és vett neki egy babát.
— És? — kérdeztem.
— Lida két napig játszott a babával, aztán letépte a lábát, összefirkálta az arcát filctollal, és bedobta az ágy alá.
Felnézett rám. A szemében üresség volt.
— Egész életemben azt hittem, megmentem őt, közben meg én csak… bankautomata vagyok neki. Még nevem sincs, csak az Univerzum eszköze vagyok, ahogy ő mondta.
Felállt, az ablakhoz ment. Odakint tűzijátékok robbantak. Valaki pénzt égetett az égen, örülve az életnek. Lida a mi pénzünket égette el egy gyógynövényes dézsában.
Viktor elővette a telefonját.
— Mit csinálsz? — kérdeztem.
— Karmát tisztítok — vigyorodott el.
Megnyitotta a banki alkalmazást.
Rányomott a „Sablonok” ikonra.
„Anya — 5000 r. automatikus utalás.” Törlés.
„Lida — segítség.” Törlés.
Aztán megnyitotta a névjegyeket, megkereste a nővére számát.
„Letiltás.”
— Vity, és a pénz? — kérdeztem. — Nyolcvanezer nem három kopejka azért…
Viktor rám nézett. A szemében hirtelen felcsillant egy fény. Ugyanaz, ami akkor volt benne, amikor megismerkedtünk. Egy férfi fénye, aki tudja, mit akar.
— Anya, te ügyes könyvelő vagy. Írj egy peren kívüli felszólítást.
— Örömmel — mosolyodtam el. — Már január elsején neki is állok, amint kijózanodom ebből a… bőségáramlásból.
Visszaült az asztalhoz, töltött magának pezsgőt, tele pohárral, színültig.
— Tudod, Anya… A gumi várhat, egy hónapig buszozom. De neked megvesszük azt a kabátot, amit kinéztél.
— Vity, az drága.
— Nem érdekel, te a feleségem vagy, nem közvetítő.
Összekoccintottuk a poharakat.
A képernyővel lefelé fekvő telefonon újra pittyent egy értesítés. Valószínűleg Lida feloldotta a tiltást, hogy még pénzt kérjen taxira a glampingből — az „áramlás” ugyanis hajlamos elfogyni együtt mások utalásaival.
De Viktor rá sem nézett.
Az olivjét ette, és hosszú évek óta először ízlett neki ez a saláta. Mert a saját pénzén vették. És olyan ember társaságában ette, aki tiszteli őt.
És Lida?
Nos, Lida… egy hónap múlva pert indítottunk. Csatoltuk a számlakivonatot és az élő adás képernyőfotóit, ahol megerősíti a pénz átvételét.
A bíró egyébként nő volt — fáradt és földhözragadt. Amikor megnézte a glampinges videót, úgy horkant fel, hogy rögtön tudtam: százszázalékosak az esélyeink.
Az Univerzum lehet bőséges, de az Orosz Föderáció Polgári Törvénykönyve megbízhatóbb dolog. Különösen, ha van egy jó könyvelőd és egy dühös férjed, akitől gyerekkorában elvették az álombiciklijét.
