Olja nem vágyott haza. December harmincegyedikén a munkanap rövid volt, minden női kollégája hazasietett a gyerekekhez, a férjekhez és a félig kész salátákhoz. Vidámak, ragyogók, izgatottak voltak, hatalmas zacskó mandarinnal és egy palack pezsgővel – ajándék mindenkinek Nyikolaj Iljicstől. Olját viszont senki sem várta otthon. És olivier salátát sem volt kinek készítenie. Ránézett az átlátszó zacskóban tornyosuló mandarinkupacra az íróasztalán, és felsóhajtott. Nem, haza tényleg nem kívánkozik. Inkább nekiállt a jelentésnek.
Egy idő múlva lihegve benézett az irodába Nyikolaj Iljics, sapkában és kibontott irhakabátban – a kollektíva egyetlen férfitagja, egyben a főnök.
— Ó, te meg miért vagy itt egyedül? Képzeld, elfelejtettem ajándékot venni a feleségemnek! — hadarta, majd eltűnt a saját irodájában.
Öt perc múlva újra megjelent.
— Miért vagy egyedül, kérdem? Miért nem mész haza?
— Mert otthon is egyedül vagyok, Nyikolaj Iljics.
A főnök, aki már-már rohant volna a feleségéhez, megtorpant az ajtóban, aztán Olja asztalához lépett és leült mellé. Néhány másodpercig nagyon komolyan nézte.
— Így van. Olja, ezt hagyd abba. Mégiscsak újév van. Miért nézel így? Ünnep van, ilyenkor vidámnak kell lenni. Ilyen arccal még sokáig egyedül maradsz. Egy nőnek mosolyognia kell! Na, na, hagyd ezt abba — ismételte Nyikolaj Iljics, és serénykedni kezdett Olja papírjai felett, kihúzva őket a tenyere alól és kupacba rendezve. — Elengedtem őt, érted, erre ő kitalál valamit.
— Nyikolaj Iljics, ne aggódjon. Mindjárt hazamegyek. Ön csak menjen, menjen a feleségéhez. Én mindent elpakolok és bezárom az irodát.
— Biztos? — kérdezte gyanakodva Nyikolaj Iljics.
— Természetesen!
— Akkor én mentem. Boldog új évet!
Olja megint felsóhajtott. Tényleg butaság az irodában ücsörögni. Menni kell.
„Talán pizzát rendeljek? — gondolta. — Vajon a pizzériák még nyitva vannak?”
Az első számnál fel sem vették. Olja tárcsázott egy másikat, ott egy lány vidám hangon közölte, hogy ma csak hatig vannak nyitva, és boldog új évet kívánt. Olja ránézett az órára – öt perccel múlt hat. Tárcsázott még egy számot, elhatározva, hogy ez lesz az utolsó. Meglepetésére felvették a rendelést.
Olja összeszedte a papírokat, felöltözött, magához vette a mandarint és a pezsgőt, és kilépett az irodából. És abban a pillanatban elakadt a lélegzete – olyan gyönyörű volt odakint. A téli levegő kissé lehűtötte az arcát, a hó kellemesen ropogott a lába alatt. A lámpák teljes fényükben ragyogtak, mindenütt színes égők villogtak. Az emberek csomagokkal és dobozokkal megrakodva siettek haza. A boltok még nyitva voltak, és az utolsó pillanatra hagyók ajándékokat válogattak.
Olja érezte, ahogy lassan átjárja ez a nyüzsgő ünnepi hangulat.
„Hát mi ütött belém!” — korholta magát, és határozottan belépett a kinyíló szupermarketajtón.
Nem sokkal később már otthon, a konyhájában pakolta szét a vásárolt holmikat.
„Remélem, a krumpli megfő időben.”
Bekapcsolta a tévét, az ablakra felakasztotta az imént vett fényfüzért, bedugta a konnektorba. Az ablakkeret mentén futni kezdett a csillogó, vidám, színes kígyó. Olja tett egy rövid tánclépést felemelt karokkal, és nekilátott az újévi lakoma készítésének.
„Miért is ne! Magamnak, a kedvesemnek!”
Míg az erkélyen hűlt az olivierhez való krumpli, az asztalon megjelentek a kaviáros szendvicsek és a kedvenc vörös halas falatok. A szupermarketben vett húsféleségek vékony szeletekben egy hatalmas, lapos tálra kerültek, és ott szépen elrendezve feküdtek a fodros salátaleveleken. Egy kis tányér sajtkockákkal. Ananász. Egy tál mandarin Nyikolaj Iljicstől.
Fél óra múlva elkészült a hagyományos olivier saláta is, a serpenyőben pedig kellemesen sercegtek a csirkecombok. Olja a kanapé elé tolta a dohányzóasztalt, leterítette egy nagy, csipkés szalvétával, és hordani kezdte rá az ételeket. Letette a pezsgőspoharat és a gyümölcslés poharat, a tányér mellé kést és villát tett. Hátralépett pár lépést, és kritikus szemmel végignézte az eredményt, mintha vendégeket várna.
Huszonhárom harminckor éppen a behűtött pezsgőt készült kibontani, amikor hirtelen megszólalt a kaputelefon.
— Pizzát rendeltek? — hallatszott egy energikus férfihang.
„Istenem! Teljesen elfelejtettem!”
— Természetesen! Jöjjön fel — válaszolta Olja, és megnyomta a gombot.
— Tessék, fáradjon be. Mennyivel tartozom? — kérdezte a csinos fiatal férfitól, aki egy lapos, négyzet alakú dobozt tartott a kezében.
— Semennyivel. Vigye csak, ez ajándék.
Őszinte, kedves mosolya volt.
— De ezt nem tehetem. Majd levonják Öntől…
— Nem fogják levonni, biztosíthatom. Ez kárpótlás a ilyen késői kiszállításért. Vegye már át végre a pizzáját.
Olja ekkor vette észre, hogy még mindig a kezében tartja a bontatlan pezsgősüveget.
— Tartsa egy pillanatra a palackot — kérte, miközben átnyújtotta a férfinak a pezsgőt, és egyúttal átvette a pizzás dobozt. — Csak beviszem a pizzát a konyhába.
— Nem nagyon néz ki futárnak — mondta Olja, amikor visszatért.
— Mert nem is az vagyok — felelte a férfi, továbbra is mosolyogva. — Én a pizzéria tulajdonosa vagyok. Egyszerűen minden alkalmazottamat hamarabb elengedtem. Hiszen… újév van. Nekik családjuk van.
Aztán látom ám, hogy az adatbázisban az ön rendelése teljesítetlenül lóg. Úgyhogy úgy döntöttem, magam viszem ki. Engem úgysem vár senki, a pizzával ellentétben. Igaz, útközben kicsit elhúzódott az út.
— Tíz perc van hátra! — kiáltott fel Olja. — Nyissa ki a palackot! Mit szorongatja így, még meg kell inni az óévre!
— Ó, semmi gond. Poharak vannak?
Amíg Olja elment a poharakért, hangos pukkanás hallatszott.
— Az óévre!
— Az óévre!
Könnyedén összekoccintották a poharakat, és egy húzásra itták meg a buborékos italt.
— Jaj, mit csináltunk!
— Mi történt? — ijedt meg a férfi.
— Hát nem látja? Megivott egy egész pohárral! De hát ön vezet!
— Igaz — mosolygott újra szélesen a férfi.
— És most hogyan megy el?
— Úgy tűnik, sehogy!
— Taxit hívni most teljesen reménytelen…
— Igen. Reménytelen — ismételte vidáman a férfi.
— Tudja mit? Gyorsan vegye le a cipőjét és jöjjön beljebb, különben így a folyosón köszöntjük az újévet!
— Hű, de hangulatos itt!
— Töltsön gyorsan, már kezdődik az éjfél!
— Hát akkor, boldog új évet… ööö…
— Olja — súgta a lány.
— Boldog új évet, Olja! Én pedig Oleg vagyok.
— Boldog új évet, Oleg! Kóstolja meg az oliviert, én magam készítettem. Igaz, csak egy tányérom van… mindjárt hozok. Bár… egyen nyugodtan a tálból — Olja megállás nélkül beszélt, és valamiért nagyon jókedve volt.
Tetszett neki Oleg, tetszett, hogy vele minden olyan könnyű és egyszerű.
— Mmm, a tálból még finomabb. Olja, van véletlenül fekete kenyere? Olyan éhes vagyok, mint… mint nem is tudom ki.
— Persze, hogy van!
Amikor Olja visszatért a kenyérrel, Oleg mindkét kezében egy-egy lecsócsált csirkecombot tartott.
— Ne haragudjon, nem tudtam ellenállni — mondta tele szájjal. — Nagyon finom. Olja, maga igazán jól főz!
— Oleg, annyira örülök, hogy eljött. Már azt hittem, minden kárba vész. Nézze csak, mennyi mindent készítettem. Egyedül ezt sosem enném meg.
— Egyedül? Hiszen én segítek!
— Akkor gyorsan segítsen!
Olja is érezte, hogy megéhezett.
Olivier salátát ettek, közvetlenül a tálból kanalazva, italokkal öblítették le, nézték az újévi műsort, és vidáman csevegtek mindenféle apróságról.
— Úgy tűnik, megittuk az egész palackot!
— Van még a kocsiban, mindjárt hozok!
— Ááá, nem. Megyek magával!
— Milyen csodálatos a levegő — mondta Olja, kitárva a karját.
Oleg autója mellett álltak. Itt-ott fellobbantak és dörögtek a tűzijátékok.
— Tudja mit, Olja? Jöjjön hozzám feleségül! Nem most, természetesen. Mondjuk egy év múlva! Hiszen addig jobban meg kell ismernünk egymást.
— Remélem, csak viccel.
— Ne is reménykedjen!
— Akkor megígérem, hogy elgondolkodom rajta.
— Addig pedig folytassuk az ünneplést?
Olja örömmel bólintott, Oleg kivett a kocsiból egy csomagot, és ketten együtt indultak tovább ünnepelni.
— Egy éjszaka alatt úgyis megbirkózunk vele.
💬 Barátok, ha szívesen olvasnátok még több történetet tőlünk, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál minket, hogy tovább írjunk!
