— Lídia, hányszor mondtam már, hogy ne kérj tőlem pénzt! — csattant fel. — Csak mindig adjál és adjál!
— Mit tehetnék, ha ennyi a kiadás? Nem magamnak kérem…
— Elegem van belőled, Lídia! Elfogytak az erőim. Minden beszélgetésed csak a gyerekekről és a pénzről szól. Minek kellesz te nekem így?
— Ha segítenél a lányaimmal, jobb lennék! Talán mást is észrevennék az életemben, nem csak a gyerekeket.
— Nézzétek csak! Még panaszkodik is! A szüleimhez segíteni nem jársz, még festeni is abbahagytad magad!
— Váljunk el?..
— Lídia, hányszor mondtam már, hogy ne kérj tőlem pénzt! — Péter ingerülten nézett a feleségére.
Sovány volt, a haja lenőtt, itt-ott már ősz szálak is megjelentek benne. És mindez huszonöt évesen!
— Csak mindig adjál és adjál!
— Mit tehetnék, ha sok a kiadás? Nem magamnak kérem, a lányoknak — magyarázta a fiatal nő, könnyeit visszatartva.
Magáról nem beszélt, mert pontosan tudta: az másfél éves ikrek valóban nem olcsók. Ráadásul a kislányok nyugtalanok voltak, aludni is ritkán lehetett mellettük.
Bosszantó volt, hogy éjszakánként felváltva ébredtek, mindkettő figyelmet követelt.
A férj már régen külön aludt, átköltöztetve a feleségét a gyerekszobába. Neki ki kellett aludnia magát — felelősségteljes munkája volt.
Lídia, aki fordítóként dolgozott, a gyerekek mellett korábban nem tudott mellékeskedni. Itt nem is az volt a gond, hogy dolgozni nehéz — aludni sem lehetett rendesen.
— Elegem van belőled, Lídia! Elfogytak az erőim — mondta a férje, miután a nő megkérte, hogy üljön kicsit az ikrekkel, amíg ő takarít. — Rád nézni is ijesztő. Minden szavad a gyerekekről és a pénzről szól. Minek kellesz te nekem?
— Teljesen összekeverted a dolgokat? Ha segítenél a lányaimmal, jobb lennék! Talán mást is észrevennék, nem csak a gyerekeket — mondta Lída nyugodtan.
— Nézzétek csak! Még panaszkodik is! A szüleimhez segíteni nem jársz, festeni is abbahagytad magad! — folytatta Péter. — Váljunk el!
Lída figyelmesen ránézett, majd váratlanul megszólalt:
— Rendben — egyezett bele hirtelen. — Váljunk el.
A lányok ekkor másfél évesek voltak. Közeledett az ideje az óvodának, és ami a legfontosabb: nyugodtabbak lettek. Játszottak egymással, rendeződött az alvásuk, és Lída végre elkezdett egy kicsit dolgozni.
Így már nem aggódott annyira.
De miért is tette volna? A gyes ideje alatt úgyis idegenekké váltak egymás számára.
A lányokat etetni nem tudta — nehogy összekenjék, hiszen ő tisztaságmániás volt. Játszani velük? Babázni? Ugyan már!
Segíteni a feleségének? Hiszen otthon van! Akkor mindent el kell intéznie.
És különben is! Ő férfi. Nem urakhoz méltó tányérokat mosogatni és porszívóval rohangálni!
Hogy kevés pénzt adott? Az is rendben volt. A lányok úgyis otthon ülnek! Ő dolgozik, neki kell a pénz: enni, öltözködni, autóra…
Összességében Péternek semmi haszna nem volt. Látszólag volt férje Lídának, de valójában sosem volt jelen: mindig fáradt vagy elfoglalt — hol a szüleinél, hol a barátainál, hol „második műszakban”, vagyis a kanapét őrizte.
Valószínűleg ezért egyezett bele Lída gondolkodás nélkül a válásba.
— Tehát beleegyezel? — nézett döbbenten a feleségére Péter.
— Aha — erősítette meg ruhát teregetve.
A lányok épp aludtak.
— Nélkülem úgysem boldogulsz! — mosolygott önelégülten a férfi.
— Miben pontosan? — csodálkozott el őszintén a fiatal nő, kezében megdermedve egy pólóval.
— Hát… — mondta Péter. — Nem adok majd pénzt!
— Inkább emlékezz vissza, mikor adtál nekem utoljára — felelte Lída, és folytatta a teregetést. — Három hónapja?
— Még vissza fogsz könyörögni! — a végletekig megsértődött férfi felugrott a kanapéról, magához vette a telefonját és az iratait, és elment.
Valószínűleg az anyjához.
Lída pedig albérletet kezdett keresni magának és a lányoknak. Aligha hagyja meg nekik Péter a közösen szerzett lakást. Mindent el fog osztani, még az edényeket is.
— Lídia, mit csinálsz te? — szidta az anyja, miután Lídia röviden elmondta a helyzetet. — Gyertek a lányokkal hozzánk! Aztán majd meglátjuk.
— Nem, anya. A lányok hamarosan óvodába mennek, várom az értesítést a felvételről. Megoldjuk itt valahogy — mondta hálásan Lídia.
Az élet ment tovább a maga útján. Eleinte valóban csak „valahogy”.
A lányok egy kicsi, hangulatos egyszobás lakásba költöztek, Lída beadta a válókeresetet, és több időt szentelt a munkának.
Aztán eljött az óvoda ideje is. Kicsit könnyebb lett, bár a beszoktatás és a könnyek elmaradhatatlanok voltak.
Nehéz volt. Nagyon.
Ahogy Lída sejtette, Péter a váláskor még a kanalakat is elosztotta.
A lakás eladásából kapott pénzt a fiatal nő külön számlára tette, ahová igyekezett havonta legalább egy keveset félretenni.
Később az óvoda örömmé vált a lányoknak, Lída pedig teljes munkaidőben dolgozhatott.
Péter időnként megjelent volt felesége és lányai életében. Hol ellenőrizni, hol körülnézni, hol pedig hogy rajtuk keresztül erősítse meg önmagát.
Újra a szüleivel élt, a lakásrészéért kapott pénzből pedig megvette az autót, amiről régóta álmodott.
Lída már nem próbálta megfejteni, mi zajlik volt férje fejében.
Mindig váratlanul bukkant fel.
— Szia! A lányaimhoz jöttem — nézett lekezelően a volt feleségére.
— Nincsenek itt, és ezt te is tudtad — állta el az útját a nő. — Menj el innen.
— Istenem, így bánsz a lányaid apjával? — kérdezte mosolyogva. — Itt megvárom őket.
— Nem érdemes. De ha már ennyire hiányoznak, elhozhatod őket hamarabb az óvodából, és sétálhatsz velük.
Lída pontosan tudta, hogy Péternek legfeljebb húsz percre elég a lelkesedése a lányokkal való foglalkozáshoz, ezért nyugodtan figyelte, ahogy volt férje arca az elégedettségből lassan ingerültté válik.
— Nem tudom. Elfoglalt ember vagyok! — jelentette ki pátosszal a férfi.
— Akkor meg is indulhatsz innen, elfoglalt ember — nevetett Lída, és becsukta az ajtót a meglepett volt férje orra előtt.
A következő alkalommal a férfi „nagyon jókor” érkezett.
— Ezek kinek a cipői? — kérdezte idegesen Péter.
— És mi közöd hozzá? Egyedülálló nő vagyok, csöpög a csap a fürdőszobában, kénytelen vagyok férfiakat hívni a lakásba — vont vállat Lída. — Te meg miért jöttél?
— A lányaimmal akartam beszélni — mondta rosszindulatúan a férfi.
— Tessék, beszélgess — mosolygott a fiatal nő, és beengedte volt férjét.
— Asszonyom, jöjjön, nézze meg a munkát! — ebben a pillanatban egy idős vízvezeték-szerelő lépett ki a fürdőszobából, Lída pedig sietett ellenőrizni a javítást.
Miután kifizette a szerelőt, vacsorát készíteni ment.
— Gyakran segítenek neked idegen férfiak? — lépett oda hozzá Péter.
— Ha szükség van rá, igen. És neked mi közöd hozzá?
— Nekem? Semmi. Meg fogok nősülni. Egy rendes lányt veszek el, veled ellentétben — mondta a férfi, büszkén nézve volt feleségére.
— Gratulálok — felelte Lída közömbösen. — Csak azt nem értem, miért kell ezt nekem tudnom.
— Csak figyeld, milyen érdekes az élet… — mosolygott Péter. — Kiderült, hogy téged senkinek sem kellesz, velem ellentétben.
— Á, értem! Akkor rendben — nevetett fel a nő. — Legyen így.
A volt feleség közönye azonban érezhetően felbosszantotta a férfit.
— Amíg ti itt tengődtök ebben a bérelt kis lakásban, én teljes életet élek! Drága autóval járok, gyönyörű nőkkel találkozom, külföldre utazom pihenni… — nevetett Péter. — Megmondtam előre, hogy így lesz. Én egy jómódú férfi vagyok életerőm teljében, és te? Egy elvált nő „csomaggal”?
— Azért jöttél, hogy itt önmagadat igazold? Takarodj innen! — dühödött fel Lída.
— Ugye mondtam! Na mi van? Idegesít az igazság? — kacagott a férfi.
Lída örömmel gondolt arra, hogy négy évvel korábban volt ereje elválni!
Péter elégedetten távozott, örülve annak, hogy sikerült érzelmileg kibillentenie volt feleségét. A lányaival örömében még el is felejtett elköszönni.
Ezután teljes két és fél évre eltűnt Lída életéből!
Ez idő alatt Lída keresett szakemberré vált, megvásárolt egy tágas, háromszobás lakást még az építkezés szakaszában, kivárta az átadást, sőt a felújítást is befejezte, és be is költözött.
A lányok iskolába mentek, jó jegyekkel örvendeztették meg az édesanyjukat, Lída pedig végre megnyugodott. A kapkodás bármilyen munka után, a gyakori betegszabadságok és a szigorú spórolás időszaka a múlté lett.
Nyáron, amikor az ikrek Lída szüleinél nyaraltak az első osztály befejezése után, Péter újra megjelent az életében.
— Szia! — csak úgy, este bekopogott az ajtón.
A fiatal nő nemrég ért haza a munkából, és éppen egy randevúra készült.
— Nahát! Milyen szél hozott? — lepődött meg, amikor meglátta volt férjét a lakás ajtajában. — Honnan tudtad, hol lakunk?
— Protekcióval — mosolygott a férfi. — Engedj be.
— Ugyan miért?
— A lányaimhoz jöttem — mondta Péter, miközben elégedetten szemlélte volt feleségét, aki sokat szépült: elegáns estélyi ruhában volt, sminkkel és frizurával.
— Ha már protekció, miért nem tudtad meg azt is, hogy vidéken vannak? — mosolygott Lída.
— Úgy döntöttem, visszatérek hozzátok. Ó, milyen jól fogunk élni most, Lídia! — mosolygott elégedetten Péter, észre sem véve volt felesége döbbent pillantását.
És mikor is vette volna észre, ha közben a folyosó felújítását nézegette, elképzelte, mekkora lehet a lakás, ha a folyosó ilyen tágas, és közben a fiatal nőt bámulta, aki inkább emlékeztetett egy híres magazin címlapjáról ismert szupersztárra?
— És miből gondoltad, hogy örülünk neked? — kérdezte Lída, miután úrrá lett az érzelmein.
Felvette elegáns cipőjét, és határozottan az ajtó felé terelte volt férjét.
— Hogyhogy? — lepődött meg Péter, hátrálva az asszony nyomása alatt.
— Gondolkodj el rajta. Nem érdeklődtél a lányaid iránt, kinevettél minket, amikor abban a bérelt lakásban tengődtünk, minimális gyerektartást fizettél, még a kanalakat is elosztottad velem, és egyáltalán nem foglalkoztál a gyerekekkel. Most pedig, amikor mindezt már magunk mögött hagytuk, hirtelen visszatértél — Lída becsukta az ajtót, és mosolyogva nézett a férfira. — Minek kellesz nekünk te így? Nekem? Az „elvált nőnek csomaggal”?
— De hát közös gyerekeink vannak! — nézett rá tanácstalanul Péter.
— Még csak nem is emlegetnek téged, apuka — nevetett fel Lída. — Úgyhogy ülj csak be a menő autódba, és menj vissza a feleségedhez, a szépségeidhez, a színes, pezsgő életedbe!
— Hogy érted ezt? És te? Mi? Ez így nem helyes. Elváltam! Te vagy a legjobb! Ő nem érhet fel hozzád!
Péter követte volt feleségét a lépcsőházból kifelé.
— Én pedig majd sírok egyet, és tovább vonszolom a nyomorúságos kis életemet — mosolygott Lídia, és odalépett a magas, tekintélyt parancsoló férfihoz, aki az új terepjárója mellett várta.
Péter pedig…
Éljen csak boldogan, színesen, szépen — de valahol jó messze!
— Lídia, mikor voltatok utoljára a tengernél? — nézett rá Sándor.
— Régen. A lányok pedig még egyszer sem látták — mosolygott a nő.
— Akkor talán megmutathatnánk nekik? Még az iskola előtt? Miért is ne? Szerintem teljesen megérdemlik!
— Benne vagyok! — egyezett bele váratlanul a fiatal nő.
Valóban! Miért ne?
Most már megengedhették maguknak!
💬 Barátok, ha szívesen olvastok még több történetet tőlünk, írjatok hozzászólásokat, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem! Ez inspirál minket arra, hogy tovább írjunk! 💬
