— Denis nálunk marad pár napig, nem bánod? — kérdezte Vitya a feleségétől.
— Ha muszáj… — vonta meg a vállát Lília.
— Teríts neki a kanapéra, és főzz valamit — legyintett Vitya hanyagul, mintha azt mondaná: mehetsz.
— Rendben — felelte közömbösen Lília, és kiment a szobából.
— Ez aztán a kiképzés! — ámuldozott Denis.
— A mester munkájától minden retteg! — jelentette ki önelégülten Vitya. — A házban én vagyok az úr, a család feje! Ahogy én mondom, úgy lesz!
És ha ellenkezés van, három másodperc alatt az utcán találja magát, csere nélkül, büntetéssel!
— És? Amikor idomítottad, gyakran kidobtad? — kérdezte érdeklődve Denis.
— Egyetlen egyszer elég volt! Tél volt, ideges voltam! Úgy megértette, mintha az anyatejjel szívta volna magába! — nevetett Vitya.
— Kőkemény vagy! — jegyezte meg elismerően Denis. — Nekem még messze van az ilyen szint! De látom, mire kell törekedni!
— Öcsém, ha az elején nem állítod be a helyed, később a fejedre nőnek! Lília nyolc év házasság alatt csak egyszer mert szembeszállni! De azóta tanult a leckéből!
Lília benézett a szobába:
— Megágyaztam, most megyek krumplit sütni — mondta nyugodtan. — Hagymával vagy fokhagymával?
— Fokhagymával? — lepődött meg Denis.
— Aha, isteni finom! Megnyalod mind a tíz ujjad! Az receptje bonyolultabb, mint csak beledobni egy kis hagymát!
A végén még fokhagymalevet is kell hozzáönteni, hogy jó illata legyen! — Vitya nyelt egyet. — Fokhagymával! — felelt a feleségének.
— Jó — bólintott Lília, és kiment a konyhába.
— Figyelj! — nézett irigykedve bátyjára Denis. — Na ez már élet! És amiről beszéltél… — csettintett a nyakára utalva — arról se panaszkodik?
— Nem viszem túlzásba, de ő maga veszi meg, aztán idehozza nekem a tévé elé! — sóhajtott elégedetten Vitya. — A jól nevelt feleség még egy férfi életét se tette tönkre!
Tanulj, öcskös, amíg még élek!
— Figyelj csak, miért mondtad, hogy pár napig maradok? Csak vacsorázni jöttem! A barátnőm vár otthon! — mondta Denis.
— Csak meg akartam mutatni neked a finomhangolást! — veregette hátba Vitya. — Rokonokat elszállásolni általában utolsó dolog! De Lília még csak hangot se adott! Megágyazott, panasz nélkül!
— Ez már pazar! — bólogatott Denis. — Ha a szüleim megint kidobnak, mert nincs munkám, tudom már, kihez jöhetek átvészelni!
— És nem is akármilyen körülmények közé! — mosolygott Vitya. — Most figyelj! Halálos mutatvány!
Denis megfeszült.
— Denis meggondolta magát, mégse marad! Szedd össze az ágyneműt! — kiáltotta Vitya a konyha felé.
— Két perc — jött a válasz Líliától. — De vacsorára azért marad?
— Eszel? — kérdezte halkan Vitya.
— Aha! — bólintott Denis. — Még sose ettem fokhagymás krumplit.
— Igen, vacsorázunk! — kiáltott Vitya.
— Vezettek ma még valahová? — kérdezte Lília.
— Nem! — válaszolták kórusban a testvérek.
— Jó, akkor beteszek egy üveg italt a fagyasztóba, az étvágy és az emésztés kedvéért! — mondta Lília.
— Na? — Vitya szeme csillogott a büszkeségtől. — Milyen?
— Teljesen le vagyok nyűgözve! — rázta a fejét Denis.
Lília megfőzte a vacsorát, megterített, majd magukra hagyta a testvéreket. Ez az apró gesztus újabb adag csodálatot váltott ki.
Denis már nem is találta a szavakat, hogy kifejezze, mennyire jól «kinevelte» a bátyja a feleségét.
Vitya pedig örömmel helyeselt, és tovább szórta a bölcsességeit, hogy ki az úr a háznál, meg valamit a ház rendjéről.
Miután kikísérte az öccsét és lefeküdt aludni, Vitya elégedetten gondolta:
„Jó, hogy nem ismerte Líliát korábban! Milyen szerencse, hogy másik városban tanult, és inkább a szórakozás érdekelte, mint az, hogy én hogy élek, mi van a családomban!
És az is jó, hogy Lília ilyen engedelmes! Még csak nevelnem sem nagyon kellett! Mindig egyetért, mindig nyugodt, szófogadó! Csodálatos feleség!”
Ezekkel a gondolatokkal álomba merült.
Az éjszakai ébredés viszont váratlanul érte. Az a testrésze, ahol a hát elveszti nemes nevét, őrült mód fájt és égett.
És ami még rosszabb: mozdulni sem tudott.
Ha valaki a nyugalom megtestesítőjét kereste volna, gondolkodás nélkül lehetett volna erre a szerepre Líliát kinevezni.
Az egyetemi csoporttársai azt mondták, könnyebb lenne a köveket feldühíteni, mint Líliát kizökkenteni. Még kamaszkorában is teljesen megingathatatlan maradt.
Épp ezért vette el Vitya feleségül – ezért a higgadtságért és nyugalomért. Volt neki már tapasztalata heves, érzelmes lánnyal.
Fél év együttlét után két hónapig valeriánán élt. Az a kapcsolat két ősz hajszálat hagyott maga után.
Líliával viszont csodálatosan érezte magát. A kapcsolatuk simán fejlődött, mindenféle kilengés és felfordulás nélkül. Az esküvő is nyugalomban, különösebb hajtás nélkül jött el.
Vitya szülei próbálták „letapogatni” a menyüket. A megalapozott észrevételeket Lília komolyan vette, az ostobaságokat pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyta.
És bármennyire is próbálta az újdonsült anyós kiprovokálni a botrányt, Lília úgy hallgatta végig, mint egy szobor, majd csak ennyit mondott:
— Rendben. Ez az ön véleménye. Önnek joga van hozzá.
Ez teljesen lefegyverezte az embert. Alla Jurjevna pedig csak ennyit bírt kihozni magából:
— Egy normális nő nem lehet ilyen! Mint egy szárított hal! Még csak meg se rezzen! Tök mindegy, hogy ő van ott, vagy egy fal!
— Anya, nekem kell vele élnem, nem neked! — mondta Vitya. — És nekem így minden tökéletes!
— Hát akkor! Én el is felejtem, hogy létezik! Nem kell vele beszélnem, emlékeznem se rá! — felelte Alla Jurjevna.
Anyja kimondta – és meg is tartotta.
Vityát nem különösebben rendítette meg, hogy anyját többé nem érdekelte az ifjú család. Alla Jurjevna jelleme ellentmondásos és kimerítő volt. Egyedül Vitya apja, Szemjon Olegovics tudta elviselni.
Ő viszont gyerekkorától „időszakos süketségben” szenvedett. Így simán nem hallotta meg a felesége ideges kifakadásait. Bár Vitya gyanította, hogy ez inkább színjáték volt.
Nem egyszer volt tanúja, hogy anyja torkaszakadtából üvölt, miközben apja nyugodtan újságot olvas. Aztán mikor anyja elcsendesedik, apja felnéz, és csak ennyit kérdez:
— Drágám, mondtál valamit?
Talán ez volt a hosszú és „boldog” házasságuk titka.
De volt még egy oka annak, hogy Vityát ilyen könnyedén békén hagyták. Ez pedig az öccse, Denis volt.
Ő folyton belekeveredett valamibe, anyjuk pedig úgy óvta, mint valami kincset. Amikor Denis direkt másik városba ment tanulni, anyja havonta háromszor utazott utána.
— Hát tudnom kell, mi van a kisfiammal!
És amikor Denis visszajött az egyetem után, nem nagyon akart dolgozni, viszont annál inkább űzte belülről valami nyughatatlanság, ami csak újabb kalandokat hozott Alla Jurjevnának.
Vitya pedig, nyugodtan élve szeretett feleségével, egyszerűen élvezte, hogy nincsenek zavaró külső tényezők.
Csendesen kezdtek együtt élni egy bérelt lakásban. Ugyanilyen csendesen megszületett a kislányuk. Mindenféle izgalom nélkül felvettek egy lakáshitelt. Egyetlen(!) kiabálás nélkül felújították a lakást.
Éltek, és élvezték az életet.
Vitya sosem rejtette el feleségét a világ elől, de nem is mutogatta. De egy-egy céges rendezvényen, főnök születésnapján vagy kollégák jubileumán megjelentek együtt.
Aztán elkezdték faggatni Vityát:
— Hogy csináltad, hogy a feleséged ilyen csendes, szinte észrevétlen?
Ha akkor Vitya azt mondja, hogy ő mindig is ilyen volt, nem lett volna semmi gond. De ő inkább elkezdett fantáziálni, és jobb színben feltüntetni magát, mint amilyen valójában.
És csak kiejtette a száján:
— A nevelés csodákra képes! Egy feleséget úgy kell idomítani, mint egy jól képzett juhászkutyát!
És a képzeletnek nem volt határa. Vitya rögtönözve mesélte, hogyan idomította, nevelte Líliát. Hogy mennyire ellenállt. Mennyi vérét szívta meg. És végül hogyan adta meg magát az erős férfinak, és ismerte el annak vezető szerepét.
— Ezért viselkedik most így! — dicsekedett Vitya. — A férje engedélye nélkül egy szót sem mer szólni!
Ő találta ki, ő maga is elhitte. És aztán ezt kezdte sugározni a világ felé.
Lília néhányszor elkapott egy-egy foszlányt ezekből a mesékből, de természeténél fogva nem vett róluk tudomást.
— Ha neki így könnyebb… akkor legyen — mondta halkan, de ezt már senki sem hallotta.
Pedig hallani kellett volna. Még ebben a mondatban is volt valami árulkodó.
Lília életének leírása tizenhét éves korától indult. Az olvasó talán már sejtette, hogy volt ott valami előtte is, amit szándékosan nem említettek.
Igen, kedves olvasó, Lília nem volt mindig ilyen nyugodt és engedelmes. Ő maga választotta ezt a szerepet – tudatosan, örökre.
Túl korán kellett felnőnie.
Lília egy teljesen átlagos, boldog családban született. Anyja nyomozóként dolgozott, apja pedig harci sambo oktató volt a belügyminisztériumban.
Anyja munkáját nemigen értette, de apjáét annál inkább. Így hát ő inkább apás lány volt.
Szóval, négytől tizenhat éves koráig Lília minden szabadidejét apja munkahelyén töltötte. A jövőjét is úgy képzelte el, hogy majd ő is oktató lesz.
De valami ügy kapcsán…
Lília tizenhatodik születésnapja körül a szülei meghaltak. A szülők kollégái gyorsan megtalálták a felelősöket, el is ítélték őket, Líliának pedig azt tanácsolták, ne várja meg őket, ne éljen bosszúval a szívében.
— Kislányom, a saját életedet kell élned — mondta az apja főnöke. — A harag, az idegesség, a kiabálás még senkinek nem hozott jót. Nézd meg, a szüleid soha nem veszekedtek! Ezért is lettél olyan kedves és rendes kislány.
— Értem — felelte Lília.
És attól a naptól kezdve egy nyugodt sziget lett a tomboló érzelmek világában. A nagymama, aki gyámság alá vette, csodálkozott, hogy az unokája ennyire megváltozott.
— Nagyi, minden rendben van — mondta Lília. — Csak… egy részem a szüleimmel maradt. És különben is, mi értelme van marcangolni a lelkem? Ha valami nem életbevágó, inkább enged az ember, és ha valaki túl sokat akar, akkor egyszerűen meg lehet tenni, amit kell.
Ezen az elven élt Vityával is.
„Akar ő parancsolgatni? Hát tessék! Amíg nem száll el teljesen, hadd higgye, hogy ő a vezér!”
Csakhogy Vitya fantáziái alapján indított történetei nem tetszettek különösebben Líliának. De amikor a testvére előtt is előadást tartott, Lília megértette: valaki átlépett egy határt.
— Aj! Fáj! — ordította Vitya.
Válaszul még egy csattanós ütést kapott hátul, valahol a dereka alatt. A szobában felgyulladt a lámpa, és Vitya felesége alakját látta maga fölött, kezében egy katonai övvel.
— Te normális vagy?! — bömbölte. — Elment az eszed?!
— Nem te vesztetted el? — kérdezte nyugodtan Lília. — Mikor is „idomítottál” te engem?
— Akkor itt az ideje elkezdeni!
Vitya kiszabadította a kezét a törölközőből, amivel Lília megkötözte. A lábait is kiszabadította, és feleségére rontott.
A padló meg a plafon párszor helyet cserélt, mire Vitya arra eszmélt, hogy az ágyon fekszik.
„Ez aztán kemény matrac” – gondolta magában.
Újra felpattant, de már kevésbé lendületesen, és ismét támadásba lendült. Ezúttal a földön találta magát.
„Ez meg milyen puha szőnyeg!”
Most már csak lassan tudott feltápászkodni.
— Vitya, legközelebb befejezem, — mondta higgadtan Lília. — Az nagyon fog fájni. Tényleg akarod ezt?
Vitya még tett egy próbát. Aztán hosszú idő telt el, mire magához tért. A homlokán vizes törölköző feküdt.
— Lília… — nyögte. — Mi volt ez?
— Vityuska, szeretlek, de amit mostanában összehordasz, az nem tetszik — mondta szokásos nyugalmával Lília. — Ha idegeneknek mesélsz tündérmeséket, ám legyen. De ez a te öcséd. Család.
Nem akarom, hogy rossz képet alkosson rólam. Szóval kérlek, ezt hagyd abba!
A történtek után Lília viselkedése nem változott. Ugyanolyan nyugodt, engedékeny és kiegyensúlyozott maradt.
De most már Vitya is tudta: ebben a nyugodt felszínben valami egészen más is lapulhat odalent. És igyekezett nem provokálni.
Egyébként boldog kis család voltak – csak egy aprócska titokkal.
