Rita megérkezett a faluba, odament a régi házukhoz.
– Van itt valaki?! – kiáltotta, amikor belépett az udvarra.
– Keres valakit? – nézett ki egy asszony.
– Régebben itt laktam – magyarázta Rita. – Akkor biztosan ismeri a szomszédot is. Miklós! – kiáltotta a háziasszony.
A szomszéd házból kilépett egy férfi, alaposan megnézte Ritát, majd megdermedt.
– Már régóta kerestelek! Anyám még a halála előtt megkért, hogy adjak át neked valamit – mondta Miklós, majd kihozott a házból egy kis ékszerdobozt. – Ez a tied – mondta.
Rita kinyitotta, és felkiáltott meglepetésében.
– Menjünk el a faluba, Vitya. Úgysem megyünk a tengerhez, a szabadságból még két hét hátra van. És aztán… – Rita nem tudta befejezni a mondatot.
– Mit beszélsz, Rita? Mit csinálnánk a faludban? – háborodott fel Viktor. – Hiszen ott már nincs egyetlen rokonod sem. Minek mennénk oda?
– Hagyj már végigmondani! Három napja minden éjjel anyámról álmodom. Valahová mutat a kezével, és halkan mond valamit, de nem értem. Sokáig nem tudtam rájönni. Ma viszont megláttam: a folyó partján régi házak álltak. Pont a mi falunk! A másik kezében pedig egy korsó volt. Felém nyújtotta, magyarázott valamit, de semmit sem értettem.
– Na, ezt jól kitaláltad, Rita. Egy ilyen ostobaság miatt odautazni! Az nem is közel van, nem megyünk.
– Vitya! Anyám nem véletlenül jelenik meg az álmaimban, érzem, hogy ez valami fontos. Meg aztán elegem van abból, hogy otthon ülünk. Ráadásul te magad mondtad, hogy legalább a városon kívülre el kellene mennünk!
Rita végül rábeszélte Viktort.
Eleinte csak egy egynapos kirándulást terveztek. Aztán rájöttek, hogy jó az idő, a folyónál kellemesen el lehet tölteni az időt, fürödni is lehet. Végül úgy döntöttek, hogy a falu közelében lévő kisváros szállodájában alszanak.
Ritának valóban nem voltak rokonai. A nagymama háza már régen összedőlt, a telket eladták. A faluhoz közeledve Viktor észrevett egy szép homokos lejárót a folyóhoz, és megfürödtek. Rita elővette az előre elkészített szendvicseket. Fürdés után, a természetben ülve különösen finomnak tűntek.
– Mégiscsak ügyes vagy, hogy kirángattál ide, Rita! Milyen jó itt! – Viktor megitta a teát a termosz poharából, és elnyúlt a füvön. – Gyönyörű! Figyelj, menjünk most be a faluba, sétáljunk egyet, ahogy szeretted volna. Aztán elmegyünk a helyi szállodába. Kipihenjük magunkat, reggel pedig elmegyünk a kolostorhoz, veszünk ott kenyeret, körülnézünk. Itt egyébként van egy helyi festők képtára is. Estefelé pedig hazamegyünk. Remek kirándulás! Nézd csak, hogy úsznak a felhők az égen. A városban egyáltalán nem látni az eget, itt meg – igazi tágasság!
A faluban minden nagyon megváltozott azóta, hogy Rita ott élt az édesanyjával és a nagymamájával. Apja soha nem volt. Az anyja nem ment férjhez, így későn szülte meg Ritát – ahogy mondani szokták, csak magának. Később a városba költöztek, és amikor a nagymama meghalt, eladták a régi házat.
– Keresnek valakit? – nézett ki egy asszony a nagymama házának helyén álló szép új házból.
– Jó napot, nem, csak sétálunk. De itt a közelben laktak a Mikitenkóék, Zina néni a családjával – jutott hirtelen eszébe Ritának.
– Ott laknak most is. Miklós, Zina néni fia a feleségével, Marinával. Három gyerekük is van. Jól élnek, békességben, nem szűkölködnek. Zina néni viszont már vagy öt éve meghalt.
– Igen, Zina néni itt lakott. Figyelj csak, anyám az álmomban pont az ő házuk felé mutatott. A kezében pedig egy korsó tej volt. A tejet csészébe öntötte, és felém nyújtotta. Furcsa… vajon mit jelenthet?
A szomszéd házból kilépett egy erős testalkatú férfi.
– Jó napot, szomszédok, szép időnk van!
– Jó napot, Miklós! – fordult hozzá az asszony, majd Ritához szólt. – Itt van Zina néni fia. Mintha csak emlegettük volna.
– Miklós, a régi szomszédod jött látogatóba, régen itt lakott.
Miklós alaposan megnézte Ritát, és hirtelen megváltozott az arca.
– Ez nem lehet! – kilépett a kapun, kezet fogott Viktorral, majd megszólalt: – Rita! Margarita! Bondarenko! Te vagy az? Hogy kerültél ide? Azt hittem, soha többé nem látlak. Anyám halála előtt mindig azt mondogatta: keresd meg Ritát, mindenképpen keresd meg! De hol találjalak? És most itt vagy… hát ez hihetetlen.
– Igen, Miklós, Margarita vagyok, csak már nem Bondarenko. De hogy Zina néni miért kérte, hogy keress meg, azt nem értem. Na, mondd csak.
– Akkor fáradjatok be – mondta Miklós, és vendégszeretően kitárta a ház ajtaját.
A tágas házban hűvös volt. Az asztalnál Miklós felesége, Marina és a gyerekek teát ittak kaláccsal és süteménnyel.
– Marina, vendégeink vannak. A régi szomszédunk, Tánya néni unokája, Katya néni lánya – Margarita –, és a férje, Viktor – mondta Miklós, majd Ritához fordult. – Meg sem kérdeztem… Katya néni hogy van?
– Meghalt, Miklós. Három éve nincs már anyám. És Zina néni?
– Ugyanúgy. Repülnek az évek, elmennek a szeretteink – legyintett Miklós.
Marina azonnal az asztalhoz hívta őket.
– Rita, Viktor, foglaljanak helyet, töltök teát. A süteményeket a gyerekekkel együtt sütöttük, csodálatosan sikerültek. Iván, Vika, hozzatok még a vendégeknek, ott van a lábasban a friss sütemény, még meleg. Ő pedig a legidősebb lányunk, Okszana, idén fejezi be az iskolát – a kedves lány szemérmes mosollyal köszönt. – Jó napot.
– Nos hát, Rita, nézd csak – Miklós előhozott egy régi fényképalbumot. – Látod ezt a képet? Ez az édesanyád, és te vagy a karjában. Ez pedig Zina néni – az én anyám tart engem a kezében. Emlékszel, milyen jó barátok voltunk gyerekkorunkban? Nekem ezen a széles világon nincs senki rokonom. Na jó, a szeretett Marinámat nem számítom, ő a legközelebbi hozzátartozóm. Meg a gyerekek is. De rajtuk kívül – senki. Ezért emlékeztetett akkor anyám rád. Elmesélte, hogyan is volt.
Téged Katya néni alig tudott kihordani, mert egy idegen férfi elhagyta. Vagy talán nem is ígért neki semmit – ki tudja. Megszült téged, Rita, de teljesen legyengült. Nem volt teje az anyádnak, bármit is próbált. Talán azért, mert kimerült, vagy a sok aggodalom miatt. Engem viszont akkor még szoptatott az anyám, már féléves voltam. Így aztán elkezdett téged is a saját tejével etetni. Felnevelt.
Akkor az édesanyád, Katya néni, egy gyűrűt ajándékozott az én anyámnak. Az enyém nem akarta elfogadni, de végül rábeszélte. Szóval tejtestvérem vagy, más rokonom nincs is! Te ezt tényleg nem tudtad?
Rita elmosolyodott. Az anyja az álmában éppen tejet öntött a korsóból. Gyerekkorában mondta is neki ezt az anyja, csak már elfelejtette. És tényleg – Miklós az ő tejtestvére. Milyen nagyszerű!
– Nekünk Viktorral egy lányunk van. Már húszéves, teljesen önálló.
– A gyűrűt vedd csak el, testvérkém, anyámét neked őriztem – nyújtotta át Miklós a gyűrűt Ritának.
Rita felhúzta az ujjára.
– Köszönöm, Miklós, köszönöm, testvérkém.
Természetesen Miklósnál aludtak. Még egy napig maradtak vendégségben, aztán hazautaztak. Viktor és Miklós már közben megbeszéltek egy közös horgászatot és más terveket is szőttek.
Így történt: mintha addig nem lettek volna rokonaik, most mégis lett családjuk. Tejrokonság – milyen különös elnevezés. Mintha valami visszatért volna Ritához a gyerekkorából. Nemcsak az édesanyja gyűrűje, hanem a lelki melegség is, és a közeli rokonokkal való találkozás öröme.
