– Elég volt már abból, hogy velünk ülsz és tévét nézel – mondta komolyan az anyja. – Így sosem nősítünk meg téged. Egy igazi otthonülő vagy! Kire ütöttél te ilyenre?
– Bizony, bizony, fiam, hamarosan huszonöt éves leszel – tette hozzá az apja. – Felnőttél, elvégezted a tanulmányaidat, ideje elszakadni tőlünk, anyáddal. Mi majd oldalról gyönyörködünk benned, te pedig rendezkedj be, vegyél saját bútorokat, újítsd fel a lakást, ahogy neked tetszik, és élj önálló életet.
Sasa egész nyáron munka után a felújítással foglalkozott. Az apja is segített neki, és hamarosan a szoba olyan lett, mint az új: világos tapéta, új függönyök és csillár. Még az edényeket is az anyja segített kiválasztani az üzletben. Sasa szabadsága gyorsan véget ért, szeptemberben lehűlt az idő, és amikor esténként hazatért az új otthonába, kissé el-elkomorodott. A fiú gyakran odalépett az ablakhoz, és átnézett a szomszédos házra, amely alig harminc méterre állt. Az idegen ablakokban fények égtek, az ablakpárkányokon virágok sorakoztak, sőt a szobák berendezését is ki lehetett venni, amíg a lakók be nem húzták a függönyöket.
Egy ilyen esős, novemberi őszi estén Sasa, fáradtan a munka után, meglátott a szemközti ház földszintjén egy lányt. Már ereszkedett az alkonyat, de a lánynál valamiért nyitva voltak a függönyök. A konyhában állt a tűzhely mellett, és főzött valamit. Sasa akaratlanul is elmosolyodott, és kíváncsian kezdte szemlélni az ismeretlent. Otthoni köntöst viselt, a haja a feje búbján kontyba volt tűzve.
– Hűha, micsoda… – suttogta a fiú, mintha attól félne, hogy a lány meghallja.
Eszébe jutott, hogy a holmijai között, valahol a szekrény tetején van egy távcső.
– Várj csak, várj csak… – felkapta a folyosón a sámlit, és egy szempillantás alatt előkereste a magas polcon, egy túrahátizsákban az öreg távcsövet. Mekkora volt a csalódása, amikor visszalépve látta, hogy a szemközti lány már behúzta a függönyöket.
– Pfuj… – nevetett Sasa, és letette a távcsövet az ablakpárkányra. – Sebaj, holnapig, kedves szomszédlány…
Ettől kezdve Sasa kellemes, titokzatos érzéssel várta az estéket. A függöny mögé húzódva, a második emeletről, mint egy vadász, figyelte a szemközti szomszédlányt. A lány a földszinten lakott, így jól látható volt addig a rövid ideig, amíg rá nem szánta magát, hogy elhúzza a függönyöket. A távcsövön át Sasa látta, hogy a lány fiatal, alig tizennyolc éves lehetett. Arcvonásai finomak, puhák voltak, mint egy babáé, haja pedig gesztenyebarna árnyalatban csillogott.
Sasa annyira hozzászokott ahhoz, hogy várja a titokzatos szépséget, hogy nagyon elszomorodott, ha sokáig nem látta, vagy ha elkésett a munkából, és a lány ablakai már be voltak függönyözve. Korábban nem is gondolta volna magáról, hogy ennyire romantikus. A szíve örömtől dobogott, ha sikerült akár csak egy pillantást vetnie a fiatal szépségre a rejtekhelyéről.
De ez nem mehetett így tovább. Sasa tudta, hogy túlságosan beleélte magát. Meg kellett tudnia, ki ez a lány. Mi van, ha minden reménye szertefoszlik, mert van barátja, és szerelmes?
Egy alkalommal ebédidőben átment a szomszéd udvarba, és észrevett a bejáratnál – ahol számításai szerint a lány lakott – egy nyolc-kilenc éves fiúcskát.
– Hé, fiú, nem tudod véletlenül, ki az a lány, aki nálatok a földszinten lakik? Úgy tűnik, az ismerősöm… – rögtönzött. – Ugye Marina a neve?
– Neeem – mondta a fiú. – Marinának az anyukámat hívják. Itt egy diáklány lakik, Líza, az orvosi szakközépbe jár, a lakást az Ivanov családtól bérli. A tizedik lakásban lakik. Már második éve. Nyáron meg hazautazott a falujába.
– Á, értem. Líza, persze – bólintott Sasa. – És téged hogy hívnak? Én Alekszandr vagyok.
– Jegor.
Sasa kezet nyújtott a fiúnak.
– A helyzet az, hogy szeretnék neki egy meglepetést. De úgy, hogy ne tudja, kitől van. Hadd gondolkodjon rajta, és jöjjön rá magától. Segítesz?
– Hogyan? – torpant meg a fiú.
Sasa elővett a csomagjából egy kis csokrot, és megkérte Jegort, hogy adja át a virágokat a lánynak. A fiú így is tett. Líza nagyon meglepődött. Jegor faggatta az ismeretlenről, de a fiú csak mosolygott, sejtve, hogy valamiféle összekötő szerepet tölt be egy szívügyben.
Sasa gyermeki örömmel mosolygott, amikor meglátta a konyha ablakpárkányán a saját csokrát a vázában.
– Sikerült! – csapta össze a tenyerét, és táncra perdült a szobában.
Ezután hetente kétszer, sőt néha háromszor is küldött Lízának a kis futárján keresztül hol virágot, hol doboz csokoládét vagy pillecukrot, zavarba hozva a lányt, aki ilyenkor rendre elpirult.
Így mesélte Jegor. A jól végzett munkáért a kis futár is megkapta a maga részét: egy zacskó mogyorót vagy chipset.
Amikor Líza már veszekedni kezdett Jegorral, kémnek és kerítőnek nevezve őt, Sasa végül elszánta magát, és a következő krizantémcsokorba egy cédulát tett:
„Nézz ki az ablakon. A másodikon vagyok. Sasa.”
A lány nem sokkal az üzenet kézhezvétele után, este odalépett a konyhaablakhoz. Sasa előrelátó volt: az ablakát körbetekerte egy színesen villogó karácsonyi fényfüzérrel, pedig még csak november közepe volt.
Sanya a sokszínű fényben az ablakpárkányon ült, akár egy mesebeli herceg, és Lízát nézte. A lány azonnal megértette, ki a titokzatos hódolója. Először szemügyre vette őt, majd az arcát a virágokba fúrta, elmosolyodott, és üdvözlésképpen felemelte a kezét.
Sasa is felemelte a kezét, és kicsit visszaintegetett.
Attól kezdve két estén egymás után integettek egymásnak, sőt még együtt is teáztak. Ő a saját ablakában bögrével a kezében, ő pedig a magáén.
Csak akkor találkozott a fiatal, romantikus páros a ház udvarán, amikor Jegor elvitte Lízának a következő doboz csokoládét a cetlivel:
„Gyere ki sétálni.”
– Hát te aztán tudsz meglepetést okozni, Sasa. Semmit sem értettem az egészből, és sosem gondoltam volna, hogy így is lehet ismerkedni… Köszönöm a virágokat és az édességeket, nagyon kedves tőled. Én édesszájú vagyok.
– Én meg nem. Inkább a sósat szeretem. De ez még jó is, nem fogunk összeveszni – mosolygott Sasa. – És közelről még szebb vagy…
Az első randevújukon sokáig sétáltak és beszélgettek, és amikor eljött az ideje, hogy hazamenjenek, egyikük sem akart elválni a másiktól.
– Furcsa, olyan érzésem van, mintha már régóta ismernélek… – mondta a lány.
– Nekem is olyan, mintha régóta ismernélek… – ismételte visszhangként Sasa. – Kérlek, ne húzd be a konyhaablak függönyét. Annyira hozzászoktam a jelenlétedhez az életemben, hogy nyugtalan leszek, ha nem látlak…
– De hát ott van szemben az egész ház. Rengeteg ablak van, biztosan más szomszédokat is lehet látni… – felelte Líza zavartan.
– Másokra nincs szükségem. És különben is, kinek tetszene, ha leskelődnének utána? Ezért inkább találkozzunk gyakrabban – javasolta Sasa.
Telefonszámot cseréltek, és a kis futár munkája ugyanolyan váratlanul ért véget, ahogyan elkezdődött.
– Sasa, nem kellene valamit átvinnem Lízának? – kérdezte a fiú, valahányszor meglátta Sasát munka után.
– Lízának nem kell, de neked igen. Tessék. Vedd meg magadnak egy fagyira – nevetett Sasa, miközben pénzt adott a fiúnak. – Sőt, vegyél neki is. Csokis pálcikás vaníliafagyit. Az a legjobb. És vidd el neki. Mondd meg, hogy vacsora után a szokott időben jövök ki… bár ezt ő már tudja.
A fiú jókedvűen sietett a bolt felé, dúdolgatva magában. A friss hóval fehéren hintett ösvényen ugrándozott, örült, hogy ismét hasznos lehetett, és hogy „munkájáért” egy adag krémfagyi vár rá.
Líza és Sasa egész télen át találkozgattak, tavasszal pedig, amikor a lány befejezte a tanulmányait, a fiatal pár esküvőt tartott.
– No lám, a szomszédunk menyasszonyt talált magának anélkül, hogy kilépett volna otthonról – mondogatták a szomszédok. – Micsoda éles szeme van! Azt beszélték róla, hogy szégyenlős…
Az ismerkedés történetét az egész utca ismerte. A legnagyobb élvezettel maga Jegorka mesélte mindenkinek. A történetben természetesen magának szánta a főszerepet: hiszen ő mennyit fáradozott azon, hogy a pár egymásra találjon!
– Eleinte nem volt szabad elárulni, kitől vannak az ajándékok és a virágok – magyarázta a barátainak és a szomszédoknak –, most viszont már lehet! Most már jegyesek, menyasszony és vőlegény!
A fiatal házaspár pedig csak mosolyogva hallgatta Jegort.
– Te vagy a mi kis szerelmi Ámorunk, még ha Jegornak is hívnak – simogatta meg a fiú fejét Líza. – Ne betegedj meg, de ha mégis úgy adódna, gyorsan meggyógyítalak. Már megvan az ápolói diplomám is. Gyere át teázni! Mindig örülünk neked!
💬 Barátaink, ha szívesen olvasnátok még több történetet, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál bennünket, hogy tovább írjunk!
