Liza sietett haza. Aznap, mintha szándékosan, a munkahelyén ebédidőben elment az áram, és a műszak után még egy órával tovább kellett maradnia. A vezetőséget egyáltalán nem érdekelte, hogy egyeseknek gyerekeik vannak, másoknak másodállásuk, vagy épp randevúra sietnének.
Otthon négy gyerek várta Lizát.
Mindig is nagy, összetartó családra vágyott. Férjhez ment, de az anyósa már az első pillanattól nem kedvelte. Liza nem törődött vele, hiszen a férje a legjobb volt, mindig támogatta. Megállapodtak, hogy legalább három gyerekük lesz — végül négy lett, mert az utolsók ikrek születtek.
Miután megszülettek Mása és Marina, kezdődtek a nézeteltérések. Először is, az anyós állandóan piszkálta Lizát, azt hangoztatva, hogy tönkretette a fia életét. „Még csak harminc éves, és már gyerekekkel terhelt, ahelyett, hogy élvezné az életet.”
Liza — az ő véleménye szerint — rásózott a fiára egy rakás kölyköt, és még boldog is, miközben esze sincs, hogy megfelelő oktatást és jövőt biztosítson nekik. Négy lakást úgysem vesznek, és rendes tandíjat sem tudnak fizetni. Szóval, szerinte nincs minek örülni. Másodszor, az anyós biztos volt abban, hogy Liza nem tudja majd visszatartani a fiát a „szabad élet” vágyától.
Liza nem vitatkozott, inkább mindent eltűrt, csak hogy ne bosszantsa. Fiatal volt és naiv, hitt benne, hogy együtt mindent legyőznek. Amikor az ikrek betöltötték az öt hónapot, Nyikolaj bejelentette, hogy elmegy. Liza sokkot kapott, nem hitt a fülének.
– Hogyhogy elmész? Hová? – kérdezte.
– Igazából neked kellene elmenned. Tudod jól, hogy a lakás árának nagy részét a szüleim adták – felelte Nyikolaj.
– Kolja, és a gyerekek? – hebegte Liza.
– Te akartál sok gyereket.
– Te is akartad. Azok a te gyerekeid is – mondta.
– Liza, tudom, mit akarsz mondani, de ezen semmi nem változtat. Eldöntöttem, meg aztán anyám is…
Liza leült egy székre.
– Anyád? Mi köze ehhez anyádnak? Már rég saját családod van. Te akartad, hogy nagy családunk legyen.
– Tévedtem. Csomagolj, elviszlek a nagymamám házába.
– Hová? Gondoltál arra, hogy ott mit kezdek a gyerekekkel? Abban a házban tíz éve senki sem lakik!
Nyikolaj vállat vont.
– Anyával tudunk adni egy kis pénzt a felújításra.
Lizának idő kellett, míg összeszedte magát. Aztán megrázta magát, és elhatározta, hogy nem esik kétségbe. A nagyobb gyerekek segítettek, amiben csak tudtak: hol cumisüveget adtak a kicsiknek, hol rongyot hoztak anyának. Amikor rendbe hozták a régi házat, Liza összegyűjtötte az iratokat, és beadta a válást, valamint a tartásdíj iránti kérelmet.
Ekkor kezdődött az igazi pokol. Kolja és az anyja szinte naponta jöttek fenyegetőzni. Amikor az exanyós kijelentette, hogy elveszik tőle a gyerekeket, Liza csak elmosolyodott:
– Helyes. Hadd lakjanak apjukkal a kényelmes lakásban, én meg majd hétvégén meglátogatom őket. Nekem így tetszik.
Az anyós szó szerint hátrahőkölt. Liza talált egy dadust, aki kis összegért vigyázott a gyerekekre, és visszament dolgozni. Most, három évvel azután, hogy Nyikolaj lemondott róluk, Liza magabiztosnak érezte magát.
Sőt, hálás is volt: többé nem kellett idegeskednie az anyós látogatásai miatt. Önbizalma nőtt, és a család egész jól élt. Kis veteményes, hangulatos ház – élni és örülni lehetett. Persze, mindenki vágyik többre, de Liza elégedett volt.
Amióta Mása és Marina óvodába jártak, még jobb lett a helyzet. A lányok szinte sosem betegedtek meg, Liza pedig teljes erőbedobással dolgozhatott.
A buszmegálló felé fordult, ránézett az órájára, és sóhajtott. A munka jó, de a közlekedés kész katasztrófa: az utolsó kisbusz este hétkor megy, utána már csak gyalog vagy taxival lehet hazajutni. Már majdnem nyolc volt, így nem volt mit tenni — gyalog kellett menni a gyaloghídon át, onnan pedig húsz perc alatt otthon lesz.
Alig hogy átért a hídon, Liza meglátott egy idős asszonyt, aki a padon ült. Furcsán nézett ki: mintha valaki drága ruhákat adott volna neki, de azok már szinte ronggyá koptak. Olyan szánalmas látványt nyújtott, hogy Liza nem tudott elmenni mellette. Mindig is különös gyengédséget érzett az idősek iránt, emlékezve saját nagymamájára, aki tízéves korától nevelte őt.
– Jó estét, jól van? – kérdezte Liza.
A nagymama Lizára emelte a tekintetét, majd elmosolyodott.
– Igen, azt hiszem. Csak ülök itt, pihenek egy kicsit.
– Talán elkísérhetem? Hol lakik? – kérdezte Liza.
Az idős asszony megtörölte a szemét.
– Nincs hová elkísérni, kislányom. Az utcán élek. Régen bizonyára volt hol laknom, de már elfelejtettem, hol.
Liza zavarba jött.
– Hogyhogy? Ezzel a rendőrségre kellene menni.
A nagymama legyintett.
– Már voltam ott. Elzavartak, azt mondták, igyak kevesebbet. Pedig én egy kortyot sem iszom.
Liza teljesen tanácstalan lett. Tudta, hogy egy hajléktalannal áll szemben, akit talán a saját gyermekei tettek az utcára. De ez az idős asszony sem tolakodó, sem gonosz nem volt — csak szomorú és elveszett. Liza érezte, hogy egyszerűen nem hagyhatja ott az utcán.
– Tudja mit, jöjjön velem.
A nagymama rémülten nézett rá, és Liza szíve összeszorult. Úgy tűnt, már régóta nem tapasztalt semmi jót az emberektől, ezért fél.
– Gyerünk, ne féljen. Liza vagyok. Nem messze lakom innen. Bemutatom a gyerekeimnek, vacsorázunk együtt. Ne aggódjon.
Az idős asszony szeme lassan felmelegedett.
– Nézd csak, hogy nézek ki! Piszkos vagyok. Te meg mondod, hogy gyerekeid vannak…
– Az nem gond, majd megoldjuk. Adok tiszta ruhát, s ha kell, befűtjük a fürdőt is.
Liza mosolyogva karon fogta.
– Na, gyere, segítek.
Meglepően gyorsan hazaértek. A gyerekek azonnal anyjuk nyakába ugrottak.
– Anya, ki ez a néni?
– Ő… – Liza elakadt egy pillanatra – …ő a nagymama…
– Zoja – mosolyodott el az idős asszony, kiegészítve a mondatot.
– Igen, Zoja nagymama. Elveszett, de most nálunk fog lakni egy ideig, és mi megpróbálunk segíteni neki.
A kis Mása megragadta a nagymama egyik kezét, Marina a másikat, és az asztalhoz kísérték. Misá kihúzott neki egy széket, Szása pedig letett elé egy tiszta tányért.
– Várjatok csak, gyerekeim – mondta a nagymama. – Előbb meg kellene mosakodnom.
Fél óra múlva már mindannyian az asztalnál ültek. Zoja nagymama a gyerekeket kérdezgette arról, mivel foglalkoznak, közben pedig segített Másának a kanállal bánni. Liza alig győzte mindkettőt etetni, és magához sem jutott, de egyszer csak észrevette, hogy mindenki jóllakott – még ő maga is.
Másnap reggel, amikor munkába kellett indulnia, kicsit félt, hogy otthagyja a gyerekeket egy szinte idegen emberrel. Zoja nagymama, aki éppen a szomszédtól kapott szemüvegben kötögetett egy zoknit, mintha megérezte volna a gondolatait.
– Lizácskám, értelek. Menj csak át a szomszédhoz, mondd meg neki, hogy néha nézzen át hozzánk. Hiszen gyerekekről van szó, aggódni természetes – mosolygott.
– Maga nagyon figyelmes és jószívű. Azt hiszem, szerencsénk volt, hogy rátaláltunk.
Egy hét múlva Liza már el sem tudta képzelni, hogyan boldogultak korábban Zoja nagymama nélkül. Úgy gondoskodott a gyerekekről, mint egy tyúkanyó: meséket mondott esténként a lányoknak, olyan varázslatosakat, hogy azok maguktól futottak az ágyba, hogy mielőbb hallhassák. A fiúk pedig a közelben, a kanapén telepedtek le, nehogy lemaradjanak a legizgalmasabb részekről.
Egy reggel Zoja nagymama leült Lizához, és így szólt:
– Na, akkor írok neked egy listát, mit kell venni. Te meg csak rohansz, főzöl valamit, se nem gazdaságosan, se nem igazán finoman. A gyerekeket viszont úgy kell etetni, hogy örökre emlékezzenek, milyen jó volt nekik gyerekkorukban az anyjukkal.
– De hát maga elfárad majd.
Zoja meglepetten nézett rá.
– Ugyan már, mitől fáradnék el? Attól, hogy főzök valamit? Jaj, te aztán!
Ettől a naptól kezdve a házban mindig volt friss pirog, levesek minden fajtában, és valóban sokkal kevesebb pénz fogyott el. Zoja gyakran meg is dorgálta Lizát:
– Olyan szép nő vagy, magadat el tudod tartani, de a férfiaktól megijedsz. Magadra is gondolni kellene!
Liza nevetett.
– Ugyan, milyen férfiakról beszélünk? Négy gyereket nevelek, nem egyet. Ki vállalna el minket?
– És akkor most eltemeted a fiatalságodat? Hiszen a gyerekeid okosak, egészségesek – mi hiányzik még?
Ilyenkor Lizának legszívesebben odabújt volna Zojához, és azt mondta volna: „Jól van, anya, mindent úgy csinálok, ahogy mondod.” Persze nem mondta ki, de a tanácsait mindig megfogadta.
Egy hónap múlva a legidősebb, Szása, elhozta a tanítónőjétől kapott dicséretét. A tanárnő azt írta, hogy a fiú sokat fejlődött, fegyelmezettebb és szorgalmasabb lett. Liza maga is látta, hogy mindent önállóan csinál. De amikor Zoja nagymama azt mondta neki: „Az igazi férfi mindenben igyekszik jól teljesíteni”, – onnantól Szása szinte szárnyakat kapott.
Zoja nagymama már fél éve velük lakott. Liza őszintén sajnálta őt, de legbelül érezte: ha senki nem keresi, az neki bizony jó lenne. Hiszen hogyan élne ezután a meghitt esti beszélgetések nélkül, a lányok a mesék nélkül, a szomszédasszony meg az új pirogreceptek nélkül? Ugyanakkor Liza látta, hogy Zoja napról napra egyre többre emlékszik abból a korábbi életéből. Egyszer azt mesélte, hogy a fiával színházba mentek, máskor, hogy a fia üdülést ajándékozott neki. Úgy tűnt, soha nem volt köztük viszály – inkább valami történt.
A nagymama az asztalnál ült, a gyerekek csendben figyeltek a kanapéról, előtte pedig egy papírlap hevert, tele számokkal.
– Lizácskám, eszembe jutott! Ez a Szerjozskám telefonszáma. Mindig azt mondta, ismételjem meg, hogy megjegyezzem. Fel kellene hívni, biztosan aggódik.
Liza majdnem elsírta magát, de elővette a telefont. Nem sokkal később már némán ültek a tornácon, amikor lépéseket hallottak, és egy férfi szinte berobbant a házba.
– Anya! – kiáltotta, és az asszonyhoz rohant.
A férfi letérdelt Zojához, és az ölébe temette az arcát. Liza látta, hogy a válla remeg. Körülbelül negyvenöt éves lehetett, halántékán már őszült, elegánsan öltözött, és drága kölni illata lengte körül.
– Nagymama, eljössz még hozzánk? – kérdezte Szása, de a hangja elárulta a meghatottságát.
A vendég a síró anyjára nézett, aztán a gyerekekre, végül Lizára.
– Persze, hogy eljön. Én magam hozom majd el vendégségbe.
Szergej be is tartotta a szavát. Már egy héttel később visszatértek, tele ajándékokkal megrakott autóval. Szergej segített megteríteni az asztalt.
– Maga boldog nő, Liza. A legnagyobb ajándék az életben a gyerek.
– Nincsenek gyerekei?
– Sajnos nincsenek. Kétszer voltam nős, de mindkét feleségem inkább szórakozni akart, így elváltunk. Egyedül maradtam. Pedig vágyom családra… Nekünk kicsi a családunk, csak anya meg én. Amikor születtem, anya majdnem meghalt, az orvosok megtiltották, hogy újra szüljön. Apám korán elhagyott minket. Így maradtunk ketten.
– Maga még fiatal, ereje teljében. Megházasodik, és lesznek gyerekei is.
– Tényleg ezt gondolja?
Lizának igaza lett. Még egy év sem telt el, és Szergej megnősült – ráadásul rögtön lett négy gyereke.
Az ifjú pár boldogságát azonban megpróbálta beárnyékolni Kolja és az anyja. Amint megtudták, hogy Liza egy tehetős férfihoz ment feleségül, azonnal feltűntek a láthatáron. Eleinte Liza nem értette, mit akarnak, de amikor rájött, rögtön a férjéhez ment.
– Szerjoga, az a helyzet, hogy az egykori anyósom meg a volt férjem azzal fenyegetnek, hogy elveszik tőlem a gyerekeket, ha nem fizetek nekik. Valamiért azt gondolják, hogy mivel hozzád mentem feleségül… – Liza lehajtotta a fejét. – Látod, csak bajt hozok rád.
Szergej elmosolyodott.
– Elvenni? Kitől? Tőlem? Na, azt megnézem! Hadd próbálják csak. És még valamit: soha többé ne beszélj így. Nincsenek külön „te problémáid” vagy „én problémáim”. Mi egyek vagyunk. Egy család. Minden közös.
Liza ismét lesütötte a szemét.
– Van még valami, amit el kell mondanom… Még nem késő mindent helyrehozni, de… – Félve nézett a férfira. – Szerjoga… nos, hamarosan ötödik gyerekünk lesz.
Liza még soha életében nem látott felnőtt férfit, aki ennyire örült volna – Szergej szó szerint ugrált a szobában az örömtől.
