Dása az ablaknál állt, és nézte, ahogy a nagy hópelyhek lassan lehullanak az udvar szürke aszfaltjára. A konyhában megszokott módon zümmögött a hűtő, a tűzhelyen pedig főtt tovább az olivier-salátához való zöldség. De idén minden más volt. Dásában egy feszesre húzott húr rezgett, amely bármelyik pillanatban elszakadhatott.
Az asztalon ott feküdt a bevásárlólista, amelyet még egy héttel korábban írt. Egy piros filctoll kihúzott egy tételt: „Vörös kaviár (2 üveg) — a »Cári« salátához.”
— Biztos vagy benne? — kérdezte Viktor, hátulról átölelve a nőt. Érezte a feszültségét. — Anya ezt nem fogja megbocsátani. Tudod, neki ez a saláta a státusz szimbóluma. Ha nincs kaviár az asztalon, akkor az év kárba veszett.
— Hát ne bocsásson meg, Vitya — felelte halkan, de határozottan Dása. — Elegem van abból, hogy megvásároljam a szeretetüket. Pontosabban: hogy megpróbáljam megvenni azt, ami nincs. Öt éve próbálkozom, terítek, hallgatom anyád és Ira beszólásait. Öt éve spórolok magamon, hogy Galina Nyikolajevna ne mondhassa, hogy „csóró vagyok”, aki szégyent hoz a családra. Elég volt.
Viktor maga felé fordította, és a szemébe nézett. Nem félelem volt bennük, csak fáradt elszántság. Tudott valamit, amit a többiek nem. Három nappal korábban ajánlott levél érkezett Szentpétervárról.
A magányos Nyina néni, az anyós unokatestvére, akinek a létezéséről a családban már szinte megfeledkeztek, meghalt. Dása volt az egyetlen, aki ezekben az években papírleveleket írt neki. Nem haszonért — a néni szerényen élt, könyvtárban dolgozott —, hanem egyszerűen azért, mert Dása sajnálta a magányos öregasszonyt. A levelekben sosem panaszkodott, csak mesélt az időjárásról, a könyvekről, ünnepekkor képeslapokat küldött.
És most a végrendelet. Lakás a Vasziljevszkij-szigeten. Régi építésű ház, magas mennyezet, kilátás a Néva folyóra. És egy antik könyvgyűjtemény, amelynek értékét a közjegyző még csak megbecsülni sem merte.
— Nem fogják megérteni — sóhajtott Viktor. — De én veled vagyok. Tudod.
— Tudom. Ezért nem félek.
A vendégek este nyolc körül kezdtek gyülekezni. Elsőként, mint mindig, Galina Nyikolajevna „úszott be”. Nem egyszerűen belépett, hanem valóban bevonult, testes alakját zászlóként tolva maga előtt. Utána álmosan vánszorgott a fiatalabb fia, Szergej, ajándékokkal megrakott csomagokkal saját maga és a felesége számára, a sort pedig Ira zárta.
Ira új, flitteres ruhában volt, amely vakító csillogásával szinte szúrta a szemet.
— Huh, milyen idő! — jelentette ki az ajtóból, és a havat egyenesen a tiszta szőnyegre rázta. — Szergej úgy hajtott, azt hittem, összetörünk. De legalább ideértünk! Dáska, miért vagy ilyen sápadt? Megint halálra dolgoztattak? Én viszont kialudtam magam. Szergejjel úgy döntöttünk, hogy újév előtt a nőnek relax kell. Spa, masszázs… Rád is rád férne, mert mind a negyvennek nézel ki.
Dása huszonkilenc volt. Némán elmosolyodott, és átvette az anyós kabátját.
— Dásenka — Galina Nyikolajevna kritikusan végigmérte az előszobát. — Miért repedt a tükör? Rossz ómen. Nem lesz pénz. Bár — horkant fel — nektek úgy sincs. Vityenka, fiam! Gyere, adj puszit anyának!
Az asztalnál jelen volt Viktor és Szergej nagynénje is — Tamara Nyikolajevna. Hangos, modortalan asszony volt, és különleges tehetséggel rendelkezett: az első tizenöt percben képes volt megenni a legfinomabb falatokat.
— Na, háziasszony, mivel kínálsz minket? — dörmögte Tamara, leülve az asztalfőre (Viktor helyére, amit engedély nélkül foglalt el).
A beszélgetés azonnal Galina Nyikolajevna kedvenc témájára terelődött: Szergej sikereire és Viktor meg Dása „semmirekellőségére”.
— Szerjozsenka prémiumot kapott — mondta hangosan az anyós, miközben kocsonyát szedett magának. — Százharmincezret! Na, ez azt jelenti, hogy megbecsülik az alkalmazottat. Irácska már kinézett magának egy bundát. Nercet, autós fazont. Ti meg, Vitya, még mindig azon a rozoga kocsin jártok?
— Nekünk elég, mama — válaszolta nyugodtan Viktor, miközben pezsgőt töltött.
— Elég nekik… — horkant fel Ira. — Dáska még mindig ugyanabban a blúzban van, mint két éve a születésnapomon. Ez nem „elég”, hanem nyomor. Bocs a szókimondásért, de hát mi család vagyunk.
Dása megszorította a villát. Régebben sírva fakadt volna, kiszaladt volna a konyhába, magyarázkodni kezdett volna. Most úgy nézett Irára, mint valami furcsa rovarra.
Van egy pszichológiai törvény, amiről Dása Nyina néni egyik könyvében olvasott:
„Ha valaki megpróbál megszúrni, az azt jelenti, fenyegetve érzi az önértékelését. A boldog emberek nem gorombák.”
Ez a gondolat segített egyenesen tartani a hátát.
— És hol a cári? — hasított hirtelen a beszélgetés zajába az anyós hangja.
Galina Nyikolajevna megdermedt a levegőben tartott kanállal. Szeme ide-oda cikázott a salátákkal, hidegtálakkal és meleg ételekkel megrakott asztalon, de nem találta a fő fogást — a kristálytálat a salátával, amelynek tetejét sűrűn kellett volna borítania a vörös kaviárnak.
— Dása? — csörrent fémesen az anyós hangja. — Hiszen kértelek. Kedden külön felhívtalak, hogy emlékeztesselek. Ez hagyomány.
A szobában csend telepedett meg. Csak a falióra ketyegése hallatszott.
— Nem készítettem el, Galina Nyikolajevna — mondta nyugodtan Dása.
— Miért? — az anyós elvörösödött. — Sajnálta rá a pénzt? A férje anyjára? Mi szívből jöttünk hozzátok, még konyharuhákat is hoztam ajándékba, te meg… egy üveg kaviárt sajnáltál?
— Mit is várhatnánk tőle, mama — fintorgott Ira. — Tőle télen se lehetne havat kérni. Mindig szegénynek tettetik magukat. Mi Szerjával minden hónapban fizetünk, mégis gazdagabb asztalt terítünk. Ezek meg nagymama régi hruscsovkájában laknak, és a filléreket számolják. Szégyen.
— Tényleg, Vitya — kapcsolódott be Tamara néni, miközben lazacos szendvicset rágott. — Ez valahogy tiszteletlen. Anyád egyetlen ételt kért. Egyet! Ez köpés a lélekbe, szerintem.
Viktor lassan letette a villát. Látta, hogy Dása keze remeg, bár próbált uralkodni magán. Évek óta látta ezt a jelenetet: a feleségét úgy csipkedték, mint galambok a kenyérhéjat — módszeresen és kegyetlenül, hogy a saját jelentőségüket növeljék az ő rovására.
— Szóval a kaviárról van szó? — kérdezte halkan Viktor.
— Arról bizony! — sivította Galina Nyikolajevna. — Nézz csak a feleségedre! Egy szürke egér, aki még egy ünnepet sem tud megszervezni. Mindig mondtam: Szergejnek szerencséje volt a feleségével, Irácska királynő. Neked meg jutott… se hús, se hal. Egy könyvelőnő. Biztos a pénzt, amit születésnapjára adtam, a perselybe dugta, az asztalra meg morzsát tett.
Dása szemét csípni kezdte. Nem a saját sérelme miatt, hanem attól a hirtelen, éles sajnálattól, amit az iránt a lány iránt érzett, aki valaha volt. Eszébe jutott, hogyan szakadt el három éve az egyetlen téli csizmája. Huszongradus fagy volt. Kért Galina Nyikolajevnától ötezer rubelt kölcsön fizetésig. Az anyós akkor azt mondta:
„Meg kell tanulni a lehetőségeid szerint élni, kedvesem. Menj őszi cipőben, edződj.”
Másnap pedig vett Irának egy drága táskát csak úgy, „a hangulat kedvéért”. Dása akkor egy hétig járt vizes lábbal, krónikus hólyaghurutot szerzett, de egy szót sem szólt a férjének, nehogy összevesszen az anyjával.
A könnyek felszöktek, de nem csordultak ki.
— Elég! — Viktor az asztalra csapott a tenyerével. Az edénycsörgés mindenkit összerezzentett. Szergej félrenyelte az oliviert.
— Miért kiabálsz anyával? — háborodott fel a testvér.
— Azt mondtam: elég — Viktor felállt. Most magasabbnak és szélesebb vállúnak tűnt. — Az én házamba jöttetek, az én ételemet eszitek, és sértegetitek a feleségemet. Egy saláta miatt? Háromezer rubel miatt?
— Ez elv kérdése! — kezdte volna Galina Nyikolajevna.
— Elv, mondod? — Viktor elmosolyodott, és valami új, ijesztő szánalommal nézett az anyjára. — Rendben. Beszéljünk az elvekről. Dása nem azért nem készítette el a salátát, mert nincs pénz. Hanem mert többé nem köteles nektek szolgálni.
Odament a komódhoz, kivett egy iratcsomót, és az asztalra dobta Ira elé.
— Olvasd, te vagy köztünk a művelt.
Ira undorodva kinyitotta a mappát. Végigfutotta az első oldalt. A szeme kikerekedett, a szája elnyílt.
— Ez… mi ez? Szentpétervár? Vasziljevszkij-sziget? Százhúsz négyzetméter? — hangja falzettbe csúszott.
— Micsoda? — Galina Nyikolajevna kikapta a papírokat. — Miféle lakás? Honnan?
— Dására hagyta a nagynénje örökségként — mondta Viktor tagoltan. — És nem csak a lakást. Van ott könyvtár, antik tárgyak. Az előzetes becslés szerint Dása most tízszer gazdagabb nálatok mindannyiótoknál együttvéve.
A szobában fülsiketítő csend lett. Hallani lehetett, ahogy odakint korai petárdák pukkannak.
Galina Nyikolajevna arca változni kezdett. A haragot meglepetés váltotta fel, azt felismerés, végül pedig émelyítően mézes mosoly virágzott ki rajta. Az átalakulás olyan gyors és természetellenes volt, hogy Dása fizikailag rosszul lett tőle.
— Dásenka… — turbékolta az anyós teljesen más hangon. — Hát ez meg… Nyina néni? Nyugodjék békében. Én mindig is mondtam, hogy te nemesi gyökerű lány vagy! Vitya, miért hallgattál? Megemlékezhettünk volna…
— Jaj, Dása! — Ira azonnal testtartást váltott, előrehajolt. — Figyelj, Pétervár az álmom! Szerjával pont májusra akartunk utazni. És ott kell felújítás? Segíthetek a dizájnban, remek ízlésem van, tudod. — Olyan kis csodát lehetne belőle csinálni!
— Igen — bólogatott Tamara néni, miközben félretolta a tányért. — A rokonoknak össze kell tartaniuk. Ilyen bánat és ilyen öröm egyszerre. Dásulka, nekem épp fogakat kellene csináltatnom, talán…
Dása rájuk nézett, és nem ismert rájuk. Hol van az a büszkeség? Hol az a megvetés? Előtte idegen, kapzsi emberek ültek, akik készek voltak a levegőben cipőt váltani a haszonért. Az egész „családiasságuk” hamis volt.
Lassan felállt.
— Nem értették meg — mondta halkan.
— Mit nem értettünk meg, gyermekem? — kérdezte kedveskedve az anyós.
— Nem azért nem készítettem el a salátát, mert nem akartam — Dása végignézett mindenkire. — Azért, mert meg akartam nézni: szeretnétek-e kaviár nélkül is? Kell-e nektek az egyszerű, fáradt, pénztelen énem?
Vett egy mély levegőt. Viktor odalépett, és megfogta a kezét. A tenyere forró és biztos volt.
— Megkaptam a választ. Számotokra én csak funkció vagyok. Pénztárca. Szakácsnő. Bokszzsák, aki mellett Ira királynőnek tűnik.
— Hogy merészeled… — kezdte Szergej, de elhallgatott a bátyja pillantásától.
— Merem — mondta határozottan Dása. — Ez az én otthonom. És ez az én ünnepem. Azt akarom, hogy az új évbe tiszta lelkiismerettel és tiszta környezettel lépjek be.
Az anyósára nézett.
— Galina Nyikolajevna, emlékszik a csizmámra? Arra a szakadt párra? Akkor egész éjjel sírtam a lábfájdalomtól. Maga azt mondta, edzi a jellemet. Igaza volt. A jellemem megedződött. Ezért arra kérem mindannyiukat, hogy hagyják el a lakásunkat. Most.
— Te kiutasítod az anyádat szilveszter éjjelén? — Galina Nyikolajevna színpadiasan a szívéhez kapott. — Vitya, hallod?
— Hallom, mama — válaszolta nyugodtan Viktor. — És teljesen egyetértek. A taxit már hívtam. A ház előtt vár. Az oliviert elvihetitek magatokkal. Dobozban.
A készülődés kaotikus és dühös volt. Ira sziszegve motyogott valamit „elszállt gazdagokról”, Szergej próbált fenyegetőzni, hogy többé nem nyújt kezet a testvérének, Galina Nyikolajevna könnyek nélkül zokogott, és az hálátlan menyét átkozta. Tamara néni megpróbált észrevétlenül szendvicseket csúsztatni a táskájába, de Viktor tekintetétől visszatette őket.
Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, a lakásban áldott csend lett.
Dása leült egy székre, és az arcát a kezébe temette. A vállai megremegtek.
— Na, semmi baj, semmi baj — Viktor leguggolt mellé, és megsimogatta a fejét. — Mindennek vége. Te vagy a legbátrabb.
— Sajnálom őket, Vitya — zokogta Dása, könnyes szemét felemelve. — Nem azért, mert elküldtük őket. Hanem mert üresek. Belül csak dolgok, pénz és agresszió van. Nyina néniben viszont könyvek és jóságos lélek volt. Olyan akarok lenni, mint ő.
— Olyan is vagy — mosolygott a férje. — Sőt, a legjobb változata.
Odament a hűtőhöz, és elővett egy kis, elrejtett üvegcsét a legdrágább, valódi távol-keleti kaviárral, amit titokban vett a prémiumából.
— Tudtam, hogy lázadást csinálsz — kacsintott. — De szilveszter szendvics nélkül nem az igazi. Ünnepeljünk, drágám. Csak te meg én. És Pétervár a jövőben.
Dása könnyeken át elmosolyodott. Sok év után először nem a kötelesség súlyát érezte, hanem a szabadság könnyűségét. Fogott egy szelet kenyeret, vastagon megkente vajjal, és arra gondolt: a boldogság nem az, amikor lakásod van Péterváron. A boldogság az, amikor van valaki, aki segít kiűzni az életedből a felesleges embereket.
Odakint tűzijáték dörgött, jelezve egy új élet kezdetét.
