— Ne! — kiáltotta a fiú, testével védve Gromot. De a szürke kutya nem állt szándékában a gyerek háta mögé bújni. Fenyegetően morgott, és elindult Vaszilij felé. Aztán lövés dördült.
Egy kis falu szélén, majdnem a sűrű erdő mellett állt egy régi, az idő súlya alatt megrogyott faház. Olyan rozoga volt, hogy Matvej nagyapa, valahányszor elhaladt mellette, mindig mélyen meghajolt előtte, mintha tiszteletét rótta volna le.
Vagy talán nem is magának a háznak…
Régebben ebben a házban lakott Mása néni. Szép volt és dolgos. Saját kezűleg javította a tetőt, maga festette le a homlokzatot.
Mindig mindent egyedül csinált.
Soha nem kért segítséget senkitől. Még Matvejtől sem, pedig ő mindig készen állt volna segíteni.
Miután elvitték a kórházba, ahol egy hét múlva meg is halt, nem maradt senki, aki a házban élhetett volna.
A ház elnéptelenedett.
Csak a bejárati ajtó nyikorgott hosszan, és a szélviharos időben hangosan csapkodtak az ablaktáblák.
Már fél éve eltelt, és Mása néni halála óta emberi láb nem lépte át a küszöböt.
De nap mint nap négy mancspár dobogott hangosan a deszkapadlón, gazdája után kutatva.
Ezek a mancsok egy hatalmas szürke kutyához, Gromhoz tartoztak. Mása néni nem véletlenül nevezte el így: ha Grom ugatott egy derült napon, az ablakok megreszkettek az ijedtségtől, a nagyon vallásos szomszédok pedig rögtön imádkozni kezdtek — biztos, ami biztos.
De félelmetes külseje ellenére a lelke mélyén jószívű és szeretetteljes volt.
Igaz, ez csak addig volt így, amíg Mása néni otthon volt.
Amint nem tért többé haza a gazdasszony, a kutya természete is gyökeresen megváltozott.
Komorrá, mogorvává és vadabbá vált.
Matvej nagyapa többször próbálta elmagyarázni a falubelieknek, hogy nem szép dolog így beszélni a kutyáról. Hiszen csak őrzi a rábízott területet, amíg Mása néni távol van. Honnan is tudhatná, hogy a gazdája már soha nem jön vissza?
De senki sem hallgatott Matvej nagyapára.
Tulajdonképpen rajta kívül senki sem merészkedett a falu széli ház közelébe.
A gyerekeknek is megtiltották, hogy arra menjenek.
Amíg a kutya… nos…
Röviden: mindenki azt várta, hogy majd elmegy ő is Mása néni után.
Csakhogy a kutya egyáltalán nem készült sehová.
Először is: a házat őrizni kell.
Másodszor: Matvej nagyapa rendszeresen hozott neki ennivalót — megtöltötte a nagy tálat a cseresznye fa mellett, aztán továbbment, nem felejtve el meghajolni a ház előtt…
…vagy az előtt, aki valaha ott élt.
De a falusi gyerekeket mégiscsak vonzotta az öreg ház. Mert a tiltott gyümölcs mindig édesebb.
Nagyon kíváncsiak voltak, miféle szürke kutya él ott, akivel annyira riogatták őket a szülők.
Így szóltak hozzájuk:
— Ha most azonnal nem alszol el, eljön a szürke kutya, és megharapja az oldaladat, vagy egyenesen elvisz az erdőbe!
Kitalálnak ilyeneket…
A gyerekek odamentek a kerítéshez, és amikor Grom ugatni kezdett, sikítozva szaladtak szanaszét.
Nagyon féltek…
Aztán egy nap a faluban kutyák kezdtek eltűnni.
Először az egyik udvarból, aztán a másikból.
Egy hét alatt összesen négy kutya tűnt el nyomtalanul…
Pedig a faluban összesen csak harminc ház volt.
A falusiak kezdtek idegeskedni:
— Hát mi történik itt? Ilyen ütemben egy-két hónap múlva egyetlen kutya sem marad!
— Ez biztosan Mása kutyájának a műve! Nincs más, aki tehetné! — bizonygatta Vaszilij, akinek épp tegnap veszett nyoma a kutyájának.
— Biztosan így van! Éhen hal, azért lopja el a kutyákat!
— Uraim, nyugalom! Ne essünk pánikba! — próbált józanságra inteni Matvej nagyapa. — A kutyát minden nap én magam etetem.
De az öreg szavára senki sem hallgatott.
Amíg a felnőttek azon tanakodtak, mitévők legyenek, a gyerekek felderítő útra indultak.
Nagyon kíváncsiak voltak, vajon ott van-e még a szürke kutya a telken, vagy őt is ellopták…
Amikor a kerítéshez értek, senki sem fogadta őket hangos ugatással, mint máskor.
De lehet, hogy a kutya alszik — ezért valakinek be kellett merészkednie az udvarra, hogy saját szemével lássa…
Vagy ne lássa…
Attól függ, milyen szerencséje van.
Azonnal kijelölték Aljoskát önkéntesnek. Akarata ellenére. Kinyitották a kiskaput, és erővel betuszkolták az udvarra.
És amikor néhány másodperccel később felharsant Grom ugatása, mindenki szanaszét szaladt.
Aljoska eközben behunyta a szemét, és tapogatózva próbált kijutni az utcára.
Amikor valami puha nyomódott a hasának, rémülten felkiáltott. Bárki kiáltott volna a helyében. Hát hogyne, amikor egy hatalmas kutya meg akarja enni!
Csakhogy Gromnak esze ágában sem volt megenni őt.
Régebben is csak azért ugatott, hogy üdvözölje a gyerekeket.
Hát nem ő tehet róla, hogy a természet olyan hanggal áldotta meg, amitől még a térdek is megremegnek.
Úgy öt perc múlva Aljoska kinyitotta az egyik szemét, és amikor meglátta a kutyát maga mellett, gyorsan vissza is csukta — a biztonság kedvéért.
Közben csak úgy cikáztak a gondolatok a fejében:
„Miért nem eszik meg engem a szürke kutya? Talán íztelen vagyok, vagy túl sovány? Vagy csak vacsorára tartogat?”.
A fiú újra kinyitotta a másik szemét, és ezúttal alaposabban megnézte a kutyát.
Félt, de közben valami őrjítő kíváncsiság is hajtotta.
A szürke kutya ott feküdt mellette, és egyáltalán nem volt agresszív.
Még csak meg sem nyalta a száját.
Meg akarta simogatni. Butaság volt, de akkor és ott, egyszerűen csak meg akarta tenni.
Amikor már majdnem a kutya fejéhez ért, amely erős mancsain pihent, valaki hirtelen kinyitotta a kiskaput, és a gallérjánál fogva kirántotta őt az udvarról.
Ez a valaki Matvej nagyapa volt. Amikor a gyerekek odaszaladtak hozzá, és egymás szavába vágva kezdték mesélni, hogy a szürke kutya éppen felfalja Aljoskát, az ősz öregember volt az első, aki a falu szélére rohant.
Bár kételkedett benne, hogy ilyesmi megtörténhet, nem bírta tétlenül kivárni, míg az unokája visszatér.
— Aljoska, jól vagy?
— Nagypapa, minden rendben — felelte a fiú. — Ez a kutya csak feküdt mellettem, és megszimatolt.
— Hála Istennek!
— Olyan nagy és olyan erős — osztotta meg élményeit Aljoska.
— Csak azt ígérd meg, hogy többé nem mész közel a házhoz. Jobb, ha nem. Rendben?
— Rendben… — válaszolta az unoka, de már azon gondolkodott, mit vigyen holnap, hogy megetesse a kutyát.
— Nem csak Grom miatt mondom. Ismerem ezt a kutyát, gyereket biztos nem bántana — mondta Matvej nagyapa hazafelé menet.
— Akkor mégis mi miatt?
— Csak hát a ház közel van az erdőhöz, és úgy tűnik, egy farkas ütötte fel a fejét ott. Veszélyes errefelé járni. Mondd meg a barátaidnak is.
— Nem a barátaim. Otthagytak egyedül. Ők löktek be, aztán elszaladtak. Barátok ilyet nem tesznek.
Másnap Aljoska észrevétlenül belopódzott Baba Masa telkére, és egy előző este elrejtett csirkecombbal megetette Gromot. A kutya gyorsan lenyelte, majd lefeküdt a fiú mellé.
Így lettek barátok.
A nagypapa rendszerint ebéd után etette Gromot, az unoka pedig már kora reggel meglátogatta — így nem volt gond.
Egy hét múlva újra elkezdtek eltűnni a helyi kutyák. Aljoska tudta, hogy Gromnak ehhez semmi köze.
Ezt tudta Matvej nagyapa is.
A többiek viszont nem.
Pontosabban: nem is akartak másképp gondolkodni. A szürke kutya, akivel eddig a gyerekeket ijesztgették este, hirtelen valódi fenyegetéssé vált.
Amikor reggel kiderült, hogy éjjel újabb faluhelyi kutya tűnt el — még a láncával együtt is —, Vaszilij meggyőzte a többieket, hogy meg kell szabadulniuk a szürke dögtől, különben…
…különben hamarosan mindnyájukat megeszi!
A férfiak vadászpuskákkal felfegyverkezve indultak el a falu szélén álló öreg ház felé.
A fiú eközben épp Grommal volt. Játszott vele, mit sem sejtve.
De a szürke kutya megérezte a veszélyt.
Felemelkedett, szimatolt, majd az utca felé kezdett morogni — arra, amerre már jöttek a férfiak.
Egy perc múlva kivágódott a kiskapu, és berontott a kertbe Vaszilij, puskával a kezében:
— Ljósa, te mit keresel itt? Azonnal állj el a kutya elől!
— Nem! — kiáltotta a fiú, miközben testével védte Gromot.
De a szürke kutya nem akart a gyerek mögé bújni. Fenyegetően morgott, és elindult Vaszilij felé.
Aztán elsült a fegyver.
Grom halálos szorítással kapta el a puskát, kitépte Vaszilij kezéből, és a bokrok közé hajította.
— Grom, fussunk! — kiáltotta Aljoska, megragadta a kutya nyakörvét, és az erdő felé húzta.
Sokáig futottak.
Aztán Grom hirtelen megállt, és lefeküdt a földre. Csak ekkor látta meg Aljoska, hogy a kutya combján vörös a szőr — vér áztatta be.
A fiú a földre zuhant mellé, és szorosan átölelte a nyakát:
— Csak ne hagyj itt! Hallod? Ne merészeld!
Grom a fiú szemébe nézett, szeretett volna vigasztalóan végignyalni az arcán, de…
…az éles fájdalomtól csak a fogait csikorgatta.
Aljoska segítségért akart rohanni a nagyapjához, de félt magára hagyni Gromot. Mi van, ha megtalálják és megölik…
Másrészt az erdőben sem maradhattak. Reggelig Grom talán nem élné túl:
— Grom, elrohanok a nagyapámért, de te tarts ki. Tarts ki, hallod? Gyors leszek. Csak tarts ki!
Megcsókolta a kutya orrát, aztán talpra szökkent, és futni kezdett a falu felé.
A légzés nehéz volt, de ő csak futott. Megállás nélkül. Botladozott, elesett, felkelt, és tovább futott. Mert oda kellett érnie.
Amikor már alig volt pár lépés a faluba, és a fák között feltűnt az öreg ház teteje, Aljoska ismerős hangokat hallott. A férfiak hangosan vitatkoztak. Hallotta a nagyapja hangját is, aki magyarázta, hogy nem lett volna szabad rögtön fegyvert ragadni, mielőtt megértik, mi történt.
De senki nem akarta meghallgatni.
A fiú örömében gyorsított, de megbotlott és elesett. Amikor felemelte a fejét, egy szürke kutya állt előtte.
Csakhogy ez nem Grom volt.
Ez még csak nem is kutya. Hanem igazi, vérbeli farkas. Vicsorgott, morgott, a szeme pedig opálosan zavaros volt.
Aljoskát olyan félelem fogta el, hogy kiáltani sem tudott. Pedig az talán megmentette volna.
A farkas tett egy lépést előre, aztán még egyet. Már csak egy méterre volt. A nyála vastag cseppekben csöpögött a lehullott avarra — ettől még félelmetesebb lett a látvány.
A fiú lehunyta a szemét:
„Na most biztosan megesznek. Kár, hogy nem sikerült… Nem sikerült megmenteni Gromot. Nem sikerült elbúcsúzni a nagyapától.”
A fák között hatalmas szürke árnyék suhant el. A farkas rögtön felkapta a fejét, és néhány másodperccel később Grom ugrott rá.
Elszabadult a kíméletlen küzdelem. Olyan, hogy a szőr csomókban repült mindenfelé. Még messziről is hallani lehetett.
Matvej nagyapa futott elsőként az erdő felé, mögötte pedig a többi férfi.
Grom rengeteg vért vesztett, de nem akarta feladni. Talán ha egy egészséges farkas lett volna az ellenfele, esélye sem marad. De ez betegnek tűnt, lassú volt, és ezért veszített. Végül Grom a földre szorította, és fogait a torkába mélyesztette. Nem engedte el, míg az teljesen meg nem mozdulatlanodott.
Aztán ő maga is összeesett.
Az utolsó ereje is elhagyta.
— Nagypapa, nézd!
Aljoska Grom hátán ült, és mindkét kezével a sűrű szőrbe kapaszkodott, miközben a kutya köröket rótt az udvaron.
— Csak le ne ess! — nevetett Matvej nagyapa, miközben figyelte, ahogy unokája bohóckodik a kutyával.
Az öregnek sok időbe és energiába került, mire Gromot talpra állította a súlyos sérülés után. De szerencsére sikerült. Igaz, egyedül biztosan nem ment volna.
Vaszilij hozott gyógyszereket a városból. Mások is segítettek, ki mivel tudott.
Egész falu együtt izgult Gromért.
De a legnagyobb gyógyszer a szürke kutya számára az a fiú volt, aki szeretettel „gyógyította”.
Mert ennél jobb orvosságot még nem találtak fel.
