— Takarodj ki a házamból! — Tamara Petrovna lesöpörte az asztalról a kedvenc vázámat. A cserepek undorító csörömpöléssel szanaszét repültek a konyhában. — Mondtam, hogy kifelé!
Ott álltam megdermedve, a kezemben egy csésze kávéval. A forró folyadék ráfröccsent az ujjaimra, de a fájdalmat meg sem éreztem.
— Tamara Petrovna, maga magánál van? — remegett meg árulón a hangom. — Ez az én lakásom.
— A tiéd?! — az anyósom felröhögött. Gonoszan, röfögve. — Ha nem az én Andriskám lenne, még most is egy csótányos munkásszállón laknál! Ő kereste meg a pénzt! Ő, nem te, te nyomorék!
Lassan letettem a csészét az asztalra. Belül minden forrt bennem.
— András? Megkereste? — elmosolyodtam gúnyosan. — Tamara Petrovna, a fia három év házasságunk alatt egy fillért sem fizetett a jelzálogra. A lakást a szüleim ajándékozták nekem. Még az esküvő előtt. Megmutassam a papírokat?
Elsötétült az arca, bíborvörös lett. A nyakán foltok jelentek meg.
— Hazudsz! Andriska azt mondta, hogy ő vette! Hogy ő a tulajdonos! Te meg csak egy potyázó vagy! Szedd össze a cókmókodat, mielőtt rendőrt hívok!
Na, szép. A férjem ezek szerint mesemondó. Én pedig a főszereplője vagyok az ő abszurd darabjának.
Andrásnak egy óra múlva kellett volna hazaérnie a munkából. Úgy döntöttem, most nem csinálok jelenetet. Hadd maradjon Tamara Petrovna még egy kicsit az illúziójában.
Szótlanul kimentem a konyhából, bezárkóztam a hálószobába, és felhívtam a férjemet.
— Szia, drágám. Anyukád összetörte a vázát, és épp most dob ki a lakásból. Azt mondja, ez a te lakásod. Nem szeretnéd elmagyarázni?
A vonal másik végén csend lett. Nehéz, ragacsos csend.
— Mása, hát érted… — kezdett hebegni. — Nem akartam felzaklatni anyát. Azt mondtam neki, hogy együtt vettük… hogy én vagyok a fő kenyérkereső. Így nyugodtabb volt.
— Nyugodtabb?! Az utcára akar kirakni! Most azonnal! András, normális vagy? Három évig hazudtál az anyádnak?
— Na, miért így… csak kicsit kiszíneztem. Hazamegyek, és megbeszéljük. Bírd ki még egy órát.
Egy óra. Egy egész órán át tűrnöm kell egy őrült nőt a saját lakásomban, csak azért, mert a fia gyáva és hazug?
Kiléptem a hálószobából. Tamara Petrovna már úgy viselkedett a nappaliban, mintha otthon lenne. Épp az én függönyeimet szedte le.
— Ez meg micsoda?! — döbbenten néztem, ahogy összegyűri a drága tüllt.
— Porfogók! — mordult rám. — Allergiám van. Holnap újat teszünk fel, rendeset. És ezt a kanapét is ki kell dobni, kemény. Andris majd vesz újat.
— Tegye vissza a függönyöket a helyükre. — odaléptem hozzá.
— Ne parancsolgass nekem! Én a tulajdonos anyja vagyok! Te meg senki!
Felém lendítette a rongyot. Elkaptam a kezét.
— Tamara Petrovna, figyeljen rám nagyon alaposan. — halkan, de határozottan beszéltem. — A lakás az enyém. Ajándékozási szerződés van apámtól. András itt csak be van jelentve. Az is ideiglenesen. Ha azonnal nem hagyja abba ezt a cirkuszt, rendőrt hívok. És karon fogva vezetik ki.
Megrándult, kitépte a kezét.
— Hazudsz! A fiam nem hazudhatott volna az anyjának! Üzletember! Cégtulajdonos!
— Cég? — felnevettem. — Egy számítógép-javító egyéni vállalkozása volt, amit egy éve bezárt az adósságok miatt. Most taxizik.
Az anyósom arca megnyúlt.
— Hogyhogy taxizik?.. Hiszen igazgató…
— A kormány és a pedál igazgatója. Tamara Petrovna, üljön le.
Lehuppant a kanapéra (arra a bizonyos „keményre”). Teljesen összezavarodottnak tűnt.
— Ez nem lehet igaz… Andriska pénzt utalt nekem… gyógyszerekre, szanatóriumra…
— Az én fizetésemből — tettem fel az i-re a pontot. — Tőlem kért „kölcsönt az üzlet fejlesztésére”. Kiderült, hogy valójában magát finanszírozta. Csak hogy elvakítsa.
Ebben a pillanatban megfordult a kulcs a zárban. Megérkezett az „igazgató”.
András belépett, fülig érő mosollyal. A kezében torta.
— Lányok, ne veszekedjetek! Hoztam valami édeset!
Elakadt a szava, amikor meglátta az anyja arcát. És az enyémet.
— Andriskám… — suttogta Tamara Petrovna. — Ez igaz? A lakás nem a tiéd?
András ide-oda kapkodta a tekintetét. Letette a tortát a komódra. Levette a kabátját.
— Anya, hát mi számít ezen? Család vagyunk. Minden közös. Mása csak…
— Mása egyszerűen belefáradt a hazugságaidba! — ordítottam rá. — Mondd el neki az igazat! Most azonnal!
Tétovázott.
— Hát… jogilag igen, a lakás Másáé. De együtt élünk! Én csináltam a felújítást! Tapétáztam!
— Két napig tapétáztál, aztán egy hónapig nyavalyogtál, hogy fáj a hátad! — kifakadtam. — Az anyagokat én vettem! A bútorokat én! Te meg csak a kanapén feküdtél, és nagy üzletekről álmodoztál!
Tamara Petrovna lassan felállt. Odalépett a fiához. És lekevert neki egy hangos pofont.
— Szégyen! — köpött egyet. — Minden barátnőmnek dicsekedtem, milyen sikeres fiam van! Lakást vett, eltartja a feleségét! És te… élősködő!
András az arcához kapott.
— Anya, te meg miért? Hát eddig nem jött össze, de próbálkozom!
— Próbálkozik… — az anyósom felém fordult. — Mása, bocsáss meg. Nem tudtam. Ilyen meséket adott elő nekem…
Kifújtam a levegőt. A düh kissé alábbhagyott.
— Rendben. Felejtsük el. De a függönyöket tegyük vissza a helyükre.
Úgy tűnhetne, happy end?
Ugyan már.
Este, amikor teát ittunk (torta nélkül — egy falat sem ment le a torkomon), András nyafogni kezdett.
— Mása, miért kellett mindent elmondanod anyának? Gyenge a szíve. Belejátszhattál volna.
— Belejátszani?! — majdnem félrenyeltem a teát. — Kidobott volna a lakásomból! Összetörte a vázámat! Letépte a függönyeimet! És nekem hallgatnom kellett volna és mosolyogni?
— De hát idős asszony… Jólesik neki azt hinni, hogy a fia sikeres. Tényleg sajnálod tőle?
— Igen, András. Sajnálom. A saját idegeimet sajnálom. Meg azt a pénzt, amit — mint kiderült — a családi kasszából a mamád előtti felvágásra költöttél.
— Nem loptam! Kölcsönkértem! Visszaadom!
— Mikor? Amikor taxisofőrként megkeresed az első milliót?
Megbántódott. Elment aludni a kanapéra.
Reggel pedig kezdődött az igazán érdekes rész.
Égett szagra ébredtem. Berohantam a konyhába. Tamara Petrovna (ott maradt éjszakára, már késő volt hazamenni) palacsintát sütött. Füstben. Az én új, tapadásmentes serpenyőmben. Villával kapargatta.
— Tamara Petrovna! — felkiáltottam. — Teflonhoz nem nyúlunk villával! Tönkretette!
— Jaj, ugyan már! — legyintett. — Egy kis karc. Viszont finom a palacsinta. Ülj le, egyél.
A serpenyőre néztem. Az alja tele volt karcokkal. Háromezer rubel a kukában.
— Ezt nem eszem meg. És vesz nekem egy új serpenyőt.
— Milyen kicsinyes vagy, Mása! — fújt egyet az anyós. — Andriskám, gyere enni! Az anyád palacsintát sütött!
András odavonszolta magát, álmosan, kócosan.
— Ó, palacsinta! Szuper! Mása, miért vagy ilyen savanyú?
— Anyád tönkretette az edényemet. És szerinte ez teljesen rendben van.
— Mása, veszünk neked újat! Az első fizetésemből! — András telepakolta a száját palacsintával.
— Milyen fizetésből? Még az autóbérlést sem fizetted ki.
Félrenyelt.
— Számolod a pénzemet?
— A közös veszteségeinket számolom! András, ez a vég. Elfáradtam.
Ebben a pillanatban Tamara Petrovna megszólalt:
— Egyébként, gyerekek, gondolkodtam. Mivel nagy a lakás, nálatok laknék egy hónapig. Nálam a szomszédok felújítanak, zaj van, elviselhetetlen. Nálatok csendes, jó.
Megdermedtem.
— Nem.
— Hogyhogy „nem”? — az anyós csípőre tette a kezét.
— Nem fog itt lakni. Sem egy hónapot, sem egy napot. Vendégként három nap jár. A három nap letelt. Ma elutazik.
— Andriskám! — sikította. — A feleséged kidob engem! Megint!
András abbahagyta a rágást. Könyörgőn nézett rám.
— Mása, hadd maradjon… Van hely bőven…
— András, vagy ma elutazik, vagy te mész vele együtt.
Csend lett. Hallani lehetett, ahogy csöpög a víz a csapból.
— Zsarolsz engem? — kérdezte halkan.
— Feltételeket szabok. Nem szerződtem arra, hogy kiszolgáljam az anyádat és eltűrjem a kirohanásait. Ahogy a hazugságaidat sem.
András felállt.
— Rendben. Ha így teszed fel a kérdést… Anya, pakolj. Elmegyünk.
— Hova?! — kapott a szívéhez Tamara Petrovna. — Hozzád? Abba a kis lyukba, amit bérelsz?
— Anya, nem bérlek semmit. Itt lakom. De ha elmegyek… hozzád megyünk.
— Hozzám?! — az anyós majdnem felugrott. — Egyszobás lakásom van! És macskák! Hova engedjem be mindkettőtöket?
— Akkor egyedül megyek. Mása nélkül.
Tamara Petrovna a fiára nézett. Aztán rám.
— Tudod mit, fiam. — levette a kötényt. — Oldjátok meg egymás között. Én hazamegyek. A macskáim fontosabbak nekem, mint a ti civódásotok. És veled sem akarok együtt élni. Horkolsz.
Gyorsan összepakolt, és elment. A teáját sem itta meg.
Kettestben maradtunk.
András lehajtott fejjel ült.
— Tényleg kidobsz?
— Igen.
— Anyám miatt?
— Minden miatt. A hazugságok miatt. A pénz miatt. Amiatt, hogy nem vagy férfi, András. Anyuci kisfia vagy, aki menőnek akar látszani. De a valóságban — semmirekellő.
Szótlanul összeszedte a holmiját. Egy táskát ruhával, a laptopját.
— Szeretlek, Mása.
— Tudom. De ez kevés.
Elment.
Egyedül maradtam a saját lakásomban. A tönkretett serpenyővel, az összetört vázával és az ürességgel bennem.
De tudjátok mit? Megkönnyebbültem. Mintha egy hatalmas kő esett volna le a vállamról.
Felmostam. Kidobtam a serpenyőt. Vettem egy új vázát.
Egy hét múlva András felhívott.
— Mása, találtam munkát. Rendest, menedzserként. Megpróbáljuk még egyszer?
Ránéztem a telefonra. Az üres, tiszta lakásra. A saját nyugalmamra.
— Nem, András. Nem próbáljuk meg.
— Miért?
— Mert nem akarok többé díszlet lenni a te színházadban.
Letettem a telefont. És letiltottam a számát.
Tamara Petrovna egyébként később is hívott. Bocsánatot kért. Pénzt kért „fogakra”. Azt mondtam, jelzáloghitelem van (ami nincs), és a férjem adósságai (amik szintén nincsenek). Morgott egy kicsit, aztán békén hagyott.
Én pedig élek. Magamért.
És többé semmilyen élősködő és az ő őrült anyukája nem lépi át a küszöbömet.
És ti mit tennétek? Megbocsátanátok a férjeteknek a hazugságot a család megmentéséért?
Vagy kiraknátok, ahogy én tettem?
