Gondolni se gondolta volna! Három éve éltek házasságban, és neki fogalma sem volt arról, hogy egyáltalán létezik ilyen rokon.
— Tánya, ne beszélj már butaságokat! Mit hordasz itt össze? Él, persze hogy él — legyintett Vova. — Él és virul a nagymamám. Csak anya nem nagyon szokta hangoztatni, hogy együtt laknak.
Tanya szemei akkorára kerekedtek, mint a teáscsésze alja.
— Ugyan már… Annyiszor voltunk anyádnál! Honnan került volna oda egy nagymama?
A férje összeráncolta a homlokát, mintha ez fájó téma lett volna.
— A nagyi ágyhoz kötött. Anya gondozza, ápolja, igyekszik nem zavarni feleslegesen.
A hátsó szobában lakik. Ott megvan a maga kis világa, minden a kényelmét szolgálja.
Tanya szinte megdermedt ettől a vallomástól. Az anyósa a saját anyósát gondozza? És Vova egyáltalán miért mondta ezt el neki most?
Évekig tudatlanságban élt, mintha valami féltve őrzött titok lett volna, most meg — puff! — csak úgy elé tárták az egészet, mintha mi sem történt volna.
Az asszony hallgatott. Mit is lehetett volna erre mondani? Hát van a férjének egy nagymamája. Rendben, majd megismerkedik vele.
Tanya biztos volt benne, hogy az anyósa maga fog szólni, amikor elérkezettnek látja az időt.
A férje is gyorsan témát váltott, a beszélgetés feledésbe merült — de nem sokáig. Hamarosan maga az anyós is megismételte mindazt, amit a férje mondott. Ez pedig kétszeresen is gyanús volt.
Az anyós csupa lelkesedéssel áradozott, közben nem felejtette el dicsérni a saját anyósát.
— Tetyanocska, feltétlenül meg kell ismerkedned vele! Nekem akkora szerencsém van vele. Olyan nekem, mint egy második édesanya.
Soha nem veszekedtünk, mindig támogattuk egymást. Még akkor sem szakadt meg a kapcsolatunk, amikor Vova apja meghalt. Csodálatos asszony!
— Csak hát az egészsége… az a nagy baj — sóhajtott fel színpadiasan. — Nem tud járni. De nagyon szeretne megismerni téged, kicsikém. Ugye nem bánod?
Tanya legszívesebben megkérdezte volna, miért épp három év után jutott eszébe ez az asszony, de inkább hallgatott.
— Akkor a hétvégén várlak látogatóba! Iszunk egy teát süteménnyel, beszélgetünk, családiasan elüldögélünk.
A meny erőltetetten mosolygott. Nem mintha nem szerette volna az anyósát, de a kapcsolatuk — finoman szólva — bonyolult volt.
Túl rámenős és szőrszálhasogató tudott lenni Vologyá anyja. Imádott apróságokba belekötni, és addig csepegtette a szavakat az ember agyába, míg el nem érte, amit akart.
Persze nem mindig sikerült neki, de előfordult, hogy Tanya csak azért engedett, hogy végre békén hagyják. Most viszont az anyós viselkedése különösen furcsának, mesterkéltnek tűnt.
Miután elment, Tanya megpróbálta kifaggatni a férjét, de az hallgatott, mint a kihallgatáson a partizán.
— Tánya, honnan tudnám én? Biztos jó kedve van, ennyi az egész.
A hétvége valahogy túl gyorsan elérkezett. És már ott is volt az a pillanat, hogy Tetyána az anyósához indult látogatóba.
Az út nem volt rövid — a férje anyja a külvárosban lakott, egy elég tágas házban. Mintha már az ablakból leste volna, félrehúzott függönnyel, az utat kémlelve.
Amint az autó megállt, az anyós eltűnt a ház mélyén, majd egy szempillantás alatt az ajtóban termett.
— Jaj, Tetyanocska, milyen sokáig tartott! Azt hittem, hamarabb ideérsz. Tudod, félek egyedül, idős ember vagyok…
Miután leültette a menyét az asztalhoz, sürögni-forogni kezdett a konyhában. Amikor a tea elkészült és a csészékbe került, egészen közel hajolt Tanyához.
— Tánya, beszélni szerettem volna veled. Biztos sejted, miről.
Tanyában átfutott a gondolat: „Na, itt a csapda!”
— Nem tudja magát ellátni. Gondozásra szorul. Gyógyszerek, orvosi vizitek, állandó masszázs, hogy ne legyenek felfekvések. Érted ugye?
Megvárta, míg a meny bólintott, majd lelkesedéssel folytatta:
— Nemrég felajánlottak egy szanatóriumi beutalót. Kicsikém, olyan csodás hely!
Az orvosok is remekek! Az ár meg egészen elfogadható. Drágám, egyszerűen muszáj elmennem!
Tetyána értetlenül bólintott.
— Hát akkor menjen. Mi a probléma?
— A mamával van a gond! Hogy hagyhatnám itt egyedül? Csak én vagyok neki. Arra gondoltam, talán te helyettesíthetnél egy kis időre.
Mindent megtanítok, mindent megmutatok. A mama is beleegyezett. Kérlek!
— Hát… rendben. Be tudnék ugrani munka után.
— Nem, nem, kicsikém, az kevés! A mamának állandó felügyelet kell. Vidd magadhoz, a szállításban segítek.
— De nálunk kevés a hely, és ott a munkám is…
— Tetyanocska, kérlek! — ragadta meg a kezét az anyós. — Benned van minden reményem! Én még soha nem voltam szanatóriumban.
Vovát küldtem, magam meg egyszer sem. Ott meg hegyek, friss levegő, fenyvesek. Kezelések!
Az anyós sírva fakadt, a szempillafestéket szétkenve az arcán. Tanya zavarba jött:
— A fiammal majd megbeszélem. Ő szereti a nagymamát, nem fog nemet mondani.
— Rendben, csak mindenképp beszéljetek Vovával személyesen.
Miután elbúcsúzott az anyóstól, Tanya hazament. Mire hazaért, a férje már tudott mindenről. Rosszkedvűen fogadta, karba tett kézzel.
— Tanya, egyáltalán felfogod, mire vállalkoztál?
— Vova, hát mit válaszolhattam volna? Anyád sírt és könyörgött. Hogy mondhattam volna nemet?
A nagymamát három nap múlva hozták el. Az anyós furcsán viselkedett. Amint az idős asszonyt bevitték a fiáék lakásába, rögtön sürgős dolgokra hivatkozott, és úgy eltűnt, mint a szél.
Hogy miért? Az nagyon hamar kiderült.
A szag — kellemetlen, fojtogató — gyorsan szétterjedt a lakásban, és jobban csípte az orrot, mint a hipó. Tanya eleinte nem értette, honnan jön. Még a levest is megszagolta, azt hitte, talán megromlott.
Aztán közelebb lépett az idős asszonyhoz, aki közömbösen nézett ki az ablakon, és minden világossá vált.
Úgy tűnt, az anyós nemigen törődött az öregasszonnyal. A kérdésekre a nagymama kelletlenül válaszolt, de végül Tanya kiszedte belőle az igazságot.
— Ő gonosz, nem látod? — suttogta az öreg. — Senki nem mosdatott meg, hát nem érzed a szagot?
E szavak után elfordult. Ráncos arcán egy magányos könnycsepp gördült végig.
Azonnal hívták a férjet és Tanya édesanyját. Hárman levetkőztették az asszonyt, és attól, amit láttak, szinte sokkot kaptak. De végül megfürdették, ellátták a felfekvéseit, tiszta ágyneműt húztak, és átöltöztették.
Tanya etetni kezdte a nagymamát, és felkereste az orvosát is, aki elmondta, hogy az idős nőt régóta senki nem vitte vizsgálatra, gyógyszerreceptet sem váltottak ki neki.
Sőt, kiderült, hogy az asszonynak lett volna esélye újra önállóan mozogni, ha időben megműtik!
Tanya megdöbbent, de még jobban megrázta az anyós viselkedése, aki a szanatóriumból hazatérve egyszerűen megtagadta, hogy visszavigye a nagymamát.
— Ugyan már, gyerekeim, ti fiatalok vagytok, egészségesek, én meg eleget szolgáltam őt. Elég volt!
Ez a vénasszony már minden erőmet kiszívta. Most ti jöttök. Talán nem is kell már sokáig kínlódni vele.
Kerek perec kijelentette, hogy nem viszi haza a saját anyósát. Tanya a lelke mélyéig felháborodott. Vova is sokkot kapott az anyja viselkedésétől.
Csak az öregasszony feküdt közönyösen, a plafont bámulva, mintha a túlvilágra való távozást várná.
Tanyát ekkor olyan düh fogta el! Először durván rászólt az anyósára, aztán a férjével is kiabált, végül az idős asszony felé fordult.
Ha egyszer el is megy ebből az életből, az biztosan az öregség miatt lesz, nem a közeli emberek közönye miatt.
Fél éven át Vologyá anyja be sem tette a lábát a fiáék házába. Élvezte a saját otthona nyugalmát, a csendet és kényelmet, amely azóta uralkodott ott, hogy a „vénasszony” elköltözött.
Az előrelátó anyós úgy gondolta, hamarosan úgyis meghal az öreg, és akkor övé lesz ez a ház is — amelyet annak idején nem volt hajlandó a nevére íratni — meg a megtakarítási számla, ahol számításai szerint szép summa lapult. „Itt a türelem a legfontosabb” — gondolta magában.
Az autómotor hangját és az ajtó csapódását nem rögtön hallotta meg, de eszébe sem jutott, hogy hozzá érkeztek.
A szíve hevesen verni kezdett, baljós előérzettel, amikor kitartóan kopogtak az ajtón. Nem akart kinyitni, de a kopogás makacsul folytatódott.
Aztán meghallotta a fia hangját, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Barátságosan ajtót nyitott — és döbbenten megmerevedett.
— No, szervusz, menyecske!
Az anyósa frissen, egészségesen, a saját lábán állt, botra támaszkodva, és mosolygott.
— Mama?! Maga… ez meg hogy?
— Hogyhogy? Még élek! Köszönd meg a menyednek meg a fiadnak. Ők húztak vissza a túlvilágról. Te nem akartad, ők viszont segítettek. Hatalmas hála nekik érte.
Vova karjába kapaszkodva felemelte a botját, és félretolta az útból a menyét.
— Állj félre! Nincs neked itt mit ácsorognod. Amíg én vagyok itt a háziasszony, eszedbe ne jusson a küszöbön tartani!
Az asszony bicegve belépett a házba. Utána az unokája és annak felesége, Tanya. A nappaliba érve leült a karosszékbe.
— Szóval így állunk. Ezt a házat eladom, a pénzt pedig a gyerekeknek adom! — jelentette ki minden bevezetés nélkül, és a menyére mosolygott.
— De hát… hogyhogy? Hiszen ez az én házam! — hebegte az asszony.
— Mióta? Ez a ház az enyém volt és az enyém is maradt! Csak én döntöm el, mi lesz vele.
— És én hová menjek? Mit csináljak?
— Mi közöm hozzá? Korábban kellett volna gondolkodnod, most már késő a hajadat tépni.
Tanya a nagymamára, majd az anyósra nézett, és hallgatott. Mindkettőt sajnálta, de nem akart közbelépni.
Az anyós maga tehet mindenről. Tudatosan tönkretette az öregasszonyt, aztán egyszerűen lemondott róla. Érthető, hogy most a nagymama bosszút áll.
— Van egy hónapod, hogy új lakást találj — vetette oda az idős asszony, majd felállt. — Gyerünk, gyerekek. Elmondtam, amit akartam.
Az anya megragadta Vologyát a kezénél:
— Fiam, nem lakhatnék nálatok egy ideig? Tetyánocska, drágám, hát látjátok — nincs hová mennem!
— Anya, sajnálom, de hová? Nálunk ott a nagyi. Ő marad. Téged legfeljebb a konyhában tudnánk elhelyezni…
Tanya az anyósával egy szót sem váltott. Ő hagyta el elsőként ezt a házat — nem tudta megbocsátani ennek az asszonynak a tettét.
Mégis, az autóban némán és szomorúan ült. Vova nagymamája megveregette a vállát:
— Unokám, ne szomorkodj! Nem te vagy a hibás. Megkapta, amit érdemelt. De nem fogom az utcára tenni.
Adok neki a pénzből annyit, hogy jusson szerény lakásra. Csak meg akartam ijeszteni, hogy tudja, mi a helyzet.
Tanya elmosolyodott az öregasszonyra, és bólintott.
— Köszönöm magának.
— Ugyan, nekem mit köszönsz? Nektek jár a hála, neked meg Vovának. Ha ti nem vagytok, már nem is élnék…
Az autóban meghitt csend telepedett rájuk. Mindenki a maga gondolataiba merült.
Csak az anyós rohant kétségbeesetten fel-alá a házban, tépte a haját, és átkozta elhunyt férje anyját, a fiát meg a menyét. Micsoda csapdát állítottak neki, embertelenek!
