A szíve előbb izgatottan dobbant, majd elnehezült, és kőként megült a mellkas közepén.
A felesége fogadja. Örömteli kiáltások, izgatott zsivaj a gyerekektől, és fékezhetetlen ugatással szakad szét az udvari eb…
A boldog család üdvözli a férjet és apát. Vitya menet közben ajándékokat oszt a gyerekeknek. Tatjána hallja, ahogy szenvedélyesen megcsókolja a feleségét.
Pedig ez az ő boldogsága is lehetett volna. Az ő öröme… ahelyett, hogy magányosan élne idős édesanyjával.
Sóhajtott, és felment a tornácra. Viktor hangosan nevetett, de ez a nevetés már rég nem szólt neki…
…Tizenöt év telt el, és ő továbbra is az egyetlen szerelme maradt. A legostobább ok miatt váltak el, és két végzetes hét alatt húztak keresztet Tatjána lehetséges jövőbeli boldogságára.
— Mi soha nem válunk el, ugye?
— Persze, Tánya, én senkit sem tudnék úgy szeretni, mint téged.
A nap langyított, az árnyékban, a folyó partján. Ők ketten a pokrócon feküdtek, és hallgatták, hogyan csivitelnek a madarak a magas nyárfák koronájában, s a víz visszhangozva hozta át hozzájuk a fürdőzők sikolyait és a csobogást.
Viktor megfogta Tatjána kezét, nézegette. A napfényben a bőre mintha színjátszó lett volna, apró pihéi aranyszínben ragyogtak.
Megcsókolta a kézfejét, arcához szorította, majd lehunyta a szemét. Tatjána őszintesége, bizalma és képessége, hogy teljes szívét adja, lenyűgözte.
Ilyen lányból már nincs több, egymillióból egy — testben, lélekben, értelemben egyaránt gyönyörű… Úgy érezte, ő maga túl jelentéktelen hozzá, nem méltó párja. És ez gyötörte.
— Ugye tényleg meg tudsz majd várni engem?
— Uramisten, Vitya, már megint kezded! Csak egyetlen évig kell szolgálnod! Mi majd levelezünk, én meg jobban nekifeszülök a tanulásnak — tavaly nagyon lecsúsztam, alig tettem le az orvostörténetet és az általános patológiát.
— Az én kis nővérkém, hm! Egy egész évig nem látlak köpenyben! — Vitya szorosan átölelte, majd elkomorodott. — De ha komolyra fordítjuk… sok a fiú, te pedig milyen szép vagy, élettel teli, mint a barack!
Tatjána gesztenyés-szőke haja, nehéz és enyhén hullámos, fényesen csúszott ki a fonatból.
A nap is arannyá tette, csakúgy, mint szemének zöldjét — tág, mély, sebezhető tekintetét — amely olykor sárgába, narancszöldbe, majd áttetsző árnyalatba hajlott.
Teste telt és erős volt. Egészséges, magas, buja lány. Vitya maga sokkal karcsúbb, törékenyebb. Több mint egy éve jártak már. Tizenhat éves koruk óta.
— Nem bízol bennem, ugye? Miért, Vitya?
— Hát ott van Artyom, hogy dörgölőzik körülötted. Benne nem bízom. Folyton utánad szaladgál.
— De csak barátok vagyunk! Le van maradva a tanulásban, én segítek neki.
— Ő direkt jelentkezett a te iskoládba, életében nem álmodott az orvoslásról — morogta ingerülten Viktor, miközben idegesen rángatta fekete, örvénylő haját.
— Hát hogy bizonyítsam, hm? Hogy bizonyítsam, hogy csak a tiéd vagyok?
Tatjána hirtelen könyökére támaszkodott, és Viktor felé áradt a felhevült testének parfümmel kever edő meleg illata.
— Akarod, hogy neked adjam magam? Itt és most? Úgyis mindig erről beszélsz esténként.
Viktor megdöbbent. Szűkszavúan felelt:
— És te… te erre készen állsz? Te is akarod?
— A tied vagyok. A tied örökre. Ha ez kell neked — vedd el. Úgyis összeházasodunk, ha leszerelsz. Ugye?
— Úgy van — válaszolta rekedten Viktor.
Tétován nézett rá. A felajánlás túl váratlan volt — hiszen Tánya mindig megállította, azt mondta, még nincs itt az ideje, meg kell várni az esküvőt…
Vitya kinyújtotta a kezét, hogy átkarolja a derekát. Ajkuk találkozott, de előtte sem kerülte el a figyelmét a félelem, amely egy pillanatra megcsillant Tatjána szemében.
Hát persze, az első alkalom… neki is. Mindig olyan lágy volt és engedékeny — most viszont az izgalomtól megmerevedett, mégsem tolta el a fiú kezét, amely már a ruhája alá csúszott.
Így kellene lennie? Itt, a fűben? A vágy leple mögött kétkedő gondolatok lapultak. Ő most beteljesítheti régóta dédelgetett kíváncsiságát és vágyát — megtudja, milyen érzés… és nem veszít semmit.
De Tánya? Ő vajon valóban ezt akarja? Csak enged neki, feláldozza szerelmük tisztaságát, hogy eloszlassa a fiú kételyeit.
Amit ő szeretett volna igazán, az az volt, hogy minden a maga idejében történjen — az esküvő után.
— Nem, Tánya, én ezt így nem akarom. Azt szeretném, hogy utána boldognak érezd magad, ne pedig bánd. Ha esküvő után, akkor esküvő után. Hazatérek — és rögtön az anyakönyvi hivatalba megyünk. Megbeszéltük?
Az állát fogta, igyekezett kiolvasni az egyetértést abból a zöld szempárból, amelyet mintha átszőtt volna valami áttetsző őszi szomorúság.
Miben is egyezett bele? Talán abban, hogy Viktor nemeslelkűen cselekedett — ő így hitte, és valóban így volt. Tatjána őszibarackszín arcán pír futott végig. Bólintott, és kisimította a ruháját.
Ősszel Viktor betöltötte a tizennyolcat, és bevitték katonának. Tatjána szorgalmasan írta neki a leveleket — lányosan romantikus, kissé naiv, de kedves sorokkal teli üzeneteket.
Viktor tömörebben válaszolt — nem azért, mert nem szeretett, csak nem volt a szavak embere. Tatjána barátja, Artyom eközben úgy érezte, végre szabad a tér — és bátorságot kapott.
Viktor mellett nyílt támadásba lendülni veszélyes lett volna — biztosan megkapta volna a magáét. Artyom már így is látta, mennyire idegesíti a fiút a gondolat, hogy ő nyíltan, bár kimondatlanul, mégis mindenki számára nyilvánvalóan szerelmes Tatjánába.
Csak Tatjána nem vette ezt észre — szoros kapcsolatukat és Artyom ragaszkodását régi, gyermekkortól húzódó barátságnak tulajdonította.
— Tánya, én szeretlek — vágta oda Artyom, őrült fény villant szemében a tankönyvkupac mögül. Épp a vizsgákra készültek.
— Artyom, mi van veled? — mosolygott Tatjána. — Én Vityával vagyok, és minden rendben köztünk!
— Ugyan már, mit ér az a Vityka! — merészkedett tovább a fiú, és félresöpörte a könyvkupacot, amely inogva borult a jegyzetekre. — Velem gondtalan életet élnél!
A szüleimnek van pénze — házat vesznek nekünk, csak csettintenem kell. Kocsit is! Mindent! És mit adhat neked az a Vityka?
Egy roskatag viskót és éhbért? A szülei koldusok, ő is az lesz! Katonának ment! Oda csak balekok kerülnek, akiknek nincs pénzük kiváltani magukat!
— Fogd be! — csattant fel Tatjána, és felugrott, a szék nagyot csikordult. — Soha többé ne merj így beszélni Viktorról!
Azt hittem, barátság van köztünk, de te… te nem szeretsz, ha meg akarsz vásárolni! És én nem vagyok eladó!
— Hülye vagy! De gondold meg, amíg Vityka vissza nem jön…
— Takarodj!
Forrón, lángoló dühvel mutatott az ajtóra. Artyom is forrt.
Sietve kaparta össze jegyzeteit, és míg Tatjána másfelé nézett, a füzetek közé csúsztatta Viktor levelét, amelyet még egy órája vett észre az asztal szélén. A borítékon az cím majd még jól jön…
— Miattad iratkoztam abba az ostoba iskolába! Engem az orvoslás hidegen hagy… — morogta még az ajtóból.
— Tűnj el!!! — mennydörgött Tatjána.
A szerelmesek, akik túl nagyra nőtt önzésük miatt nem képesek igazán szeretni, a legaljasabb, legvégletesebb tettekre képesek…
Csak később értik meg, milyen borzalmat szültek, amikor vágyuk tárgya a segítségükkel zuhan sárba, mások még mélyebbre tapossák, és már nem képes felállni — és már senkinek sem kell.
De különösebben nem is sajnálják… Ha neki nem jutott, hát legalább élhetőbb érzés tudni, hogy másnak sem jutott…
…— Vitya, hazajöttél! Miért nem válaszoltál nekem? Két hónapja egy sor sem! Miért nem jöttél el hozzám már tegnap?
Ahogy Viktor kinyitotta az ajtót, Tatjána nyakába ugrott, aztán mohón kezdte fürkészni az arcát.
Megférfiasodott, megváltozott! Magasabb, erősebb lett! Most idősebbnek tűnt Tatjánánál, holott a katonaság előtt épp fordítva volt.
Viktor azonban nem mutatott örömöt a találkozáskor. Hidegen, sőt undorral tolta el magától Tatjánát.
— Nincs több értelme hozzád járnom. Utaink elváltak, Tánya.
— Mi történt? — dermedt meg a lány.
— Magad is tudod! Nem tudtál megvárni engem, nem bírtad ki… Értem én, egy egész év szárazon… Te meg fiatal vagy, csinos, feltűnő. Mindent tudok.
— Mit beszélsz?! Mit tudsz?! Semmit sem értek!
— Mindent tudok! És beszélni sem akarok ezekről az ocsmányságokról.
— Vitya! Mit mondtak rólam? Ez mind hazugság!
Viktor átszúrta tekintetével, majd benyúlt Tatjána nyakához, és kihúzott a blúza alól egy aranyláncot medállal.
— Szép darab.
Tatjána könnyed kézmozdulattal legyintett.
— Ugyan, ezt Artyom adta. Nagyon összevesztünk, könyörgött, hogy bocsássak meg. Rimánkodott, hogy ne vegyem le.
— Aha — felelte Viktor, immár saját szemével látva árulásának bizonyítékát. Ő maga két évig spórolhatott volna egy ilyen láncra.
Hátrébb lépett, zsebre vágta a kezeit.
— Nézd, Tánya, beszélni nem akarok erről. Csak feltépném a sebeket, amik épphogy kezdtek begyógyulni. Nem tudok többé veled lenni, és látni is kellemetlen. Isten veled.
Már csukta is az ajtót. Tatjána vállal nekivetődött, de Viktor félrelökte. A zár kattanása élesen csapódott közéjük.
— Vitya, nyisd ki! Nem csaltalak meg! Ez mind hazugság! Beszéljük meg!
Kopogott, könyörgött, hogy jöjjön ki, hadarta, hogy nem érti az egészet, de hiába. Végül úgy döntött — hagyja lehiggadni, majd holnap tisztáznak mindent.
Ám másnap Viktornak már nyoma sem volt, Tatjána pedig ismét kétségbeesetten verte az ajtót.
— Elment a városba a nagybátyjához, ott fog dolgozni. Meghagyta, hogy se számot, se címet ne adjunk meg neked.
Csak azt üzente alkalomadtán, hogy többé nem szeret. Bocsáss meg, gyermekem — mondta Viktor anyja, kinézve az ablakon.
Tatjána ágynak esett. Az első napokban úgy sírt, mint egy sebzett állat, lefogyott, megviselt lett… Rém volt ránézni. Anyja vele sírt, apja borússá vált, még a kishúg, Dása is lábujjhegyen járt a házban.
— Ez az Artyomod keverte a szálakat, másképp nem lehet! Állandóan körülötted ólálkodott! Tudtam én, lányom, mondtam is neked, hogy szóbeszéd lesz ebből, de te csak azt: „barátság, barátság”… — sopánkodott az anya, simogatva Tatjána szőke fonatát.
— De hogy tehette volna, anya? Hisz szeret engem, és naponta mondta, hogy boldogságot kíván nekünk Viktorral. Neki öröm már az is, ha én leszek boldog.
Tatjána valóban nem tudta elhinni, hogy ember ilyen aljasságra képes. Nem, ezt biztos valaki más terjesztette irigységből. De Artyomot is ki kell deríteni…
A fiúval újra az iskolában találkoztak. Amint Artyom meglátta a levert, összeomlott Tatjánát, arca felderült — tehát a terve sikerült! Milyen bolond ez a Vityka!
Az esély ötven–ötven volt, de az ármány működött. Tatjána köszönés nélkül ragadta meg a fiú ingét a mellkasánál, Artyom kis híján a levegőbe emelkedett:
— Te hazudtál?! Vallj be most azonnal! Mert ha később tudom meg — agyonütlek!
— Tányechka, mi bajod? A Vitykára gondolsz? Ehhez nekem semmi közöm! Miért tennék ilyet, amikor tudom, mennyire szereted? Én csak jót akartam neked!
Tánya elengedte. A fehér köpenyes hallgatók sürögtek-forogtak körülöttük. Milyen rosszul érezte most magát…
Viktorról semmi hír, Artyommal is eltávolodtak egymástól.
Tatjána hirtelen már nem érdekelte többé, sőt az iskolát is el akarta hagyni, hogy jövőre inkább mérnöknek tanuljon.
Barátnői közül senki sem maradt közel hozzá: ki továbbtanult és kollégiumba költözött a megyeszékhelyre, ki már párkapcsolatot talált.
Váratlanul, öt hónap múlva fény derült a rejtélyre Viktor távozása körül.
A titkot véletlenül Dása fedte fel. Gyakran járt át barátnőjéhez — Artyom házába —, mivel a fiú húgával, Polinával jóban volt.
Egyszer kicsörtettek Artyom szobájába, kíváncsiságból mindent felforgattak, és ráakadtak a naplójára.
— Anyu, te jó ég! Olyanokat ír benne! — Dása kerek szemekkel mesélte. — Minden Tanyáról szól, eleinte csak arról, mennyire szereti, aztán pedig…
Hogy majd megkapja a magáét! Hogy írt Vityának egy levelet, mintha Tanyával… hát hogy is mondjam… együtt feküdne, érted…
— Dása elszégyellte magát és elpirult. — Hogy Tanyánk vele alszik ajándékokért, aranyért!
Emlékszel, láncot adott neki az a bocsánatkérő? Na, Vityának azt írta, hogy az ajándékok befektetések kettőjük jövőjébe, mert Vitya szegény, egy vasa sincs, de majd eladják az aranyat, lesz miből élni!
Közben ez a nyomorult Artyom csak azt várta, hogy Tatjána a semmiben maradjon bosszúból azért, mert nem hagyta ott miatta Vityát!
Tatjána anyja megvárta, míg lánya hazajön a suliból, már az ajtóban fogadta, kigombolta a kabátját, kitapogatta a szerencsétlen láncot és egy rántással letépte róla.
— Anya! — kiáltott fel Tatjána, a nyakához kapva. Fájt.
— Dögöljön meg az az Artyom! Dögöljön meg!
Felpattant a gumi papucsba, magára kapta a kabátot és széthullott hajjal, akár egy fúria, végigszáguldott az egész falun Artyom házáig.
Tatjána értetlenül maradt otthon. Dása bűnbánó arccal neki is elmesélt mindent.
Tatjána anyját — aki éppoly erős és magas volt, mint lánya — nem volt tanácsos feldühíteni. Mennyi könnyet sírt a lánya, mennyit sírt vele együtt!
És mindez egy aljas kis fattyú miatt! Ó, hitvány! A láncról letépett medál tehetetlenül csillogott a napon, ahogy pörögve hullott a földre.
A gazdag porta kapuja nem volt bezárva. Az őrzőkutya ugatva felcsattant és hörögve feszült a láncon, de az asszonyt elérni nem tudta. Viszont hogyan ugrált! Csak ugrált az a dög! Irritálóan, veszetten!
— Adok én neked mindjárt! — lendült fel a keze Margarита Petrovnának félelem nélkül.
Ekkor kiszaladt eléjük Artyom szikár, kemény vonású édesanyja.
— Ó, Rita, szia! Mi történt? Hogyhogy itt vagy?
— Itthon van a fiad, Artyom?
— Igen, de miért?.. — feszült meg a nő, és sietve indult utána, alig bírva követni a dühösen lépkedő Margarita Petrovnát.
— Majd mindjárt megtudod! Most én adok neki mókát!
— Rita, várj! Magyarázd el! Nincs jogod ezt tenni! — háborgott az asszony, és megpróbált elé futni.
Ám Margarita Petrovna már kinyitotta a bejárati ajtót, majd hirtelen visszafordult Artyom anyja felé:
— Te meg itt vársz! Semmi keresnivalód! — vágta oda, majd erővel félretolta a rémült asszonyt, és belülről ráreteszelte az ajtót.
Odakintről azonnal dörömbölés hallatszott. Artyom anyja kétségbeesetten visított. A folyosón megjelent maga a fiú, meglepetten, kíváncsian.
— Tányától hoztam üdvözletet! — sziszegte Margarita Petrovna, majd akár egy anyafarkas, rávetette magát a döbbent fiúra.
Artyom a falhoz szorult. Nőre ütni illetlenség, de ebben sem járt több sikerrel — Tatjána anyjának izmai nem voltak gyengébbek egy férfi erejénél sem.
Fürgén a nyakához szorította a szerencsétlen aranyláncot, és fojtani kezdte. A fiú szemei békaként meredtek ki, halálra rémült.
Aztán egyetlen bal kézzel lefogta a karjait, míg a másikkal erővel próbálta a láncot a fogai közé gyömöszölni. Artyom csak elfojtottan nyögött, tehetetlenül.
— Majd én megmutatom, milyen bosszút állni az én lányomon! Három bőrt húzok le rólad, te hitvány!
Bár az igazság kiderült, Viktor anyja nagyon kelletlenül adta meg Tatjánának a fiú új címét.
Elvégre sok víz lefolyt azóta, és Vitja élete is változott… De legyen, intézzék el maguk között — elég nagyok rá.
Viktor beengedte őt. Tatjána meghatottan gondolta: mennyire is szereti! Milyen édes újra látni! Végre újra együtt lesznek!
— Most már hiszel nekem? Sosem csaltalak meg! Vitya! Nélküled nem tudok élni — csak létezem! — zárta le Tatjána vallomását.
Viktor nem sietett örömöt mutatni, bár a lány észrevette, hogy a szemei egy pillanatra fellobbantak, úgy, mint régen.
— Érted, Tánya… Öt hónap telt el. Már van másik lány az életemben… És gyermekünk lesz. Nősülök. Bocsáss meg.
