A nedves rongy egyenesen az arcomba csapódott, és piszkos csíkot hagyott az arcomon. Az orromat megcsapta az állott víz és a klór szaga, a fülemben pedig csend csengett – mind a harminc vendég az anyósom jubileumán dermedten állt a poharakkal a kezében.
– Te ebben a házban senki vagy. Mosogasd el az edényeimet, aztán tűnj el! – Galina Petrovna előttem állt, csípőre tett kézzel, a szeme úgy izzott a diadaltól, mintha épp most nyert volna meg egy háborút.
Lassan levettem az arcomról a rongyot. A piszkos víz cseppjei végigfolytak az államon az új ruhámra – arra, amelyet kifejezetten erre az estére vettem. Sötétkék, szigorú – pont olyan, amilyet ő szeret.
– Anya, mit csinálsz… – kezdte volna Szergej, de az anyja hirtelen felé fordult.
– Hallgass! Elég volt abból, hogy véded őt! Három éve tűröm ezt a koldust!
Pedig minden négy órával korábban kezdődött…
Korábban érkeztem, hogy segítsek az előkészületekben. Galina Petrovna hatvanöt éves lett – jubileum, a rokonok az egész országból jöttek.
– Ó, megjelentél végre – vetette oda anélkül, hogy felém fordult volna. – A saláták a hűtőben vannak, rakd ki tányérokra. És vigyázz, nálunk ez nem kifőzde.
– Persze, mama – válaszoltam, mint mindig, lenyelve a sértést.
Három éve nyeltem le mindent. Három éve hallgattam, hogy rosszul főzök, úgy öltözöm, mint egy koldus, és rosszul nevelem a gyereket. Hogy Szergej jobbat érdemelne – például a barátnője, Ludmila lányát, aki bankban dolgozik.
– Mása, inkább segíts a húsos tálakkal – mosolygott együttérzően Olena, Szergej bátyjának felesége. – Egyedül nem bírok vele.
Olena volt az egyetlen a családban, aki emberként bánt velem. Talán mert tíz évvel ezelőtt ő maga is átment az anyósa poklán.
– Ne hallgass rá – súgta, amikor kettesben maradtunk. – Csak rossz napja van. Tegnap Szergej apja megemlítette a válást.
– Micsoda?!
– Halkabban! Igen, összevesztek. Azt mondta, belefáradt a hisztériáiba. Azzal fenyegetőzött, hogy elmegy a titkárnőjéhez.
– Ivan Petrovicsnak van titkárnője? – majdnem elejtettem a kést.
– Persze hogy nincs. Csak dühből mondta. De ő elhitte, és most mindenkit gyanúsít. Tegnap még engem is azzal vádolt, hogy ismerem ezt a képzeletbeli szeretőt.
Hat órára kezdtek gyülekezni a vendégek. Ide-oda rohangáltam a konyha és a nappali között: terítettem, figyeltem a sütőt, mosolyogtam Szergej rokonaira.
– Másenka, drágám, a kompótot nem felejtetted el? – kérdezte csilingelő hangon Valja néni, aki a hátam mögött „falusi törtetőnek” nevezett.
– Mása, kevés a villa – morogta Kolja bácsi.
– Mása, miért nincs tojás a heringes saláta tetején? – háborgott egy távoli rokon.
Szergej a sarokban ült, a telefonjába mélyedve. Azt mondta, rengeteg a munka. Fontos projekt.
– Nézd, hogy igyekszik – hallottam Ludmila suttogását. – Be akar vágódni Galinánál. Azt hiszi, majd megbocsátja a származását.
– Milyen származást? – kérdezte a beszélgetőtársa.
– Faluról jött. Az anyja fejőnő, az apja traktoros. A városba jött tanulni, aztán ráakaszkodott Szerjozsára.
Összeszorítottam a fogam. A szüleim valóban falun éltek. De anyám falusi iskolában tanár volt, apám agronómus. Galina Petrovna és a barátnői számára azonban mindenki, aki nem városi, automatikusan senki.
A csúcspont a harmadik koccintás után jött el. Galina Petrovna már rendesen ivott, a szeme furcsa fényben csillogott.
– Most pedig én mondok egy pohárköszöntőt! – felállt, kissé meginogva. – A családomra! A szeretett férjemre, aki… aki értékeli azt, amije van!
Jelentőségteljesen Ivan Petrovicsra nézett. A férfi elfordította a tekintetét.
– A fiaimra! Andrejre és a csodálatos feleségére, Olenára, aki két unokát adott nekem! És Szergejre, aki… aki…
Elhallgatott, és rám nézett.
– Aki még nem értette meg, hogy hibát követett el, amikor hozzákötötte az életét!
A vendégek kínosan köhögtek.
– Anya, elég – mondta Szergej, végre felemelve a fejét a telefonról.
– Mi az, hogy elég? Hogy kimondom az igazat? Nézzetek rá! Itt ül, és háziasszonyt játszik! Még egy rendes borscsot sem tud főzni!
– Galina Petrovna… – kezdtem.
– Hallgass! Az én házamban vagy! Az én tetőm alatt! Az én kenyeremet eszed!
– Valójában lakást bérelünk – csúszott ki a számon. – És én dolgozom is. Két műszakban, egyébként.
– Te hálátlan nő!
Felkapta az asztalról a rongyot, amellyel az imént a kiömlött szószt törölték fel.
– Ez a te helyed! A konyhában! Ronggyal a kezedben!
És az arcomba dobta.
Így álltam most – paradicsomszószos folttal az arcomon, az egész család szeme láttára.
– Tudják mit – szólaltam meg nagyon halkan, de a csendben mindenki hallotta. – Igaza van, Galina Petrovna. Én valóban senki vagyok ebben a házban.
Levettem a kötényt, és gondosan a székre tettem.
– Senki, aki három évig próbálta elnyerni a maga jóindulatát. Senki, aki hallgatott, amikor az ötéves lányom előtt azt mondta, hogy az anyja egy senki. Senki, aki eltűrte a megaláztatásait Szergej miatt.
– Mása… – a férjem felállt, de folytattam.
– De tudja, mit értettem még meg? Maga sem senki, Galina Petrovna. Senki a hisztériái és botrányai nélkül. Mert ez az egyetlen módja annak, hogy maga mellett tartsa az embereket – félelemmel és bűntudattal.
– Hogy merészeled!
– Úgy bizony, merem. Tudni akarja, miért beszélt tegnap a férje válásról?
Galina Petrovna elsápadt.
– Honnan tudod…
– Vékonyak a falak. Igaza volt – elfáradt. Mindenki elfáradt. Andrej és Olena a város másik végébe költöztek, hogy ritkábban lássák magát. Szergej pedig nem a munka miatt bújik a telefonjába – pszichológussal levelezik, hogy megértse, hogyan éljen együtt azzal a traumával, amit maga okozott neki.
– Szergej, ez igaz? – fordult az anyja a fiához.
Ő hallgatott, és a padlót nézte.
– És tudja, mi a legszomorúbb? – léptem közelebb. – Volt egy csodálatos családja. Egy férj, aki negyven évig szerette. Fiak, akik bármit megtettek volna magáért. De maga mindent tönkretett a saját kezével. És most a jubileumán olyan emberek ülnek, akik nem azért jöttek, hogy felköszöntsék, hanem mert kínos lett volna nem eljönni.
– Hazudsz! – felkapott egy pohár bort.
De a keze megremegett a dühtől, és a vörös bor nem rám, hanem a világos ünnepi ruhájára ömlött. Hatalmas folt terjedt szét a fűzőn.
– Ó, Istenem! – ugrott fel Ludmila. – Galja, a ruhád!
– Ez mind miattad van! – az anyósom felém rontott, de megcsúszott ugyanazon a szószos tócsán, amelyet maga csinált, amikor hozzám vágta a rongyot.
A csattanás fülsiketítő volt. Galina Petrovna egyenesen a jubileumi tortájára esett, amely az alacsony asztalon állt.
Krém, piskóta, gyümölcs – minden szétkenődött a ruháján, a haján, az arcán.
A vendégek felszisszentek.
– Anya! – Andrej és Szergej odarohantak.
– Ne érjetek hozzám! – megpróbált felállni, de még jobban összekente magát krémmel. – Ez mind az ő hibája! Szándékosan csinálta!
– Galja, nyugodj meg – nyújtotta felé a kezét Ivan Petrovics.
– Te is! Te is vele vagy! Mindenki ellenem van!
Végül felállt – tetőtől talpig krémben és borban, elkenődött sminkkel és félrecsúszott parókával.
– Én… én mindnyájatokat gyűlöllek!
És kirohant a szobából.
Csend telepedett a helyiségre. Aztán Olena halkan megszólalt:
– Mása, ne menj el. Maradj velünk egy kicsit.
– Köszönöm, de nem – mosolyogtam. – Ideje mennem. A lányom a szomszédnál vár.
Szergejhez léptem.
– Ha eldöntöd, mi fontosabb neked – anyád hisztériái vagy a családunk –, akkor hívj fel. De vedd figyelembe: most már nem fogok sokáig várni.
Lehúztam a jegygyűrűmet, és az asztalra tettem.
– És még valami. Az anyád egy dologban igazat mondott – tényleg nem kellene ebben a házban lennem. De nem azért, mert méltatlan vagyok rá. Hanem azért, mert olyan otthont érdemlek, ahol tisztelnek.
Amikor kiléptem az utcára, mélyen beszippantottam a hideg levegőt. Az arcomon még mindig éreztem a paradicsomszósz ragacsos nyomát, de már nem érdekelt.
Elővettem a telefonomat – tizenöt nem fogadott hívás anyától. Mintha megérezte volna.
– Anya? Igen, minden rendben. Tudod mit? Arisával a hétvégén hozzátok megyünk. Hosszabb időre. Talán végleg.
– Kislányom, mi történt?
– Felébredtem, anya. Végre felébredtem.
Taxit hívtam. Amíg vártam, üzenet érkezett Olenától:
„Mása, csodálatos voltál. Galina bezárkózott a fürdőszobába és sír. Ivan Petrovics pakolja a holmiját – azt mondja, a dácsára megy. Szergej úgy ül, mintha fejbe verték volna. A vendégek lassan elszivárognak. Ez volt életem legjobb jubileuma.”
Aztán egy ismeretlen számról is jött üzenet:
„Mása, Ivan Petrovics vagyok. Bocsásson meg a feleségem miatt. És köszönöm. Ön kimondta azt, amit én évekig nem mertem. Vigyázzon magára és a kislányra.”
Megérkezett a taxi. Beszálltam, és bemondtam a címet – el kellett hoznom a lányomat és a holminkat.
– Nehéz nap? – kérdezte a taxis, észrevéve a foltot a ruhámon.
– Épp ellenkezőleg – mosolyogtam. – Az egyik legjobb nap az életemben.
A telefonom rezgett – Szergej hívott. Kinyomtam a hívást, és letiltottam a számát.
Többé nem leszek senkinek a rongya.
Újra önmagam lettem – egy nő, aki tiszteletet és szeretetet érdemel.
Galina Petrovna pedig… megkapta, amit megérdemelt. Nyilvános megaláztatást – de nem tőlem, hanem a saját dühétől, amely bumerángként tért vissza hozzá egy krémes torta formájában az arcába.
