Én nyugodtan bólintottam, és elköltöztem, egy hónap múlva pedig ő egyedül már nem bírta fizetni a lakbért.
Aznap este vitatkoztam először Павлом-mal (Pállal). Amikor elmagyarázta nekem, hogy ki tart ki kit a házunkban, előttük az asztalon állt egy vacsora, amit nem ő vett, mellette feküdt a közüzemi számla, amit én fizettem ki, az előszobában pedig a munkahelyi dzsekije száradt, amit az én mosóporommal mostak ki. Mindezeket mintha észre sem vette volna.
Nem nyitottam meg a banki alkalmazást, és nem kezdtem el újra mutatni a számokat. Csak bólintottam, elvittem az asztalról a csészémet, és arra gondoltam, hogy bizonyos szavakat hasznosabb szó szerint venni. Pál akkor még nem értette, miért hagytam abba ilyen gyorsan a tiltakozást.
Egy nagy fizetés
Hat éve voltunk házasak, és az elmúlt három évben egy két szobás lakást béreltünk Szamarában. Könyvelőként dolgoztam egy nagykereskedelmi cégnél, és mintegy hatvankétezer rubelt kerestem. Pál egy autószervizben volt mester, és általában nagyjából hetvennyolcezer rubelt hozott haza.
Amikor beköltöztünk, a bérleti szerződést a főbérlő Pál nevére állította ki. Engem úgy írtak be, mint aki vele együtt fog élni. A lakbér havi harmincetezer rubel volt. Pál ötödikén utalta át a főbérlőnek, én pedig fizettem a közüzemi számlákat és az internetet, vásároltam élelmiszert, háztartási vegyszereket és mindent, ami a mindennapi otthoni élethez kell. A nagyobb vásárlásokat közösen beszéltük meg.
Kezdetben senki sem számolta, hogy ki adott bele ezer rubellel többet. Aztán Pál hitelre vett egy autót, és a kiadásaihoz hozzájött egy kicsivel több mint tizenhétezer rubeles havi törlesztőrészlet. Én nem tiltakoztam: az autó a régi álma volt, és valóban azzal járt dolgozni. Csak ez a vásárlás után kezdte el egyre gyakrabban észrevenni éppen az én kiadásaimat.
Az első vita az élelmiszer-kiszállítás miatt történt. Azon a napon túlóráztam a munkában, és fél nyolc után érkeztem haza. Útközben vizet, gabonaféléket, burgonyát, tejet, kenyeret és húst rendeltem. A futár felhozta a csomagokat az ajtóig, én éppen pakoltam ki az élelmiszereket, amikor Pál megérkezett.
Ránézett az asztal mellett lévő csomagokra, és megkérdezte:
– Magadtól már nem is tudsz elmenni a boltba?
Pál levette a dzsekijét, felakasztotta a akasztóra, és visszament a konyhába. Én éppen raktam be a tejet a hűtőszekrénybe.
– Lehet magamtól is. Csak ma szinte nyolckor jöttem meg.
– A kiszállításért is pénzt kérnek ám.
– Százkilencven rubel.
A fejét rázta.
– Hát az ilyen „százkilencvenekből” tűnik el aztán a fizetés.
Akkor még viccre vettem a dolgot. Tíz perc múlva Pál azt ette, amit vettem, és azt kérdezte, maradt-e szósz. A beszélgetés el is felejtődhetett volna, ha később nem ismétlődött volna meg más formában.
Ami csak úgy megjelenik
Egy héttel később vettem két új törölközőt a régiek helyett, amelyeknek a széle már rojtosodott. Pál megkérdezte, minek nekünk még egy törölköző. Máskor a kancsóhoz rendeltem szűrőket, és azt hallottam, hogy meg lehetett volna várni a fizetést.
Ugyanakkor ő maga nyugodtan használta mindazt, ami otthon megjelent. Elfogyott a mosópor – megkérdezte, vettem-e újat. Kevés maradt a kávéból – reggel emlékeztetett rá. Ha a hűtőszekrényben nem volt ott a megszokott sonka, úgy lepődött meg, mintha megbomlott volna a bevált rend.
Egy szombaton kinyitotta a hűtőszekrényt, és megkérdezte:
– Elfogyott a sajtunk?
A konyhaasztalnál ültem a bevásárlólistával.
– Tegnap. Ma veszek.
– És rendes kenyeret is vegyél.
Behúzta a hűtőszekrényt, és bement a szobába. Ekkor hasított belém először a gondolat: Pál nem tekinti ezeket a vásárlásokat az én hozzájárulásomnak. Számára a harmincetezer rubel bérleti díj volt az igazi kiadás, mindez a többi meg mintha csak úgy, mellesleg keletkezett volna.
A hónap végén megnyitottam a banki alkalmazást, és összeírtam a főbb kiadásokat: élelmiszer – valamivel több mint huszonegyezer, közüzemi számlák – ötezerötszáz körül, internet, háztartási vegyi áruk és a vegyesbolt. Körülbelül harmincezer jött ki.
Este Pál elé tettem a telefont.
– Nézd. Ha úgy érzed, hogy kevésbé járulok hozzá, cserélhetünk. Én utalom a főbérlőnek a harmincetezer rubelt, te pedig fizess mindent, ami fennmarad.
Átfutott néhány sort, és eltolta a telefont.
– Elkezdted a könyvelést.
– Nem veszekedem. Csak azt javaslom, hogy cseréljünk.
– Minek? Én vislem a fő kiadást úgyis.
– A kiadásaink közötti különbség néhány ezer.
Pál elmosolyodott:
– Most még számold meg szemre a szemeteszsákokat is.
Elvettem a telefont. Tovább vitatkozni értelmetlen volt.
Néhány hét múlva a unokatestvérénél, Szvetlanánál jártunk vendégségben. Mesélte, hogy a lakásának tulajdonosa háromezer rubellel emelte meg a bérleti díjat. Pál azonnal megszólalt:
– Na, ezért nem terhelem Okszána-t ilyen kérdésekkel. Magam fizetem a lakást.
Szvetlana feltett egy pitét az asztalra, és először rá, majd rám nézett.
– Hát a rezsi, az élelmiszer?
– Hát azok a folyó kiadások – válaszolta Pál. – A lakás a lényeg.
Megkérdeztem, hogy akkor miért utasította el, hogy elcserélje velem a kiadásokat. Pál azonnal összevonta a szemöldökét, és azt mondta, nem kell rokonok előtt számolgatni.
Hazafelé menet még jó sokáig magyarázta, hogy úgy tüntettem fel, mint egy olyan embert, aki minden egyes kopejkát számol. Különösen alakult: a saját harmincezer rubeljét megemlíthette, de az én kiadásaim hirtelen csúnya könyveléssé váltak.
Utána abbahagytam a bizonygatást.
A mondat, amellyel véget ért a vita
Az utolsó veszekedés a ruhaszárítóval kezdődött. A régin meggyengültek a rögzítések, az egyik láb folyamatosan összehajlott, és vasárnap végleg elgörbült. Mutattam Pálnak a törött részt.
– Ezt már felesleges meghúzni. Rendelek egy újat.
– Rendelj.
Másnap a futár meghozta a szárítót. Kicsomagoltam az előszobában, ellenőriztem, hogy egyenesen állnak-e a lábak, és kitettem az erkélyre. A dobozt összehajtottam, és az ajtó mellé állítottam, hogy reggel kidobjam.
Pál hazatért, meglátta a dobozt, és rögtön megkérdezte:
– Mit vettél megint?
– Szárítót. Tegnap mutattam a régit.
– És mennyi?
– Kétezer-háromszáz.
Bement a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivette az ételes dobozt a vacsorával.
– Képes vagy legalább egy hónapig semmit sem venni a lakásba?
– Képes. Akkor a ruhákat a székek támláján szárítjuk.
– Ne túlozz. Csak a pénzed megy el folyamatosan valahova.
Kikapcsoltam a tűzhelyet.
– Persze hogy elmegy. Élelmiszerre, rezsire, internetre, háztartási dolgokra. Ezt már megbeszéltük.
Pál letette a dobozt az asztalra.
– Megint kezded számolni a zacskóidat meg a mosóporodat? Én minden hónapban harmincezer rubelt adok csak azért, hogy itt élhessünk.
– Én meg elköltök körülbelül harmincat azért, hogy ne egy üres lakásban üssünk itt.
Elvett egy tányért, mellé tette, majd felém fordult.
– Te egész idő alatt arra törekszel, hogy a saját vásárlásaidat egy szintre hozd a lakbérrel.
– Mert a pénz mindkét esetben igazi.
Akkor felemelte a hangját:
– Te éls a költségemre!
Néztem rá néhány másodpercig. Általában egy ilyen mondat után az ember legszívesebben felsorolná az összes tételt az utolsó nyugtáig, és bebizonyítaná, hogy igazságtalanul vádolják. De én ezt már csináltam korábban, és tudtam, hogyan végeződik.
Ezért csak bólintottam.
– Rendben.
Pál nyilván más választ várt.
– Hogyhogy „rendben”?
– Megértettelek.
Mondott még valamit a sérelmekről és a pénzről, én meg pakoltam vissza az élelmiszert a hűtőszekrénybe. Azon az estén szinte egyáltalán nem beszélgettünk.
Másnap ebédidőben megnyitottam az álláshirdetéseket. Először csak nézelődtem, aztán kiválasztottam néhány lehetőséget, és munka után elmentem megnézni őket. Semmilyen tartalék lakásom nem volt. Az egyszobás, amit végül kibéreltem, messzebb esett a központtól, és kisebb volt a volt két szobásunknál, viszont huszonhatezer rubelbe került.
Az első havi bérleti díjra és a kauczióra való pénz a megtakarításaim között volt. Majdnem két éven keresztül raktam félre apránként, egyszerűen a váratlan kiadásokra.
Három nap múlva aláírtam a szerződést, és este megmondtam Pálnak, hogy elköltözöm.
A kanasén ült a telefonjával a kezében, és néhány másodpercig hallgatott.
– Te komolyan beszélsz? Az a vita miatt?
Kinyitottam a szekrényt, és elkezdtem levenni a blúzaimat a vállfákról.
– Nem egyetlen vita miatt. De nagyon érthetően elmagyaráztad, hogyan látod az életünket.
– Ugyan már, ki mit nem mond, amikor mérges.
– Ezért nem veszekedem én.
A bútorok nagy része a lakástulajdonosé volt, így nem kellett ostozkodnunk a kanapén, a szekrényeken és az ágyon. Elvittem a ruháimat, a cipőimet, a laptopomat, a saját kávéfőzőmet, a könyveimet, az edényeket, amiket még esküvő előtt vettem, és más személyes tárgyakat. Páléból és a lakás tulajdonosáéból semmihez sem nyúltam.
A főbérlőnek írtam egy üzenetet, hogy szombattól nem lakom tovább a lakásban. Megkérdezte, hogy Pál marad-e. Azt válaszoltam, hogy marad, és a szerződéssel kapcsolatos kérdéseket vele kell megbeszélni. A szerződést Pállal kötötték, így sem felbontani nem tudtam a férjem helyett, sem a kaucióval nem rendelkezhettem.
Szombaton megérkezett egy kisebb teherautó. Pál segített a sofőrnek kihozni két nehéz dobozt, az ajtónál pedig megkérdezte:
– Tényleg azt hiszed, hogy egyedül könnyebb lesz?
Becsatoltam a dzsekimet, és felvettem a táskámat.
– Külön akarok élni.
Amikor az apróságok összeállnak
Az első tíz napban Pál alig írt. Egyszer megkérdezte, hol van a postaláda pótkulcsa, aztán kérte, hogy küldjem el az otthoni internet jelszavát. Válaszoltam, és többé nem folytattam a beszélgetést.
Magamnál fokozatosan berendezkedtem: felakasztottam a ruhákat a szekrénybe, elrendeztem az edényeket, vettem egy olcsó lámpát meg egy serpenyőt. Az új lakás szűkebb volt, de pontosan tudtam, mennyit költök és mire.
A harmadik héten Pál ezt írta:
„Te fizetted a rezsit a múlt hónapra?”
Megnéztem a fizetési előzményeket, és válaszoltam, hogy abban a hónapban, amelyben még ott laktam, mindent kifizettem. A következő számlák már az övéi.
Néhány perc múlva felhívott.
– Ott több mint ötezer jött.
– Körülbelül ennyi is volt.
– Azt hittem, kevesebb.
– Te eddig nem fizettél.
Elhallgatott, és megkérdezte, hol lehet megnézni az áramszámlát. Elmagyaráztam, és ezzel véget is vetettem a beszélgetésnek.
Aztán sorra kerültek az élelmiszerek. Pál tudott egyszerű ételeket főzni, de korábban alig vásárolt be. Most munka után beugrott a boltba, vett valmit vacsorára, hozzávalókat reggelire, háztartási apróságokat, aztán pár nap múlva megint ment vásárolni.
A negyedik hét végén Szvetlana írt nekem:
– Pasa ötezer rubelt kölcsönkért tőlem fizetés előtt. Hogy vagytok, teljesen szétmentetek?
Azt válaszoltam, hogy most külön élünk, és Pál pénzügyi dolgait jobb vele megbeszélni. Szvetlana megírta, hogy nem akar beavatkozni, és többé nem hozta fel a témát.
Később maga Pál mesélte el, hogyan jöttek ki a számításai: harmincetezer rubel lakbér, több mint ötezer rezsiköltség, tizenhétezervalahány forint az autóért, az internet, az élelmiszerek és a mindennapi háztartási vásárlások. Még a felesleges kiadások nélkül is szinte semmi sem maradt a fizetéséből. Korábban ennek a tehernek a jelentős részét én vettem le a válláról, csak a pénz nem egyetlen látható átutalással ment el.
Két nappal a következő fizetés előtt Pál eljött hozzám. Előre szólt, én meg beleegyeztem, hogy beszélgessünk.
Belépett, levette a dzsekijét, és felakasztotta az előszobában. A konyhában feltettem a vízforralót, elővettem két csészét, és leültem szembe vele.
– Szépen berendezkedtél – mondta, körbenézve a kis konyhában.
– Jól van.
Pál egy ideig hallgatott, majd végigsimított a tenyerével az asztal szélén.
– Talán elég is lesz a különéléstől? Visszaköltözöl?
– És mi változott?
kinézett az ablakon.
– Megértettem, hogy túlmentem a határon a pénzzel.
– Hogyhogy?
– Szó szerint. Nem számoltam, mennyit költesz.
Nem segítettem neki folytatni.
– Gyere hát vissza – mondta. – Leülünk, és felírjuk a költségvetést. A lakbér fele, a vásárlások fele, minden tiszta.
– Miért pont most?
Pál keserűen elmosolyodott.
– Mert ebben a hónapban Svetkától kértem kölcsön fizetés előtt. Megfelel ez a válasz?
Azt mondtam, hogy nem szándékozom visszaköltözni. Nem csinált jelenetet, megitta a teáját, a csészét a mosogatóba tette, és már az előszobában megkérdezte:
– Teljesen mindent?
– Nem tudom. De nem fogok visszaköltözni.
Egy héttel később a régi lakás tulajdonosa írt Pálnak a következő hónapról. Pál úgy döntött, elköltözik: egyedül fenntartani egy kétszobás lakást az autótörlesztéssel és az összes folyó kiadással túl nehéznek bizonyult. Előre egyeztetett a távozás időpontjáról, talált egy olcsóbb stúdiólakást, átköltöztette a holmiját, és átvizsgálás után visszaadta a kulcsokat a tulajdonosnak.
Én maradtam az egyszobás lakásomban. Néhány hónap múlva a háziasszony megengedte, hogy leszedjem a régi függönyöket, és sötétebbeket akasszak fel. Szombaton rögzítettem az utolsó karikát a karnison, és hátréptem, hogy megnézzem, egyenesen lógnak-e.
Az asztalon lévő telefon röviden rezgett. Pál küldött egy fotót egy élelmiszerbolti blokkról, és ezt írta: „Most már értem, miért voltál mérges.”
Elolvastam az üzenetet, el tettem a telefont, és folytattam a függönyök eligazítását.
