— Mi a frásznak jöttél haza ebben a szerelésben? Hát egyáltalán mi van rajtad?
Larissza megállt a saját előszobájának ajtajában, és lassan pislogott. Előtte állt Antonina Petrovna egy bordó, fodor ruhában – és az ő, azaz Larissza borostyánláncában. Pontosan abban, amelyik a szekrény legfelső polcán lévő dobozban szokott lenni.
— Jó estét — mondta Larissza egyenletes hangon.
— Jó estét! — az anyós feltette a kezét, mintha Larissza nem egy tizennógy órás műszak után jött volna haza, hanem a saját esküvőjéről késett volna. — Galocska a gyerekekkel már a lépcsőházban van! Nálunk meg a főétel nincs feltálalva, a krumpli meg ott áll tisztítatlanul három teknőben! Gyorsan öltözz át, és irány a konyha, ne állj itt mint egy cölöp!
A nappaliból szólt a zene. Ismeretlen hangok, nevetés, gyereksikoly – mindez sűrűn betöltötte Larissza lakását, és úgy elfoglalta, mintha egy megszállt várost kerítettek volna hatalmukba csapatok.
Larissza lepillantott a kezére. Az ujjai sajogtak – már nem is élesen, csak tompán, mint egy hosszabb vibráció után. Tizenkét lap piskóta, nyolc adag krém, egy háromszáz süteményes céges megrendelés a bankett-teremnek. Reggel hatkor kelt fel. Most volt szinte este kilenc.
— Antonina Petrovna — mondta nagyon nyugodtan —, mi történik itt?
— Ünnep van! — az anyós máris visszafordult a folyosóra. — Komoly emberek gyűltek össze, Galocska ismerősei a minisztériumból. Fegyja! Fegyja, végre megjött!
A konyhából kidugta a fejét Fegyja, olyan ember arcával, aki tudja, hogy bűnös, de még nem döntötte el, hogy miben is pontosan. Harminckét éves, széles váll, jámbor szemek – és teljes képtelenség arra, hogy azt mondja az anyjának, hogy „nem”. Ez még vicces is lehetne, ha nem lenne annyira kimerítő.
— Larisz, hát te úgyis megérted… — kezdte.
— Megértem — mondta Larissza. — Jöjjön be velem egy percre.
— Nincs rá ideje! — vágott közbe Antonina Petrovna. — Fegyecska, ott a férfiak a vadászatról beszélgetnek, menj oda hozzájuk, menj csak. Nélküled is boldogulunk itt.
Fegyecska engedelmesen eltűnt.
Larissza bement a konyhába, és a közepén állt meg. Három műanyag teknő krumpli tényleg ott állt a padlón. A munkafelületet idegen szatyrok, edények, dobozok borították. A hűtőszekrényen egy blokk ékeskedett – olyan hosszú, mint egy ítélet. Larissza két ujjával felvette, és a szeme elé emelte.
Piros kávé. [Megjegyzés: a kaviár oroszul ikra, ami pontatlanul fordítódhatott, de hagyjuk meg a szöveghűséget.] Vörösikra. Füstölt tokhal [balyk]. Kétféle sajt obszcén áron. Ararát konyak három üveg. Pezsgő, megrendelésre készült torta – ötvenhét centiméter átmérőjű, Larissza gépiesen megjegyezte: a rétegek látszanak a csomagoláson lévő fotón, a krém vajas, nyilván olcsó cukrászdai. Összesen alul – negyvennyolc ezer négyszáz rubel.
Letette a blokkot.
Aztán kinyitotta a mosogató alatti fiókot – azt, amelyikben a régi, kipattant fedelű termoszállt. A termosz beléjében, két összegyűrt nejlonzacskó között, ötvenezer rubelnek kellett volna lennie. A pénzt hét hónapja gyűjtötte – apránként, csendben, felesleges beszédek nélkül, mert a hűtőt már kétszer megjavították, és a szerelő a múltkor őszintén megmondta: „A következő alkalommal egyszerűbb újat venni.”
A termosz üres volt.
Larissza visszatette a helyére. Gondosan betolta a fiókot.
A nappaliban valaki felnevetett – hangosan, szívből, ahogy azok az emberek nevetnek, akik jól érzik magukat, és nem törődnek a konyhában üres termosszal álló háziasszonnyal.
Megtalálta Fegyját a folyosón – éppen egy pohár gyümölcslevet vitt valakinek, és szinte boldognak tűnt, mint mindig, amikor az anyja a közelben volt, és minden úgy ment, ahogyan az anyja helyesnek tartotta.
— Fegyja — mondta Larissza halkan. — A pénz a termoszból.
Megbotlott.
— Larisz, várj, anya elmagyarázza, ott nem minden olyan egyszerű…
— Negyvennyolc ezer. Az én pénzem. Az én fiókomzól.
— Hát, anya azt mondta, hogy te tudsz róla! — a hangja olyan lett, mint a rajtakapott gyerekeké, akik még remélik, hogy megússzák. — Hogy te magad javasoltad, hogy megvan a megállapodás…
— Én ma reggel hatkor mentem el otthonról — mondta Larissza. — Mikor sikerült megegyeznünk?
Fegyja letette a poharat a kistáblára, és a tarkóját dörzsölte.
— Figyelj, hát nem most, ugye? Vendégek vannak. Ott vannak a minisztériumi emberek, Galocska ismerősei, fontos kapcsolatok. Majd később beszélünk.
— Majd — ismételte Larissza.
Valami a hangjában arra kényszerítette, hogy ránézzen. Igazán ránézzen, ne csak futólag. Meglátta a szürke karikákat a szeme alatt, a munkaruháját a krémes apró foltokkal, a haját, ami valahogy fel volt tűzve a tarkóján. És az arcát – nem gonoszt, nem sértettet. Nyugatosat [nyugodtat]. Ez ijesztette meg igazán.
— Jól van — mondta, és felvette a poharat. — Jól van, Larisz, ne csinálj ebből…
De ő már a hálószoba felé ment.
Antonina Petrovna az ajtónál elkapta – valahonnan oldalról bukkant elő, ahogy mindig a legalkalmatlanabb pillanatban szokott.
— Hovámész? Nincs idő átöltözni, Galocska már bejött a három gyerekkel, teríteni kell nekik az asztalt!
— Várni fognak — mondta Larissza, és behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját.
Leült az ágy szélére. Ült egy percig csendben – viszonylagos csendben, mert a nappaliból még mindig hallatszott az idegen ünnep moraja a lakásában. Aztán felállt, előhúzott az ágy alól egy kisebb táskát, és gondosan pakolni kezdte a holmiját.
Iratok – felülre. Útlevél, lakástulajdonosi bizonyítvány, munkakönyv kék borítóban. A telefont feltöltötte – a konnektor közel volt, az ágyfőnél. Váltóruha, neszeszer. Az ablakpárkányról – Nyizsnyik [vagy Priznyik / Pjanyik – a szövegben: Prjanik] macska, vörös, flegmatikus, a lakás egyetlen lakója, akit nem hagyhatott itt.
Prjanik álmos szemekkel nézett rá, ásított, és hagyta, hogy becsomagolják a hordozóba.
Larissza felvette a kabátját.
Kiment a folyosóra.
Antonina Petrovna éppen a konyhából jött egy tálcával, amelyen poharak csörögtek. Meglátta a táskát, a hordozót, és megdermedt.
— Ez meg mi?
— Elmegyek — mondta Larissza.
— Hová?! — az anyós hangja arra a szintre emelkedett, amikor általában szót fogadtak neki. — Itt vendégek vannak, minisztériumi emberek ülnek itt, te magadnál vagy? Majd Fegyjának kell magyarázkodnia!
— Fegyjának — egyezett bele Larissza —, muszáj lesz.
Átsétált a bejárati ajtó melletti szűk előtérbe – ott, a villanyóra mellett a falban volt egy kis elosztótábla, az egész lakás számára közös. A kulcsa egy horgon lógott, ahová még az előző tulajdonos akasztotta. Larissza levette a kulcsot, a zárba illesztette, kinyitotta a szekrénykét, megtalálta a főautomatát, és lecsapta.
A lakás meghalt.
A zene félbeszakadt. A hűtőszekrény halkan horkant egyet, és elhallgatott. A nappaliból felhangzott egy közös, ijedt sóhaj, aztán egy gyereksírás, majd valaki férfihangja: — Mi a fene?
Larissza kulcsra zárta a szekrénykét, és a kabátzsebébe süllyesztette a kulcsot.
Teljes sötétségben tapogatta ki a bejárati ajtó kilincsét, kilépett a lépcsőházba, és óvatosan behúzta maga mögött az ajtaját.
Priznyik a hordozóban halkan nyávogott.
— Tudom — mondta neki Larissza. — Tudom.
Letért a lépcsőn, kimondott az utcára. A szeptemberi levegőnek nedves aszfalt- és valahonnan jövő füstszaga volt – valahol leveleket égettek. Larissza elővette a telefonját, és taxit hívott.
Amíg várt, a bejárat előtt állt, és a saját emeleti ablakait nézte. Ott már villogtak a telefonok vakui – rendezetlenül, sürgősen. Hangokat lehetett hallani. Aztán kinyílt az ablak, és Antonina Petrovna hajolt ki onnan.
— Larissza! — kiáltotta a udvar sötétjébe. — Larissza, a kulcsot azonnal!
Az autó begördült.
Larissza felemelte a hordozót, fogta a táskáját, és beült a hátsó ülésre.
— Hová megyünk? — kérdezte a sofőr.
— A városon kívülre — mondta. — Van egy spaszálló az autópálya mellett, elküldöm a címet.
Az autó elindult. Larissza hátradőlt az ülésen, és lehunyta a szemét. A kezei még mindig enyhén sajogtak – a hosszú nap visszhangja. De valahol belül, ott, ahol az utolsó néhány órában valami összeszorult és tűrt, hirtelen váratlanul csend lett.
A telefon három perc múlva csörgött. Fegyja.
Larissza rzenélt a képernyőre, megvárta, amíg a hívás megszakad, és elrakta a telefont a zsebébe.
Aztán megint elővette – és néma üzemmódra állította.
A spaszálló neve „Berjozovaja Roscsia” [Nyír liget] volt, és húsz kilométerre feküdt a várostól, a fenyves erdő szélén. Larissza egyszer járt már itt – három évvel ezelőtt, a gyár céges rendezvényén. Akkor egész este az aszatalnál ült, teát ivott, és arra gondolt, hogy jó lenne ide eljönni csak úgy, ok nélkül. Aztán elfelejtette. Aztán megint elfelejtette.
Most a portás – egy csinos szakállas fiatal fiú – rzenélt a macskás hordozóra, és udvariasan pontosított:
— Állattal?
— Ha lehet.
— Vannak szobák háziállattal érkező vendégek számára. A felár kicsi.
— Rendben — mondta Larissza, és elővette a kártyáját.
Priznyik a hordozóban olyan ember képét öltötte magára, aki régóta hozzászokott a váratlan költözésekhez, jóllehet ez nem volt igaz – a macska egész ötéves életét egy helyen élte le, és nagyon nem szerette az autókat. De most hallgatott. Talán érezte a gazdája hangulatát. A macskák képesek erre.
A szoba kicsi volt, de nyugodt: fapanelek a falakon, ablak az erdőre, széles ágy fehér ágyneművel. Larissza kiengedte Priznyiket, aki azonnal körbejárta a szoba kerületét, megszaglászta a fotelet, felugrott az ablakpárkányra, és leült, hogy az erdő sötétjét bámulja – mintha csak így lenne helyes.
Larissza zuhanyozott. Hosszasan állt a meleg víz alatt, amíg el nem engedte a vállában lévő görcs – mintha valaki egész nap a tarkójánál fogva tartotta volna. Aztán köntösbe burkolózott, teát és szendvicseket rendelt a szobába, és feküdt a takaró tetején.
A telefont továbbra sem kapcsolta hangosra. De a képernyő világított – újra meg újra, újra meg újra. Fegyja. Aztán egy ismeretlen szám. Aztán megint Fegyja. Aztán egy szám, amit felismert – Antonina Petrovna egy idegen telefonról hívott, a sajátját valószínűleg nem tudta feltölteni a sötétben.
Okos.
Larissza teát öntött, vett egy sajtos szendvicset, és kinézett az ablakon. Ott volt az erdő, az éjszaka és a csend – a valódi, idegen hangok és idegen zene nélküli csend.
A pénzre gondolt. Negyvennyolc ezer – nem az az ötvenezer, ami a termoszban volt. Ez azt jelenti, hogy mintegy másfél ezret Antonina Petrovna ott hagyta. Kapzsiságból vagy feledékenységből – ez már mindegy. Más a fontos: benyúlt egy idegen fiókba, elvette egy idegen pénzét, és közben hazudott a fiának, hogy a menye „mindenbe beleegyezett”. Nyugodtan. Kétség nélkül. Mintha teljes joga lett volna hozzá.
És Fegyja – hát nem is kérdezett rá. Nem ellenőrizte. Nem hívott. Kényelmesebb volt neki hinni az anyjának, mint egyetlen hívást indítani a feleségének.
Larissza ezt pörgette át a fejében, miközben az ablakon túl a fenyők susogtak. Nem kiabálás, nem sértődés – valami nyugodtabb és ettől fogva komolyabb. Valami, ami teljes magasságában felemelkedik, és a szemedbe néz.
Priznyik lekushadt az ablakpárkányról, az ágyhoz jött, mellé feküdt, és hangosan dorombolni kezdett.
— Igazad van — mondta neki Larissza. — Aludni.
Reggel fél kilenckor ébredt fel – először az elmúlt néhány hónapban ébresztőóra nélkül. Feküdt egy kicsit, hallgatva, amint valahol a fal túloldalán reggeliznek a szomszédok, hogy zúg a szellőzés, amint Priznyik szorgalmasan köszörüli a karmait a fotel sarkán. Aztán felkelt, megmosakodott, és hangosra kapcsolta a telefont.
Huszonhárom üzenet érkezett. Negyvenegy hívás.
Vízcsapból vizet töltött egy kancsóból, ivott egy pohárral, és elkezdett olvasni.
Fegyja éjjel egykor ezt írta: „Lara, ez már túlzás. Felfogod, mit csináltál? A minisztériumiak elmentek. Anya könnyek között. Galocska gyerekei bömbölnek. A villanyt sem kapcsolták be – nálad a kulcs. Jöjj hajaza.”
Éjjel háromkor: „Na jó, értem, hogy megsértődtél. De így nem lehet.”
Hajnali ötkor, teljesen röviden: „A hús kiolvadt a hűtőben. Ott volt.”
Larissza végigolvasta, félretette a telefont, és reggelit rendelt a szobába. Omlettet, pirítóst, kávét. Amíg várt, átlapozta a spaszolgáltatások menüjét. A hátmasszázs elfogadható árú volt. Tizenegyre bejelentkezett.
Aztán felhívta a barátnőjét, Katját – nem azért, hogy panaszkodjon, csak hogy figyelmeztesse: ha Fegyja vagy az anyós Katja számát kezdené hívni Larisszát keresve, Katja tudja: minden rendben van, Larissza biztonságban van, csak tart egy kis szünetet.
— Már hívtak — közölte Katja bevezetés nélkül. — Antonina Petrovna. Tegnap fél tizenkettőkor. Azt mondta, hogy te „szabotázst szerveztél” és „megszégyenítetted a családot tisztességes emberek előtt”.
— Ühüm — mondta Larissza.
— Jól vagy?
— Igen. A „Berjozovaja Roscsiában” vagyok.
Katja egy pillanatra elhallgatott.
— Egyedül?
— Priznyikkel.
— Világos — mondta Katja. — Akarod, hogy odamenjek?
— Nem kell. Csendben akarok lenni.
— Rendben. De hívj fel, ha kitalálsz valamit.
Larissza megígérte, és letette a kagylót.
A masszázs jónak bizonyult – a mester némán dolgozott, felesleges beszédek nélkül, és negyven perc alatt Larissza csaknem elszunnyadt. Úgy jött ki a kabinetből, mintha végre kinyomkodták volna, majd gondosan visszahajtogatták volna – nem akárhogy, hanem a varrások mentén.
A szálloda éttermében ebédelt. Levest vett, fasírtot krumplival, kompótot – átlagos menzai kaját, sallangok nélkül. A szomszéd asztalnál egy idősebb házaspár ült, halkan beszélgettek valamiről, és időnként nevettek. Larissza rájuk nézett, és arra gondolt: hát ilyen az, amikor minden rendben van.
Ebéd után kimégett az utca. Száraz volt a szeptember, a nyírfákon a levelek már megsárgultak, de még tartották magukat. Végigsétált az erdő melletti ösvényen, aztán még egyszer, majd megállt egy padnál, és csak ült, hallgatva, hogy a szél hogyan kergeti a leveleket az aszfaltúton.
Estére meghozta a döntését.
Nem hangosat és nem elhamarkodottat – csendeset. Olyat, amilyen akkor születik, amikor az ember megért valami régóta érett dolgot, és az végre szavakba öltözik. Larissza elővette a telefont, és egyetlen üzenetet írt Fegyjának: „Holnap ebédre hazajövök. Beszélnünk kell.”
Azonnal válaszolt – mintha várta volna: „Végre. Anya is itt van, meg akar magyarázni mindent.”
Larissza rzenélt ezekre a szavakra.
Anya is itt van.
Hát persze. Hová is nélküle.
Elrakta a telefont, és visszasétált a szállodába. Priznyik a szoba ajtajában fogadta álmos tekintettel, nyújtózkodott egyet, majd újra lefeküdt. Kint sötétedett, az erdő kékült, aztán megfeketedett. Valahol messze villant egy fény – vagy egy falu, vagy egy autó az úton.
Larissza korán lefeküdt aludni.
És álmok nélkül aludt – először nagyon hosszú idő óta.
A taxi dél előtt fél egykor hajtott be az udvarra.
Larissza fizetett, kászálódott ki, felemelte Priznyik hordozóját, és a lakása ablakaira nézett. A szellőzőablak nyitva volt – vagyis valaki volt bent. Bár ebben nem is kételkedett.
A lépcsőházban idegen élelem szaga terjengt – savanykásan, állottan. Ezt a szagot már az első emeleten megérezte, és megértette, hogy éjszaka a lakásnak sikerült mindent magába szívnia: a felengedett hűtőből származó romlott húst, a rágcsálnivalók maradékait, és az idegen mulatságot, amely csúnyán ért véget.
A saját kulcsával nyitotta ki az ajtaját.
Amit az előszobában látott, azt felfordulásnak lehetett volna nevezni, de ez a szó túl rövid volt. A padlón – valaki elhagyott cipői, női, hegyes orrúak. A fogason – egy idegen zakó. A folyosón, éppen az út közepén, egy félreivott konyakott üveg állt. „Ararát”, három csillag. Larissza átlépett rajta, és bement a nappaliba.
A szőnyeg sötét volt egy folttól – bor, a szagából ítélve vörös. A komódon álló tévé képernyőjén keresztbe húzódó repedés tátongott. Az asztalon lévő terítő el volt tolva, az egyik tányér a padlón hevert – egészben, csak leesett. A kanapén egy gömbbé összegyűrt pléd hevert, amelyet Larissza két évvel ezelőtt hozott egy üzleti útról.
Mind ezt nyugodtan vette szemügyre. Ahogy a helyszínelők vizsgálják a tetthelyet – figyelmesen, de felesleges érzelmek nélkül.
A konyhából zaj hallatszott. Larissza belépett.
Antonina Petrovna az asztalnál ült. Bordó ruha nélkül – egy otthoni köntösben, idegennek tűnő, túl bő köntösben. A borostyánlánc még mindig rajta volt. Előtte egy csésze kihűlt kávé állt és egy hamutartó – pedig Antonina Petrovna Larissza előtt soha nem dohányzott. Nyilván vége szakadt a feszélyezettségnek.
Felnézett. És életében először, amióta Larissza ismerte, ebben a tekintetben nem volt sem parancsoló hunyorgás, sem a megszokott ügyészi kifejezés. Valami más volt benne. Nem bűnbánat – nem, attól még messze volt. Inkább annak az embernek a zavarodottsága, akinek a megszokott világa rosszul viselkedett.
— Megjöttél — mondta. Semmi éllel, csak megállapítva.
— Megjöttem — értett egyet Larissza, és letette a hordozót a padlóra. Priznyik mocorogni kezdett benne.
— Fegyja! — kiáltotta Antonina Petrovna. — Fegyja, megjött!
Fegyja kilépett a hálószobából. Gyűrött volt, nem borotválkozott, és az egész megjelenése arról árulkodott, hogy nehéz éjszakája volt. Larissza rájuk nézett – vizsgálódon, ahogy arra az ismerős tárgyra néznek, amelyet a megszokott helyéről el akarnak tenni.
— Na — mondta. — Beszéljünk?
— Beszéljünk — mondta Larissza. — Csak először.
Odalépett Antonina Petrovnához, két ujjával megfogta a borostyánláncot, és levette a nyakáról – óvatosan, rántás nélkül, ahogy a sajátját szokás elvenni. Antonina Petrovna rándult egyet, de hallgatott.
Larissza beletette a láncot a kabátja zsebébe, és a férjéhez fordult.
— Ülj le.
Leült. Az anyja szintén közelíteni akart, de Larissza azt mondta:
— Antonina Petrovna, ez beszélgetés köztem és Fegyja között.
— Az anyja vagyok, jogom van—
— Várjon a nappaliban, kérem.
Valami ebben a „kéremben” olyan hangnemben hangzott el, hogy az anyós felállt és kiment. Larissza maga is meglepődött – de nem mutatta.
Kettesben maradtak.
Larissza leült a férje szemben, összekulcsolta a kezét az asztalon, és rá nézett.
— Fegyja, nem fogok kiabálni — mondta. — Csak mondd meg őszintén: tudtad, hogy a pénzt a tudtom nélkül vették el?
Tenyerével megdörzsölte az arcát.
— Hát, az anya azt mondta, hogy tudsz róla…
— Én reggel hatkor mentem el otthonról. Nem hívtál. Nem hívtalak. Mikor sikerült megegyeznünk?
Csend.
— Nem ellenőrizted — mondta Larissza. — Neked kényelmesebb volt hinni anyának. Mert ha felhívtál és megkérdeztél volna – akkor nemet kellett volna mondanod neki. És azt te nem tudod.
— Larisz, hát ez nem azt jelenti—
— Negyvennyolc ezer, Fegyja. Hét hónapig gyűjtöttem. Apránként, minden fizetésből. Tudod, hogyan dolgozom. Láttad tegnap este ezeket a kezeket.
Oldalra nézett. Ez volt a módja annak, hogy ne válaszoljon – valahová máshová nézzen, a falra, az ablakra, a semmibe.
Larissza felállt. Bement a hálószobába, kihúzta a szekrény alsó fiókját, és előhúzott egy mappát – kéket, műanyagot. Visszatért a konyhába, és Fegyja elé tette az asztalra.
A mappára nézett. Aztán rá.
— Mi ez?
— Nyisd ki.
Kinyitotta. A lakás iratai feküdtek felül – Larissza Szergejevna Morozova nevére szóló tulajdonjogi igazolás. Alatta – üres nyomtatványok, amelyeket még reggel nyomtatott ki a szállodában, megkérve a portást, hogy segítsen a nyomtatóval.
— Ez egy válási beadvány — mondta Larissza. — Még nem adtam be. Egyelőre.
Fegyja felnézett rá – és valami élőt látott a szemében. Ijedtséget talán. Vagy valami olyasmit, ami a megértésre hasonlít, ami túl későn érkezik, de mégis megérkezik.
— Lara…
— Várj. Nem fejeztem be. — Újra leült. — Nem akarok botrányt. Nem akarok osztozkodni az edényeken, és kideríteni, ki a bűnösebb. Egyet akarok: hogy te magad – ne én, ne anya, hanem te magad hozz meg egy döntést. Vagy felnőtt ember vagy, férj, és két felnőtt emberként beszélgetünk. Vagy anyuci fia vagy, és akkor nincs miről beszélnünk. Mert nem fogok hárman lakni ebben a lakásban.
— Anya nem tehet róla—
— Anya elvette a pénzemet — mondta Larissza egyenletesen. — Anya negyven embert hívott meg a lakásomba a tudtom nélkül. Anya felvette az ékszereimet engedély nélkül. És te ezt mind megengedted. Szóval nagyon is tehet róla.
Fegyja sokáig hallgatott. Larissza nem sürgette. Az ablakon túl nyárfa susogott, a konyhában a tegnapi ünnep savanyú szaga lebegett, Priznyik a hordozóban halkan lélegzett.
— Visszaadom a pénzt — mondta végül Fegyja. — A saját kártyámról. Ma.
— Rendben.
— És… — elakadt a szava. — És anyának el kell mennie. Megmondom neki.
Larissza rá nézett. Hosszasan, figyelmesen.
— Magad mondod meg?
— Magam.
Bólintott, és felállt.
Fegyja beszélgetését az anyjával nem hallgatta meg – bement a hálószobába, kiengedte Priznyiket, kinyitotta az ablakot. A szeptemberi levegő hűvös volt, szagtalan – egyszerűen csak levegő, tiszta, utcai, igazi. Valahol alul becsapódott a bejárati ajtó, elhajtott egy autó.
A nappaliból hangok hallatszódtak. Antonina Petrovna valami éleset mondott – Larissza hallotta a hanglejtést, de a szavakat nem. Aztán Fegyja hangja – halkabb, de határozottabb a szokásosnál. Aztán szünet. Aztán megint Antonina Petrovna – már másképp, görcsösen, könnyekkel.
Larissza megvakarta Priznyik füle mögött.
Húsz perc múlva a folyosón zörrenés hallatszott, megcsörrent a fogas. Bejárati ajtó csapódott.
Fegyja bepillantott a hálószobába. Úgy nézett ki, mintha lefutott volna egy maratont – de célba ért.
— Elment — mondta.
— Látom — mondta Larissza.
Elhallgatott, egyik lábáról a másikra állt.
— Most átutalom a pénzt. És… hívjak takarítót?
— Hívj.
— Lara — megállt az ajtónál. — Tudom, hogy ez nem mentség. De tényleg nem gondoltam volna, hogy így alakul.
Larissza rá nézett.
— Tudom, hogy nem gondoltad — mondta. — Hát ez a baj, Fegyja. Te nem gondoltad.
Elment telefonálni. Ő az ablaknál maradt.
Az udvaron Antonina Petrovna szállt be egy taxiba – egyenes hát, összehúzott ajkak, a táska a hóna alá szorítva. Larissza onnan felülről nézte, amint az becsapja az ajtaját, és az autó elindul.
Aztán a nyárfára terelte a tekintetét. A lombozat sárga foltjaira – az ősz sietség nélkül, egyenként, kettesével vette el a leveleket.
A háta mögött Priznyik az ágyra ugrott, és hangosan dorombolt.
Larissza mélyen belélegzett – a hűvös levegőt, a levelek szagát, az udvar csendjét.
A válási iratokat tartalmazó mappa ott hevert a konyhaasztalon. Még nem tette el.
Hadd feküdjön ott.
A hűtőt októberben vették.
Larissza maga választotta ki – szombaton ment be az üzletbe, sietség nélkül, megkérte az eladót, hogy magyarázza el a modellek közötti különbséget, és végül azt vette meg, amit eredetileg akart: tágas, csendes, alul fagyasztós. Fegyja még aznap átutalta a pénzt, ahogy ígérte – fillérre pontosan.
Antonina Petrovna három hétig nem hívta. Aztán felhívott – szokatlanul óvatos hangon, mint egy olyan ember, aki élete először nem biztos a beszélgetőpartner reakciójában. Mondott valamit az egészségről, az időjárásról, a végén hozzátette, hogy a pénzt részletekben adja vissza. Larissza röviden válaszolt: rendben, megegyeztünk – és elsőként búcsúzott el.
Fegyja lassan változott. Nem hirtelen, nem teátrálisan – egyszerűen elkezdte megtenni azokat a dolgokat, amelyeket azelőtt nem tett meg. Kérdezősködött, mielőtt beleegyezett volna valamibe. Egyszer azt mondta az anyjának telefonon: „ez nem felel meg” – Larissza véletlenül meghallotta a folyosóról, és nem szólt semmit. Csak magában feljegyezte.
A iratos mappát elrakta a fiókba.
Nem dobta ki – elrakta. Ez az a különbség volt, amit ő maga értett meg.
Galocska novemberben bukkant fel annak az embernek a külsejével, aki békülni jött, de valójában azért jött, hogy ellenőrizze, lehet-e megint a régi módon élni. Larissza teával kínálta, beszélgetett a gyerekekről, az időjárásról – és udvariasan kísérte ki. Többet nem hívott Galocska.
A gyárban prémiumot adtak a szeptemberi megrendelésért. Larissza egy részét félretette, a maradékot tanfolyamra költötte – régóta meg akarta érteni a francia péksüteményeket, az igazi croissant-okat, a helyes tésztát. Az elsők ferdék lettek és alul megégtek. A másodiktól már jobb volt. A harmadikat Priznyik tisztelettel szagolta meg.
Az élet ment tovább – csörömpölés és pátosz nélkül. Egyszerűen csak ment, ahogy tud, ha nem akadályozzák.
Egy este Larissza kávéval a kezében ült a konyhában, a sötét udvart nézte az ablakon át, és arra gondolt, hogy egy évvel ezelőtt szavakba sem tudta volna önteni, mi is hiányzik neki pontosan. Most viszont pontosan tudta: a csend. A saját, elfogulatlan csendje – amikor a lakásban nincsenek idegen hangok, idegen döntések és idegen kezek a fiókjaidban.
Priznyik felugrott az ablakpárkányra, leült mellé, és együtt nézte vele az udvart.
Az ablakon túl finom novemberi eső esett.
Jó volt.
