— Nem tudom, Natasha. A város másik feléből jövök. De ne késs el, most borzalmasak a dugók — mondta, majd letette a telefont. Natasha még ellenkezni sem tudott. Pedig megígérte… na hát jó. Akkor sürgős dolga akadt. Natasha nem tudott haragudni. Megértő nő volt.
— Szvetlova, menj be a igazgató szobájába! — kiabáltak oda neki, és ő megértette, hogy korábban elszökni nem fog sikerülni… Ami azt jelentette, hogy a taxit lemondhatja. Már most a dugók miatt több mint egy órát vett volna igénybe az út.
Natasha az iroda folyosóján sétált. Magassarkú cipő volt rajta, a kezében táska, esernyő, esőkabát. A munkanis elhúzódott. A fejében egyetlen gondolat keringett: akármi áron is, de oda kell érnie a színházba. Tolik valószínűleg már odafelé tart, ő meg… még taxit sem tud hívni a havazás miatt! Metróval kell mennie. Sapka nélkül, ezeken a borzalmas magassarkúkon.
Tolikkal már majdnem két éve találkozgattak. Még nem éltek együtt, de Natasha szinte minden reggel korábban kelt, hogy begöndörítse a tincseit, kiválassza a ruháját, különlegesen kiöltözzön, hiszen Tolik munka után biztosan megérkezik. Vagy ő maga megy hozzá. Ő pedig komoly férfi — mindig azt mondta, hogy mellette ápolt nőnek kell lennie. Így ő is igyekezett megfelelni. Nemcsak szeretett, hanem méltó is akart lenni.
Tolik irigylésre méltó vlegény volt: lakás, autó, tiszteletre méltó beosztás. Az szülei arisztokrata családból származtak. Natasha néha még szégyellte is átmenni hozzá, ha az édesanyja is vendégségben volt. Az asszony valahogy különösen nézett Natashára. Akár bizalmatlanul, akár sajnálattal. De Natasha nagyon igyekezett megfelelni. Soha nem mondott nemet a segítségre: ha nálar maradt éjszakára, korán kelt. Megfőzött Toliknak, és a szobáját is rendbe tette, amíg ő aludt.
Amikor Tolik a kapcsolatuk évfordulójára jegyeket ígért neki arra az előadásra, amelyről álmodott, Natasha könnyekig hatódott örömében. Imádta a színházat gyermekkora óta. Emlékezett, hogyan ment el kisgyerekként az édesapjával a három kismalac meséjére. Aztán az apja elment.
Igyekezve elhessegetni a nem megfelelő pillanatban rátörő emlékeket, Natasha magára kapta a vékony, nem őszi hideghez illő kabátját, és kiment az utcára. Október fagyosnak bizonyult. És a metróig még el is kellett gyalogolni…
Időben érkezett a színházba. Sikerült. Nem akarta cserbenhagyni.
Igyekezve meg nem csúszni a bejáratnál, Natasha rákapaszkodott az ajtókilincsre, hogy behalásszon az előcsarnokba. Remélte, hogy Tolik már bent várja.
— A jegyét? — az ellenőr közvetlenül a bejáratnál állt. A megerősített biztonsági intézkedések miatt a „felesleges” embereket és a jegy nélkül, melegedni vágyókat nem engedték be.
— A jegyem a barátomnál van. Vár engem! — vékonyodott el Natasha hangja, miközben igyekezett összeförmedni az átfagyott kezeit. Szépen „sétálgatott”: sapka és kesztyű nélkül, rövid ruhában és vékony harisnyában. Adja Isten, hogy ne betegedjen meg.
— Hívja oda a barátját, hogy találkozzanak. Telefonáljon neki. Sajnos jegy nélkül nem tudjuk beengedni.
— Kedvesem, maga befelé jön? Vagy hogy? — egy kalapos, elégedetlen hölgy arrébb lökte Natashát.
Az előcsarnok őre udvariasan megkérte, hogy várjon kint. Nem vitatkozott. A falhoz állt, a kabátjába burkolózva figyelte a színház vendégeit.
Tolik nem jött meg, és a hívásaira sem válaszolt. Tíz perc múlva megcsörrent a második csengő, amely az előadás kezdetét jelezte, a vonal másik végén pedig egy elektronikus hang azt mondta: „A hívott fél nem elérhető.”
Natasha még mindig a bejáratnál állt, megértve, hogy az este helyrehozhatatlanul elromlott, és ő legvalószínűbb, hogy megbetegszik. A Tolik miatti aggodalom csak tetőzte az érzelmek halmozódását. Natasha biztos volt benne, hogy valami történt vele, ha egyszer nem jött meg és nem jelentkezett.
— Kedvesem, van jegye az előadásra? — hallatszott egy hang mellette. Natasha ránézett a hozzá lépő emberre. Egy idős úr volt, rendezett ősz szakállal és kedves, figyelmes tekintettel.
— Igen. Egy jeggyel rendelkező embert vártam, de… nem jött el — vallotta be.
— Van egy felesleges jegyem. Gyerünk. Úgy tűnik, teljesen átfagyott.
— Felesleges?
— Igen… A feleségemmel készültünk. De ő nem tudta megtenni. Nem érte meg a bemutatót.
Natasha zavarba jött. A metró tizenöt perc sétára volt. A sapka nélküli feje egyszerűen nem bírta volna ki a következő sétát. Ráadásul ezt az előadást Natasha nagyon szerette volna látni.
— Igen, eljövök magával. Natasha a nevem — mondta.
— Fjodor Petrovics. — Elmosolyodott. — Gyerünk, Natasha. Úgy tűnik, késésben vagyunk.
Egymás mellett ültek. Az előadás nagyon érdekes volt, és ő szinte azonnal elfelejtette, hogy negyed órával azelőtt majdnem sírva fakadt, miközben a bejáratnál fagyoskodott.
A szünetig az idő egy szempillantás alatt elrepült. Natasha bekapcsolta a telefonját. Egyetlen üzenet sem érkezett. Az aggodalom új erővel kerítette hatalmába.
— Menjünk, Natasenka, meghívom egy kávéra. Tudja, mi Valentínával, a feleségemmel nagyon szerettünk ekleert venni — a feleség említésére Fjodor Petrovics arca elszomorodott. — És maga szereti az édességet?
— Igen, nagyon — vallotta be Natasha. Ha a világ összes diétáján is lennék, abban a pillanatban nem tudott volna nemet mondani az öregnek.
— Megvendégelhetem valami mással is? A kávén kívül? — kérdezte ő.
— Hát engedném én, hogy egy hölgy fizessen? — egy tányér különböző süteménnyel tette az asztalra.
— Nataska? Te? — a büfé előtti sorban Natasha meglátta Tolik kolléganőjét.
— Szia, Mása. — A szíve hevesebben kezdett verni. Legyűrte saját büszkeségét, és feltette a kérdést: — Nem tudod, mi van Anatolijjal? Nem tudom elérni. Mi pedig…
— …Színházba akartatok menni? — folytatta Mása. — Tudom, azt mondta, hogy a tervek estére megváltoztak. Eladta a jegyeket.
— Igen?!
— Én vettem meg tőle. Kár lett volna, ha veszendőbe megy. Azt hittem, tudod. — Natashát mintha jéghideg vízzel öntötték volna le. Minden világossá vált.
— Én… Igen, persze. Csak rosszul értelmeztem — Natasha kényszeredetten elnevette magát. Szerencsére Fjodor Petrovics ott volt mellette. Meghívta Máriát az asztalukhoz, de ő visszautasította, és elszaladt a barátnőjéhez.
— Szóval a fiatalember cserbenhagyta? — kérdezte halkan.
— Ne is törődjön vele…
— Én is voltam fiatal. Mindenféle megtörtént.
— De ön valószínűleg nem hagyta volna a menyasszonyát a fagyban. Jegy nélkül.
Elgondolkodott, majd bólintott.
— Én soha nem kényszerítettem volna Valjusát a várakozásra… — Fjodor Petrovics ismét szomorú lett. Az emberek tolongtak a büfé előtti sorban, valaki az előadást vitatta, ő pedig emlékezett. És Natasha arra kérte, hogy meséljen.
Fjodor Petrovics volt tanár volt. A feleségével, Valentínával negyven boldog évet élt le. Nyár végén ment el, és a távozása csapás volt Fjodor számára.
— Ebbe a darabra készültünk vele. Annyira szerette volna. Előre megvettük, a legjobb helyekre… Tudja, az utolsó pillanatig nem akartam eljönni. Aztán úgy döntöttem: Valya nem örülne, ha a jegyek veszendőbe mennének. És látja, Natasha, magát találtam meg.
— Minden rosszban van valami jó. A nagymamám mondta ezt — vigasztalta Natasha. — Köszönöm szépen. Az ekleert is, meg azt is, hogy megmentett a hidegtől és a magánytól.
Az este meglepetései ezzel nem értek véget. Fjodor Petrovics a szomszédnak bizonyult. Együtt mentek haza. Néhány nappal később pedig a cukrászdánál találkoztak.
— Maga az ekleérért jött?
— Pontosan. Valya emlékére. — Elmosolyodott. — Ugorj be teára.
— Örömmel — Natasha zavarba jött.
— Igen, tudom, a fiataloknak mindig dolguk van. Így van ezzel a fiam is. Na, vedd el. Egyed meg otthon — nyújtotta át a süteményes dobozt, és Natashának megsajdult a szíve az magányos öregember miatt. Az órájára nézett, és beleegyezett.
— Menjünk. Fél órára beugorhatok. Mutassa meg a fényképeket, nagyon kíváncsi vagyok, milyen gyönyörű volt a felesége — Natasha elmosolyodott, és egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha könny csillant volna Fjodor Petrovics szemében.
Otthon hangulatos volt, a folyosón Senyka, a macska fogadta őket.
— Valyecska ragaszkodott hozzá, a ház elől szedtük össze — mesélte Fjodor Petrovics. — Még kiscica volt, májusban. Aztán augusztusban Valjuska elment. Rám hagyta az állatot. Tudja, ha ő nincs, valószínűleg lefeküdtem volna mellé és meghalok.
Natasha nem volt különösebben szentimentális, de az öreg szavai nagyon megérintették.
— Gyere, felrakom a teáskannát. Van valami pérai teám, vagy mi a csuda… A nevére sem emlékszem.
— Pu’er? — mosolygott Natasha.
— Pontosan. A fiam hozta valahonnan. Ajándékba. Tudja, Jenyka jó fiú. Csak a feleségével nem volt szerencséje. Na, mindegy.
Fjodor Petrovics csészékbe töltötte az erős teát, és elővette az albumot. Natasha lapról lapra nyitotta, és lassan az egyszerű udvariasság őszinte érdeklődéssé vált. A család története mély volt, egészen a cári időkig nyúlt vissza. Akkor kapta el a fejét, amikor a zsebében életre kelt a telefon.
„Hol csavarogsz már a második napja? Mi az, hogy utánad kell rohangálnom?” — írta Tolik az üzenetet, majd letette a hívást.
— Futnom kell. Bejöhetek még önhöz valamikor? — kérdezte halkan Natasha.
— Gyere be bármikor — mondta Fjodor Petrovics, miközben bezárta az albumot. Natasha ránézett a kuckóba gömbölyödött macskára, a lámpa meleg fényére és a nagymamája otthonához hasonló régi szőnyegre. Ebben a légkörben megérezte azt, ami mindig is hiányzott neki: a lelki békét.
Gyermekkorában Natashát az édesanyja nevelte. Az apja korán elment. A férfiak valami külsődleges, távoli dolognak számítottak. Anya mindent maga döntött el, Natashának ő pótolta az apát, a nagymamát és a nagypapát is. Erős és szigorú volt, szó sem lehetett bújócskázásról vagy titkokról.
Natasha gyermekkora óta arra törekedett, hogy kényelmes, engedelmes legyen, és ne zavarja az anyját a kis családjuk sajátos gondozásában. Az apáról szóló emlékek pedig örökre megmaradtak a gyermekkori álmokban. És talán Fjodor Petrovics túl elevenen emlékeztette az apjára.
Anatolijjal az eset után Natasha tartotta a távolságot. Ő pedig egyre jobban idegeskedett, miért vált mássá. Nem értette, hogy ő maga a hibás a menyasszonya hidegségéért.
Később Mása mesélte el Toliknak, hogy látta Natashát a színházban egy férfival. Tolik pedig botrányos hangnemben hívta fel:
— Találtál egy vénembert, és most vele leszel? Hát ilyen kapzsi vagy. Igaza volt anyának, hogy csak a pénz miatt vagy velem! Most már világos, miért nem jársz hozzám többé! Jobb partit találtál!
— Hagyd ezt a marhaságot! — Natasha még a száját is tátotta a csodálattal. — Te dobtál ki azon a fagyos estén a színháznál. Ő meg egyszerűen megmentett a kihűléstől!
— És milyen gyakran „ment meg”? Hiszen öreg, hogy nem undorító vele?!
— Benne van tisztelet és nevelés! Ne ítélj meg másokat magadból kiindulva, Tolik. Még kételkedtem benne, hogy adjak-e esélyt… De most már minden tiszta.
— Na akkor húzz a nagyapádhoz!
A beszélgetés után többet nem beszélt Tolikkal.
Fjodor Petroviccsal viszont szomszédi barátság alakult ki. Natasha átjárt hozzá vendégségbe, együtt jártak színházba, a filharmónia koncertjeire, egyszer még moziba is – egy régi filmre, amelyet Valentína nagyon szeretett. Fjodor sokat mesélt a fiáról, arról, hogy hiányzik neki az unokája, a menyéről, aki azonnal kijelentette, hogy északra megy lakásszerzés reményében. Magával vitte a fiát.
— Látogatja önt?
— Valentína temetésén ott volt.
— És küld pénzt?
— Nem fogadom el. Jó a nyugdíjam — kapta el a tekintetét Fjodor Petrovics.
— És maga miért nem megy el hozzá?
— Öreg vagyok már az ilyen utazásokhoz. Meg a menyem sem örülne, ha befogadna — sóhajtott, és Natasha megértette, hogy nem ez a legkellemesebb téma.
— Tudja mit? Láttam a plakátot… Mit szólna, ha elmennénk a cirkuszba? — vetette fel.
— Hát menjünk.
Aznap este három órával az előadás előtt hívta fel.
— Bocsáss meg, Natasha, megint elfogott a gyöngeség. Ma nem tudok elmenni. Kipihenem magam. A jegyemet add oda valakinek.
— Fjodor Petrovics, most átjövök önhöz. Hozok gyógyszert — aggodalmaskodott Natasha.
Senyka ugyanolyan mozdulatlanul feküdt a kanapén, a régi óra pedig Fjodor Petrovics életének perceit mérte. Natasha gyümölcsöt, süteményt, gyógyszert hozott… Ő meg csak feküdt, és arról mesélt, hogyan ismerkedett meg Valentínával. Hogyan újították fel a lakást. Hogyan örültek, amikor megszületett Jenya.
— De aztán a fiam megnősült és elköltözött — mondta Fjodor Petrovics. — Karrier, család, gondok. Nem nehezteltem. Csak Valja aggódott. Most meg – én csak egy öreg vagyok, aki alkalmatlan a látogatásra. Mindegy, minek is ez. Már milliomszor hallottad a panaszaimat. Inkább meséld el, mik a te dolgaid.
Natasha hallgatta. És megértette, milyen könnyű elfordulni egy embertől, amíg él. Aztán meg… lehet, hogy az ember le sem késhet, és egész életében bánni fogja.
Fjodor Petrovics meggyógyult. Úgy tűnt Natashának. Cirkuszba végül nem jutottak el, de Fjodor készített Natashának jegyeket a kedvenc színházába. Újévre akarta meglepni… Csak hát nem érte meg.
Egy nap Fjodor Petrovics nem jelentkezett. Natasha aggódni kezdett, kopogtatni kezdett az ajtaján, de senki sem nyitott ajtót. Odarohant a szomszéd asszony, akinek voltak pótkulcsai…
A mentők nem értek oda idejében. Natashát rázta a hideg, de összegyűjtötte a dokumentumokat, felhívta a körzeti megbízottat, és megtalálta Jenya, Fjodor Petrovics fiának a számát. Kiderült, nem tudott róla, hogy az apjának szívproblémái vannak.
— Hiszen már megvettem a repülőjegyet! Miért nem várt meg az apám? — mondta Jenya valamilyen haraggal és kétségbeeséssel a hangjában.
— Várta önt… — felelte halkan Natasha.
A temetésen látta először élőben Jenyát. Egyedül érkezett, odalépett hozzá, megköszönte, udvarias és visszafogott volt, de valami benne emlékeztetett az apjára – a tartása, a tekintete.
— Tudja, Natasha, az apám nem hívott gyakran, de az utóbbi időben, amikor én hívtam fel, magáról beszélt. Maga volt az egyetlen ember, akivel igazán nyugodt volt anya halála után — mondta Jenya. — Nem tudom, hogy alakult így, hogy egy idegen nő el tudta varázsolni…
— Szomszédok voltunk. Én csak hallgattam őt, tudja, az időseknek ki kell önteniük a lelküket. Néha ez az egyetlen dolog, amire egy embernek szüksége van.
— Szeretném meghálálni. Ez apám akarata.
— Nem szükséges. A melegség és a barátság nem áru, nem lehet pénzért megvenni.
— Akkor mit tehetek magáért?
— Az apjának maradt egy macskája. Elhoztam ideiglenes befogadásra, de a… volt barátomnak allergiája van.
Hogy miért emlékezett Tolikra, azt maga sem tudta. Talán a lelke mélyén azt hitte, hogy még felbukkan az életében. Vagy talán azt akarta, hogy Jenya átvegyen egy részt a felelősségből, ha már az apjáért nem is, de legalább a macskájáért.
— Én nem vihetem magammal északra. De megígérem, hogy kitalálok valamit. Kérlek, maradhasson nálad pár hónapot. Biztosítom a táplálékát — nézett Jenya könyörögve Natashára.
— Rendben.
A kilencedik napon elhívta Natashát a halotti torra. Borítékot hozott.
— Megmondtam, hogy nem veszem el… — kezdte Natasha.
— Ezek jegyek. Az apám vette. Valószínűleg színházba akarta hívni magát — mosolygott szomorúan Jenya. — Csak nem volt rá ideje. Jogosan az övéi. Szilveszteri előadás. Azt hiszem, tetszeni fog.
— Igen? Elfogadom. Köszönöm… Kár, hogy nincs velem senki, akivel elmehetnék. Legfeljebb elviszem Senykát — viccelődött Natasha.
— Én elmennék magával. Ha megengedi.
— És a felesége?
— Már egy éve elváltunk. Osztozunk a vagyonon és a lányunkon — mondta Jenya. — Ha nem lett volna a válás, időben odaértem volna apámhoz.
Nem tudta, mit válaszoljon. Túl sok volt a kétség, de végül beleegyezett – annak az embernek az emlékére, akit tisztelt.
Eleinte Natasha kerülte Jenya pillantását. Önzőnek tartotta. De aztán ő maga kezdte el a beszélgetést:
— Tudom, maga azt hiszi, hogy cserbenhagytam apámat. Ez igaz. De nem a közöny miatt tűntem el. Egyszerűen nem bírtam a felnőtt életet és a felelősséget. Hibákat követtem el. Aztán a végtelen veszekedések a feleségemmel, a kísérlet a család megmentésére. A lányom kórházba került… A munkában sem a legjobbak a nehéz idők, anyám halála… elbújtam. És most – bánom, hogy az életem egy részét nem arra pazaroltam, amire érdemes lett volna.
Beszélt, és Natasha hirtelen nem egy szemrehányásra méltó férfit látott benne, hanem egy embert, aki szintén szenved. Fokozatosan eltűnt a bizalmatlansága iránta.
Két hónap múlva Jenya, mint ígérte, visszaköltözött a szülővárosába, és eljött a macskáért.
— A lányom ígérte, hogy eljön a szünetre. Úgy tűnik, mindent elrendeztünk — mondta Jenya, és Natashára nézett. — Köszönöm, hogy segítettél.
— Van süteményem. Az apukád meg anyukád…
— Nagyon szerették az ekleert — mosolygott Jenya. Az utolsó fal is leomlott köztük.
Fokozatosan, óvatosan szerettek egymásba. Mint a felnőttek, akik már tévedtek korábban, de esélyt adtak maguknak a tiszta lappal való újrakezdésre.
Egy év múlva Natasha és Jenya beadta a házassági kérelmet. Nem voltak fényes ünnepségek, csak anyakönyvvezető és gyűrűk. Natasha hozzá költözött, a lakását pedig kiadták.
A macska, Senyka, velük élt. Vörös Ámorunkénak nevezték, arra az ürügyre hivatkozva, ami miatt Jenya hazatért. Natasha emlékezetében pedig örökké ott maradt az a színház előtti este, amikor azt hitte, egyedül maradt. Kiderült, hogy minden vég valaminek a kezdete. És amikor este felnézett az égboltra, biztos volt benne, hogy Fjodor Petrovics a felhők közül örömmel mosolyog rájuk.
