— Miért nem vetted fel a telefont az elmúlt három órában? — Szveta hangja nem volt hangos, inkább tompa, mintha hordóból szólt volna. A folyosón állt, teljes súlyával az egészséges bal lábára támaszkodva, a jobbat pedig természetellenesen kifordítva, hogy minél kevésbé terhelje a feldagadt ízületet.
Szása, aki épp most lépett be a lakásba, nyugodtan akasztotta fel a kabátját a fogasra. Utcai szag és olcsó dohány illata lengte körül — olyat szívott, amit csak akkor vett elő, ha ideges volt. Nem tűnt bűntudatosnak. Inkább összeszedettnek, mint aki épp egy bonyolult geometriai feladatot oldott meg.
— Elfoglalt voltam, Szvet. Ügyeket intéztem — rúgta le hanyagul a cipőjét, kerülve a felesége tekintetét. — Mi az, tűz van?
— Tűz van, Szása. A „Medgarant” klinikáról hívtak. Olga, az adminisztrátor. Nagyon elnézést kért. Azt kérdezte, miért gondoltuk meg magunkat a holnapi műtéttel kapcsolatban, amikor a sebész külön időpontot szabadított fel.
Szása megdermedt. Lassan kihúzta magát, megvakarta a tarkóját, végül a felesége felé fordult. Tekintetében fáradt bosszúság ült, mintha nem áruláson kapták volna, hanem azon, hogy elfelejtett kenyeret venni.
— Este akartam mondani. Vacsoránál, nyugodtan. Hogy ne hisztizz előre.
Szveta érezte, ahogy a tompa, rágó fájdalom újra lüktetni kezd a térdében. Hullámokban tört rá, a csípőjétől egészen a sarkáig, idegen, fából faragott csonkká változtatva a lábát, mintha szögekkel lenne televerve.
— Hisztizzek? — kérdezte, úgy szorítva a telefont, hogy elfehéredtek az ujjai. — Egy éve bottal járok. Egy éve zabálom a Nimesilt dobozszámra, a gyomrom már olyan, mint egy szita. Minden prémiumot, minden mellékest félretettem. Holnap reggel nyolckor kellett volna műtőasztalra feküdnöm. Erre közlik velem — a foglalást törölték, az összeget visszautalták a fizető kártyájára. A te kártyádra, Szása. Hol van a kétszázötvenezer?
A férfi sóhajtott, elsétált mellette a konyhába, kinyitotta a hűtőt, és kivett egy üveg sört. A kupak csilingelve pattant le az asztal sarkán.
— Ljoha-nál — mondta egyszerűen, és ivott egy kortyot. — Ljoha most totál szarban van, Szvet. El sem tudod képzelni. Rászálltak rendesen. Hitelezők, valami zavaros alakok terepjárókkal. Estig kapott haladékot, különben tényleg elássák vagy megnyomorítják. Nem hagyhattam cserben. Első osztály óta együtt vagyunk.
Szveta utána bicegett. Minden lépés belehasított a derekába. Nézte a férfit, aki sört ivott a közös konyhájukban, és nem ismert rá. Egy idegen férfi állt előtte, halott szemekkel.
— Tehát — mondta lassan, a szavakat nehéz kövekként rakva egymás után — fogtad a pénzt, amit a műtétemre gyűjtöttünk, és odaadtad Ljoha-nak, hogy befedje az adósságait a hülye autónepper üzletében?
— Nem hülye üzlet, csak peches volt — csattant fel Szása. — És nem „odaadtam”, hanem kölcsönadtam. Vissza fogja adni. Beindul, és visszaadja.
— Mikor? Egy év múlva? Öt év múlva? — Szveta a szék támlájába kapaszkodott, nehogy elessen. — A sebész azt mondta, az ízület pusztul. Fél év, és a protézis kétszer olyan bonyolult lesz. Érted, hogy nem tudok járni? A vécéig sem jutok el könnyek nélkül!
Szása elhúzta a száját, mintha fájna a foga.
— Ne dramatizálj. Nem halálos. Emberek évekig várnak kvótára, mégis élnek. Kibírsz még fél évet, amíg Ljoha talpra áll. Veszünk neked valami jó kenőcsöt, adunk injekciót. Mit csinálsz itt elefántot a bolhából? Ott egy embert megölhetnek! Élet-halál kérdés! Neked meg csak fáj a térded. Sántítasz egy kicsit, nem dőlsz össze.
A „sántítasz egy kicsit” volt az utolsó csepp.
…
— Te egy önző nő vagy, Szvet. Színtiszta, magad körül forgó önző nő — szólt utána Szása már a hálószobában. Nem ment vissza sörözni. Követte. Nem volt elég, hogy kifosztotta — el kellett érnie, hogy elismerje az ő igazát.
Szveta az ágy szélén ült, két tenyerével ringatva a fájó térdét. A keze melege kissé tompította a tompa, sajgó fájdalmat, ami estére elviselhetetlenné vált, mintha valaki rozsdás csavart hajtana lassan az ízületbe.
— Önző vagyok? — kérdezte halkan. — Mert két lábon akarok járni, nem kúszni?
— Mert nem látsz az orrodnál tovább — lépett közelebb Szása, az üveget lengetve. — Ott egy ember, akinek valós problémái vannak. Számlálót indítottak rajta. Neked meg mi? Fáj még pár hónapig, szeded a tablettáidat. Attól nem hal meg senki! Ljoha-t eláshatták volna az erdőben! Mérlegelj már: egy srác élete vagy a te kényelmed?
— Kényelem… — keserűen felnevetett. — Ezt nevezed kényelemnek?
…
— Közös a költségvetés! — üvöltötte Szása. — A család azt jelenti, hogy minden egy közös üstbe megy. Én vagyok a családfő, én hozom a stratégiai döntéseket. Most az a stratégia, hogy megmentjük a barátot. Aztán újra összegyűjtjük neked. Megkeresem, hallod? Visszaadom!
…
— Te nem fogod megkeresni, Szása — mondta fáradtan Szveta. — Soha nem kerestél ennyit. Ezt a pénzt én gyűjtöttem össze. Egy évig nem vettem ruhát. Nem mentem nyaralni. Spóroltam az ételen. És te egyetlen hívással eldöntötted, hogy a hírneved a haverok előtt fontosabb, mint az én rokkantságom.
…
— Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem, Szása — mondta végül halkan. — Igazad van. Tényleg el voltam foglalva. Azt hittem, család vagyunk. De úgy tűnik, én csak szponzora vagyok a vesztesek klubjának.
A szekrényhez fordult. Mozdulatai rángatózóak voltak, de határozottak. Tekintete a nagy utazóbőröndre esett a felső polcon.
— Mit művelsz? — kérdezte gyanakodva Szása. — Anyádhoz készülsz? Hát menj. Ülj ott, gondolkodj el a viselkedéseden. Talán felébred a lelkiismereted.
— Nem, Szása — Szveta nehézkesen, összeszorított fogakkal húzta le a bőröndöt a polcról. Az nagy csattanással a padlóra zuhant. — Én itthon vagyok. Ez az én lakásom, a nagymamámtól örököltem, ha elfelejtetted volna. Te viszont csak ideiglenesen vagy ide bejelentve.
Kihúzta a bőrönd cipzárját. A fekete belső kitárult, mint egy éhes vadállat szája.
— Te… te kidobsz engem? — Szása meghökkent, az arcán zavart, ostoba mosoly jelent meg. — Pénz miatt? Komolyan? Szvetka, ne nevettess. Hova menjek ilyenkor?
— Ljoha-hoz — vágta rá. — Hiszen olyan neked, mint egy testvér. Akkor éljetek mostantól egy nagy, boldog családban. Majd természetben adja vissza a tartozást — lakással és kosztolással.
Szveta kiment a hálóból, még a botját sem vette magához. A düh jobban tartotta függőlegesen, mint bármilyen ortopéd segédeszköz. A konyha felé indult, ahol a mosogató alatt ott állt a teli szemetes, amit Szása reggel „elfelejtett” kivinni.
Behúzta maga után a fájó lábát, mint egy öntöttvas horgonyt. Minden lépés éles elektromos kisülésként hasított a csípőjébe, de ez a fizikai kín most üzemanyagként működött. Kinyitotta a szekrényajtót a mosogató alatt. A műanyag vödör csordultig volt — Szása, mint mindig, lusta volt kivinni a szemetet, inkább csak rádobta a tetejére az üres cigarettásdobozt.
Az orrát megcsapta a megsavanyodott leves, a kávézacc és a régi csikkek sűrű, savanyú szaga. Szvetának ez a szag tűnt az egyetlen őszinte dolognak a lakásban az elmúlt huszonnégy órában. Egy rántással kirántotta a kék zsákot a vödörből. A vékony műanyag megfeszült, fenyegetően recsegett, de nem szakadt el. A zsák nehéz volt, csúszós és meleg tapintású. Alul a polietilénen át barnás lé derengett.
Felkapta a terhet, és mit sem törődve azzal, hogy zavaros lé csöpög a lamináltra, visszaindult a hálószobába.
Szása ott állt, ahol hagyta. A sört már megitta, az üres üveget forgatta a kezében, és a kitátott, üres bőröndöt nézte unott fölénnyel. Amikor meglátta a feleségét a szemeteszsákkal, fintorogva felhorkant.
— Most takarítást rendezel éjnek idején? Vagy ez valami finom célzás, hogy disznó vagyok? Szvet, ez már óvoda. Tedd le a zsákot, bűzlik.
Szveta nem válaszolt. Odalépett a bőröndhöz. Tekintete üres és félelmetes volt, mint egy sebészé amputáció előtt. Felemelte a zsákot a fekete, bársonyos belső fölé, és a férje szemébe nézve fejjel lefelé fordította.
Cuccs.
A szemetes tartalma nedves, cuppanó hanggal zúdult bele. Burgonyahéjak, zsíros kolbászos csomagolópapírok, vizes teafű, üres konzervdobozok és azok a csikkek, amelyeket Szása akkor szívott el, amikor a térde sorsáról döntött. Mindez bűzös, mocskos lavinaként terült szét a drága bélésen.
Szása megdermedt. Az üveg kicsúszott a kezéből, tompán puffant a szőnyegen, de ő meg sem rezdült. A szája félig nyitva maradt, a szeme kidülledt. A moslékkal teli utazóbőröndöt bámulta, és nem hitte el, hogy ez valóban megtörténik. Az agya nem volt hajlandó feldolgozni a képet: az ő csendes, kényelmes Szvetája most az imént öntötte a szemetet a holmijába.
— Te… te mit művelsz, te őrült?! — visított fel végül, a hangja falzettbe csapott. — Ez Samsonite! Ez pénzbe kerül! Teljesen meghibbantál a lábaddal?!
De Szveta már a szekrény felé fordult. Feltépte az ajtókat, ahol a férfi ruhái lógtak. Azok a ruhák, amelyeket ő választott, mosott és vasalt. Azok, amelyekben Szása prezentábilisnak tűnt, hogy a barátai ne tartsák lúzernek.
Egy maréknyi inget rántott le a vállfákról. Fehérek, világoskékek, kockásak. Az anyag kellemesen roppant a kezében.
— Ne! Állj! — üvöltötte Szása, felé vetődve. — Ne merészeld! Az én ingeim! Ezekben járok tárgyalásokra!
Késett. Szveta teljes erőből a szeméthegy tetejére hajította a frissen vasalt ingeket. Az egyik hófehér gallér azonnal felszívta a céklasaláta levét.
— Mostantól így fogsz járni — mondta nyugodtan. — Hogy kívülről is úgy nézz ki, mint belül.
Utána repültek a farmerek is. Nehéz, márkás darabok, amelyeket az ő újévi prémiumából vettek. Súlyos teherként zuhantak rá a szemétre és az ingekre, réteges tortát alkotva textilből és hulladékból.
Szása megragadta a karját, fájdalmasan megszorítva a csuklóját. Az arca eltorzult a dühtől, az orrcimpái kitágultak.
— Most azonnal kiszeded onnan mindezt — sziszegte, fröcskölve a nyálát. — Kiszeded, kimosod és kivasalod. És térden csúszva fogsz bocsánatért könyörögni. Negyvenezerért tetted tönkre a cuccaimat, te dög!
Szveta lassan a kezére nézett, amely a csuklóját szorította. A szemében nem volt félelem. Olyan jeges undor ült benne, hogy Szása önkéntelenül elengedte.
— Negyvenezer? — kérdezte halkan. — Aprópénz, Szása. Te kétszázötvenért tetted tönkre az életemet. És az egészségemet, aminek ára sincs. Úgyhogy számold úgy, hogy még én tartozom neked. De nagylelkű vagyok. Elengedem az adósságot.
Ellökte őt — meglepően erősen egy olyan nőtől, aki alig állt a lábán. Szása megingott, és a sarkával rálépett az üres sörösüvegre.
Szveta lehajolt az alsó polchoz. Ott álltak a sportcipői. A büszkesége. Limitált széria, amelyet fél évig vadászott, és amelyre tőle kunyerálta ki a pénzt azzal az érvvel, hogy „egy férfinak rendes cipő kell”.
— A cipőket ne! — suttogta Szása, és a hangjában valódi rémület csengett. — Szveta, ne. Kérlek. Alig hordtam őket.
— Ajándékozd Ljoha-nak — felelte, és a cipőket is a bőröndbe hajította.
Az egyik orra belefúródott egy zsíros konzervdobozba, a másik belegabalyodott egy koszos ing ujjába. A kép teljessé vált. Ez volt a házasságuk bukásának installációja. Összekeveredett minden: a drága pózolás és az olcsó, mindennapi mocsok.
Szveta lehajolt, legyőzve a fájdalmat, amely most távolinak és jelentéktelennek tűnt, és nagy erővel lecsapta a bőrönd fedelét. A zár kattant, de a cipzár nem ért össze — útját állta a szemét és az összegyűrt ruhák tömege.
— Ülj rá — parancsolta a férjének.
— Mi? — kérdezte bambán.
— Ülj rá, hogy be lehessen csukni. Ahogy szereted. Mindig rajtam ültél, most ülj a saját holmidra.
Szása mereven állt, a felpuffadt bőröndöt bámulva, amelynek réséből kilógott egy darab nejlonzacskó. Érezte, hogy valami visszafordíthatatlan történik, de gyáva, kicsinyes természete még mindig remélte, hogy ez csak női hisztéria. Hogy most majd kiabál, sír, és elkezdi mindezt kiszedni.
— Én nem megyek sehová — mondta makacsul, karba tett kézzel. — Ez az én lakásom. Itt élek. Ha te disznóólban akarsz élni, élj. Én lefekszem aludni. Itt helyben.
Demonstratívan az ágyhoz lépett és leült rá, jelezve, hogy a műsor véget ért.
Szveta ránézett, aztán a bőröndre, majd a falnak támasztott botjára. A kezébe vette. Nehéz volt, kényelmes gumírozott markolattal.
— Nem értetted meg, Szása — mondta, és hangja fémesen csengett. — Te már nem laksz itt. Kijelentettelek. A kijelentés oka: alkalmatlanság az „ember” pozícióra. És ha most nem fogod ezt a szart, és nem mész ki magadtól, segítek gyorsítani.
A botot nem támaszként emelte fel, hanem fegyverként. Egy év után először nem járáshoz kellett neki, hanem ahhoz, hogy kiűzze a fertőzést az otthonából.
Nem várta meg, hogy felálljon. Lehajolt, megragadta a bőrönd fogantyúját, és maga felé rántotta. A félig nyitott cipzár szétnyílt, és egy vizes teafilter kiesett, barna pacát hagyva a szőnyegen. A bőrönd felemelhetetlenül nehéz volt — a ruhák, a szemét és a gyűlölet súlya húzta lefelé a karját, de Szveta mintha nem is érezte volna.
— Ugye nem gondolod komolyan? — Szása felugrott az ágyról, végre felfogva, hogy ez nem blöff. A szemében állati félelem villant. — Szvetka, na elég! Túlzásba estem, jó! Beszéljük meg! Nem fogod ezt a mocskot kivonszolni az utcára!
— Kivonszolom oda, ahová való — hörögte, ahogy vonszolta a terhet a laminálton. A kerekek panaszosan nyikorogtak, halvány nedves csíkot hagyva maguk után.
Szveta az ajtó felé haladt, a beteg lábára sántítva. A térdében a fájdalom egybefüggő zúgássá vált, fehér zajjá, amely elnyomott minden mást. Olyan volt, mint egy lánctalpas tank sérült futóművel — lassú, de megállíthatatlan. Szása mellette toporgott, próbálta elkapni a bőröndöt, de minden alkalommal beleütközött a bot suhintásába.
— Tedd le azt a botot! — visította, amikor a gumivég centiméterekkel az orra előtt süvített el. — Kivered a szemem! Börtönbe akarsz kerülni?
— Azt akarom, hogy nyoma se maradjon itt a bűzödnek — mondta Szveta, miközben elérte az előszobát.
Lábbal rúgta ki a bejárati ajtót. A zár kattanva engedett, és a fülledt, a veszekedés szagával átitatott lakásba betört a lépcsőház hideg levegője. A folyosón csend és félhomály uralkodott, csak egy tompa villanykörte zümmögött egy emelettel lejjebb.
— Szveta, éjszaka van! — Szása a félfához támaszkodva elállta az utat. Az arca eltorzult, ajkai remegtek. Minden fölény leolvadt róla, és csak egy meztelen, riadt kisember maradt utána. — Hova menjek? Még a telefonom töltője sincs nálam! A kártyám üres!
— Van Ljoha-d — emlékeztette lihegve. A verejték végigcsorgott a hátán, a lába égett. — Van „testvéred”. Menj hozzá. Etessen, itasson, fektessen le. Hiszen miatta tetted mankóra a feleségedet. Követelj tőle kártérítést.
— Nem fogja felvenni! — bukott ki Szásából. — A padlón van, bujkál! Szveta, ne csináld, hadd aludjak itt legalább ma! Holnap elmegyek, esküszöm! Kimosom a cuccokat, mindent helyrehozok!
— Már helyrehoztad. A térdemet. Fél évre — Szveta kényelmesebben fogta meg a botot, mint egy ütőt.
A szemében azt látta, amit várt: hazudik. Nem menne el holnap. Felkelne, bűnbánó arcot vágna, rántottát sütne, és addig játszaná a sajnálatra méltót, amíg újra meg nem törik benne valami. Élősködő volt, aki kullancsként kapaszkodott belé. És a kullancsot húsostul kell kitépni.
— Kifelé! — ordította, és minden erejével mellkason lökte a bottal.
Az ütés kemény és szúró volt. Szása felnyögött, elvesztette az egyensúlyát, és egy lépést hátrált a küszöbön túlra, a lépcsőház koszos betonpadlójára. Kapálózott, de Szveta nem adott esélyt.
Meglendítette a nehéz bőröndöt, és utána taszította. Az átbucskázott a küszöbön, kereke nekicsapódott az élnek, a levegőben megfordult, és nagy csattanással a férfi lábai elé zuhant. Az ütéstől a silány cipzár végleg szétnyílt.
A tartalom kiborult, mint egy felhasított állat bele. A betonra zúdult a ruhák és háztartási hulladék keveréke. Szása kedvenc világoskék inge egy tócsa kávézaccban feküdt, a farmerre krumplihéj tapadt, az egyik drága sportcipő pedig a szemétledobó felé gurult, mintha rokonságot érezne.
Szása ott állt a csendélet közepén, rémülten és undorral nézve a holmiját.
— Te… te szörnyeteg… — suttogta, gyűlölettel telve felpillantva rá. — Hogy tehetted? Ezek tárgyak! Pénzbe kerülnek! Nő vagy, megőrizned kellene, nem rombolni!
Szveta az ajtóban állt, a félfának támaszkodva. Fizikailag elviselhetetlenül fájt, de a lelkében olyan tisztaság és üresség volt, mintha végre kivágta volna a gennyes tályogot, amely évek óta kínozta.
— Csak magamnak tartozom, Szása. Annak, hogy fájdalom nélkül járjak. Te pedig… — bökött a rongy- és hulladékkupac felé — ott vagy, ahová való. A szemétben. Szedd össze a motyódat, és takarodj a barátodhoz. Gyógyítsa ő a térdedet, amikor eltöröm, ha még egyszer ide merészkedsz.
— Beperellek! Elcseréltetem ezt a lakást! Nem hagylak élni! — ordította Szása, miközben próbálta kirángatni a kabátját a moslék alól. Hangja visszhangzott a lépcsőházban, felébresztve egy kutyát a felső emeleten.
— Próbáld meg — mondta nyugodtan Szveta. — Csak ne feledd: buszjegyre sincs pénzed. Ügyvédre se. Nekem viszont van haragom. És hidd el, Szása, az én haragom most többet ér, mint a te barátságod.
Utolsó pillantást vetett rá. A torz arcára, a koszos kezére, amellyel a krumplihéjat próbálta lerázni a nadrágjáról. Szánalmas volt. És idegen. Teljesen idegen férfi, aki véletlenül lépett be az életébe, és nyomot hagyott.
Szveta magához húzta az ajtót.
— Szvetka, állj! Meg fogod bánni! Egyedül döglesz meg! — üvöltötte, a záródó ajtó felé vetődve, de már késő volt.
A nehéz fém ajtó csattanva csukódott be, elvágva őt a kiabálástól, a szemétszagtól és a múlttól. Szveta kétszer ráfordította az éjszakai reteszt. Katt-katt. A hang száraz és végleges volt, mint egy közeli lövés.
A lakásban csend lett. Nem feszült, nem drámai — egyszerű csend egy üres lakásban, ahol többé nem kell senkit kiszolgálni. Szveta lecsúszott az ajtó mentén a földre, kinyújtva a beteg lábát. A térde lüktetett, jeget és pihenést követelve. Holnap nehéz lesz. Holnap fájni fog. Nem lesz műtét, nincs pénz. De egy dolgot biztosan tudott: a legfőbb élősködőt az életéből most távolította el. A többit pedig valahogy megoldja. Elővette a telefonját, és letiltotta a férje számát. Most már valóban vége volt.
