„Hogyan próbálta a család a legidősebb lányra rátolni a húga tandíjának kifizetését, elvenni az autóját és a lakását, de ő egy áljegyenlegénnyel érkezett vacsorára, és mindenkit helyre tett.”
— Hogy vagy, lányom? Megkerested már az összes pénzt, vagy hogy is van ez? — érdeklődött Tatyjána anyja, Nyina, kellemetlenül kuncogva a telefonba.
— Az összes pénzt nem lehet megkeresni. De nem csak ezért dolgozom.
— Igen? És akkor mi másért?
— Azért, mert élvezem. Szeretem a munkámat, mama.
— Ó, ezt én nem érthetem. A mi Uljáskánknak helyes álmai vannak: gazdag férjhez menni, és nem dolgozni. Hát te? Öreglány maradsz, beletemetkezel a jelentéseidbe, és úgy is halsz meg… Egyedül.
— Mama! — Tatyjána gyűlölte ezeket a beszélgetéseket.
— Mi van? Talán nincs igazam? Szombaton családi vacsora lesz, Uljána elhozza a vőlegényét. Te megint egyedül jössz? Már szégyen a rokonok előtt, mindenki kérdezget, mikor lesznek már unokák? Na mindegy. Te azért gyere el. Van, amiről beszélni kell.
Tatyjána már majdnem letette a telefont, amikor eszébe jutott egy ötlet.
— Igen, mama. És van hely az én vőlegényemnek is? Én +1-gyel jövök.
— +1? Az mit jelent?
— A fiúmmal jövök. Úgy értem, egy férfival. A vőlegényemmel.
— Miért nem mondtad, hogy valakivel jársz?! — ijedt meg az anya. Nagyon remélte, hogy a lánya kapcsolata nem befolyásolja majd a család támogatását.
— Te mindig csak Uljánáról fecsegsz, szóhoz sem hagysz jutni.
— Így van? Hát jó, akkor minek erről beszélni, majd eljöttök, és ő maga mindent elmond. — Az anya gyorsan elköszönt és bontotta a vonalat, Tánya pedig ott maradt az asztalnál, a monitorra meredve. A sorok elmosódtak előtte. Minek is mondta anyjának, hogy elmegy?
A beszélgetés tárgya pedig eléggé kiszámítható volt. Uljána taníttatásába pénzt kellett fektetni. Hamarosan kezdődik az új szemeszter, ami azt jelenti, hogy ideje az idősebb lánytól is komoly összeget kisajtolni.
Tatyjána a tükörképére pillantott. Fáradt, korához képest túl komoly nő nézett vissza rá, szigorúan.
„Pedig nem vagyok vénkisasszony. Csak harminc éves vagyok. És egészen jól nézek ki…” — kigombolt pár gombot a blúzán, szabaddá téve a nyakát, amely mintha fojtogatta volna, majd hirtelen kihúzta a hajából a csatot, és megrázta a haját. Éppen akkor, amikor a titkárság ajtaja kinyílt, és Ő belépett.
— Tatyjána? Elnézést, talán rosszkor jöttem…
— Jöjjön csak be, ha már kegyeskedett megérkezni! — pirult el, gyorsan visszafogva a haját kontyba.
Néhány nappal később, Tatyjána szüleinél
— Nos… Mutass be minket a vőlegényednek, — nézett érdeklődve az anyja a fiatal férfira, aki a lánya mellett állt a küszöbön.
— A nevem Péter. Ön bizonyára Nyina? — mosolygott hófehér mosollyal, amelytől Uljána szóhoz sem jutott. Az ő vőlegénye közel sem volt ilyen jóképű. És az öltönye sem volt ennyire elegáns!
— Én pedig Uljána vagyok! — kirántotta a kezét a vőlegénye szorításából, és a vendég felé nyújtotta.
— Örvendek a találkozásnak.
— Fáradjanak az asztalhoz, ott majd beszélgetünk! — kapott észbe a háziasszony.
— Nos, mivel foglalkozik? — tért egyből a lényegre a leendő anyós.
— Mama, előbb meg kellene etetned, aztán faggatni… — szégyellte Tatyjána anyja viselkedését.
— Te csak szolgáld ki a vőlegényedet, mi majd beszélgetünk közben. Nos, mindent tudni akarok önről.
Péter Tatyjánára nézett, aki válaszolt helyette:
— Mama, itt az ideje, hogy elmondjam: mindeddig titkoltam előled az igazságot. Petya az igazgatóm és a főnököm. Az ő pénzén élek ilyen jól, — hadarta Tatyjána.
Uljána a hallottaktól kiejtette a kanalat a kezéből, és Péterre meredt, majd a nővérére.
— Ez… igaz?
Péter pár másodpercig Tatyjánát nézte, majd bólintott.
— Igen. Tánya nálam nagyon értékes munkatárs. Ezért kényeztetem is.
— Ilyen fiatalon, és már ennyi pénze van?!
— Hát nem mondanám, hogy sok, de apró örömökre bőven jut.
— És mikor mondták, lesz esküvő? — sürgette a leendő anyós.
— Amint eldöntjük, te leszel az első, aki megtudja, mama. — biztosította Tánya. Majd gyorsan áttért a húga témájára.
Az új vőlegénye Péterhez képest nyomorultul festett.
— És ön mivel foglalkozik?
— Én? — ijedt meg az illető.
— Hát persze. Maga…
— Hát én… pultos vagyok.
— Ó… Milyen érdekes — Tatyjána fölényesen pillantott a húgára, aki nem kevesebbről álmodott, mint egy oligarcháról. Ekkor megzörrent Péter zsebében a telefon.
— Elnézést, fel kell vennem — mosolygott Péter, és felállt az asztaltól. Ezt kihasználva Nyina rögtön rátért a lényegre.
— Tanyus, a vőlegényed persze fiatal, de ha van pénze, akkor meg kell ragadni a lehetőséget. És remélem, hogy a család támogatása is majd megfelel az ő gazdagságának. Tulajdonképpen beszélni akartam veled. Megbeszéltük, és úgy döntöttünk, hogy az autódat át kell adnod Uljánának.
— Hogy érted ezt?
— Úgy, ahogy mondom. A mi kicsikénk megszerezte a jogosítványt, most már kényelmetlen neki metróval járni az egyetemre.
— Úgy bizony! A minap, amíg a megállóig gyalogoltam, teljesen átfáztam! — helyeselt Uljána. — Neked meg úgysem kell az autó. A munkahelyed két lépésnyire van.
— És munkán kívül úgysem jársz sehová — tette hozzá az anya.
Tatyjána szóhoz sem jutott az arcátlanságtól.
— Az autó nemcsak a munkához kell nekem. Ez az első. Másodszor: az autó, akárcsak a lakás, amelyben lakom — mind Péteré!
— Petya? Ugyan már. Mondd neki azt, hogy az autó szerelőnél van, aztán majd el is felejti. Újat vesz neked, és mindenki elégedett lesz.
— Elfelejti? Egy autót? Ez nem valami zsebkendő… — Tánya elfordult. Már belefáradt abba, hogy a család egyre növekvő igényein csodálkozzon.
Amióta Tánya jól kezdett keresni, szó szerint rátelepedtek! A szülei meg voltak győződve róla, hogy Tatyjána nagy főnök, a számláján óriási összegek vannak, és egyszerűen kötelessége megosztani a család javára. Csakhogy most a dolog egészen más fordulatot vett…
— És különben is, miért kellene előtte elszámolnod? Ő ajándékozta neked az autót, hát add oda nekünk.
— Mondom, az autó nem az enyém! Semmit sem ajándékozott nekem.
— Ma még nem a tiéd, de holnap már a tiéd lehet! Fogd meg a kezét és vezesd el a közjegyzőhöz! Írasson mindent a nevedre! Hiszen szinte már család vagytok — súgta Nyina. — Amint összeházasodtok, te majd hozzá költözöl, a te lakásodba pedig Uljána beköltözik!
— Így van! Nekem onnan közelebb is lesz az egyetemhez! Kevesebb lesz a benzinköltség — bólintott Ulja.
— Igen, ez mind nagyon szép. Csakhogy minden vagyon az ő nagymamája nevén van — vágta rá gyorsan Tánya.
— Ugyan már! Az az öregasszony biztosan már fél lábbal a sírban van!
— Dehogy! Nagymama kiváló egészségnek örvend. Sőt, a mai napig ő vezeti a céget! Kemény asszony.
— Hazudsz! Csak nem akarsz segíteni nekem — hitetlenkedett az anya.
— Hívd fel, és kérdezd meg tőle. Na jó, nekünk Petyával mennünk kell. Valószínűleg épp a nagymamája hívta. Ma még hozzá is el kell ugranunk. Köszönjük a szívélyes fogadtatást.
— Várj csak, Tánya! A tandíjról elfeledkeztél.
— Igen, a pénz ügyében… A szükséges összeget már átutaltam az egyetem könyvelésére. De ez volt az utolsó alkalom. Két éve fizetem helyetted, pedig az volt a megállapodás, hogy az első évre adok kölcsön. Most már harmadéves vagy. A következő szemesztert fizessd te magad.
— De honnan szerezzek én annyi pénzt?! — hördült fel Uljána.
— Tanulj jobban, és kerülj át államilag támogatottra. Vagy kérj a vőlegényedtől. Hisz ő is dolgozik. — Ezzel Tánya felkapta a táskáját, intett, és kiment a szobából.
— Indulunk — mondta Péternek, aki továbbra is nagy erőkkel tett úgy, mintha telefonálna.
Senki sem ment ki kikísérni őket. A család hevesen vitatta, mennyire el vannak kényeztetve a gazdagok, és hogy a saját lányuk sajnál egy kis pénzt adni, hogy segítsen a rokonoknak.
— Tekintsd úgy, hogy a szakmai gyakorlatodat letudtad — mondta Tatyjána, miközben beindította az autót. Péter remekül eljátszotta a vőlegény szerepét, cserébe a pecsétért és az aláírásáért.
— Na, és most hozzám megyünk? — tréfálkozott Péter.
— Szó se lehet róla! Köszönöm, de inkább kihagyom. Hová vigyem?
— Erre az utcára legyen szíves — Péter hangja ismét hivatalos lett, akárcsak a gyakornoké és a főnöké közötti szokásos beszéd. Tánya persze izgult, hogy ilyen dologra szánta el magát, szó szerint megdöbbentve a fiatal gyakornokot, aki rosszkor jött a cégbe a gyakorlati pecsétért. Miközben mások dolgoztak, Péter buzgón kerülte a gyakorlatot, ezért most engedelmeskednie kellett a főnöknő parancsának, és színészkedni.
Ennek ellenére Tatyjána nem bánta. Tudta, hogy a fiatal gyakornok előbb-utóbb elfelejti ezt a furcsa kalandot, viszont őt többé nem fogják lehetetlen feladatokkal és állandó segítségkéréssel nyaggatni a húga miatt. És ha kell, még sokszor emlegetni fogja a „nagymamát”, valamint demonstratívan kifordítja az üres zsebeit.
Mire nem képes az ember, csak hogy a rokonai végre leszálljanak a nyakáról!
— Köszönöm. Jó móka volt — mondta Péter, amikor Tatyjána leparkolt a régi ház előtt.
— A pecsétért hétfőn jöjjön — jegyezte meg a nő, miközben a manikűrjét nézegette.
— Rendben.
Hétfőn Péter virágokkal érkezett.
— Ez mi? Megvesztegetés? — ráncolta össze a homlokát Tatyjána.
— Nem. Ez magának van. Csak úgy, szívből.
— Igen? Akkor ez meg magának. Szintén szívből — mondta Tatyjána, és erőteljesen rányomta a pecsétet a dokumentumra, majd aláírta. — Sok szerencsét, Petya. Az üzletben nemcsak a becsület számít: néha azoknak van szerencséjük, akik kockáztatnak, és jól játsszák a szerepüket.
A fiatal férfi átvette a papírokat, majd némi habozás után összeszedte a bátorságát és megkérdezte:
— Tánya, ma munka után mit fog csinálni?
— Mun… — kezdte volna, de hirtelen meggondolta magát. Péter egész kellemes és egyáltalán nem buta fiúnak bizonyult. És bár hat évvel fiatalabb volt nála, miért ne mehetnének el együtt egy csésze kávéra? — Ma munka után teljesen ráérek.
Péter elmosolyodott, és segített feladni a főnöknő kabátját. Egyikük sem tervezett semmit, de azon az estén egyszerűen jó volt nekik kettesben.
