Veronika letett egy köteg pénzt az asztalra, és végigsimított rajta a tenyerével, mintha óvná. Kétszázezer apa garázsáért, és háromszázezer a régi Volgájáért. Félmillió – egy szám, amely reményt és új életet árasztott.
– Iván, nézd – tolta a pénzt közelebb a férjéhez. – Apa beleegyezett. Ő maga ajánlotta fel, hogy adjuk el. Azt mondta, az unokáknak külön lakás kell, nem pedig albérleti sarkok.
Iván kézbe vette a köteget, és a hüvelykujjával pörgette végig a bankjegyeket, mint egy pakli kártyát. A szeme hirtelen olajossá, mohóvá vált. Veronika ezt nem vette észre – ő a bank weboldaláról kinyomtatott papírt nézte.
– Kétszobás a Lomonoszov utcában, láttad a hirdetést? – fordította felé a telefonját. – Az önrészre pont elég ez a pénz. Tizenöt éves hitel, a törlesztőrészlet huszonhétezer. Ki tudjuk fizetni, ugye?
– Ki tudjuk – bólintott Iván, miközben elrejtette a pénzt a dzsekije belső zsebébe. – Holnap beugrom a bankba, utánakérdezek a dokumentumoknak.
Veronika hátulról átölelte, az arcát a vállához szorította. Hitt neki. Úgy hitt, ahogy csak azok tudnak hinni, akik már régóta várnak, és végre meglátják a partot.
– Apa, tudod, majdnem elsírta magát, amikor elvitték a Volgát – mondta halkan. – Húsz évig járt vele. Értünk tette.
– Értem – válaszolta Iván anélkül, hogy megfordult volna. – Minden rendben lesz.
Korán elment, még mielőtt Veronika felébredt volna. Az éjjeliszekrényen egy üzenet hevert: „Ebédre jövök. Intézem a bankot.” A nő elmosolyodott, és ment kását főzni a gyerekeknek.
Délután háromra ért vissza. Veronika egy ismeretlen motorzajt hallott az ablak alól, és kinézett. Egy fehér SUV állt a parkolóhelyükön, Iván pedig körbe-körbe járt a kocsi körül, a motorháztetőt simogatva.
– Ez meg mi? – kérdezte Veronika, kilépve a lépcsőházba.
– Gyere le, megmutatom! – kiáltott fel lentről olyan hangon, mint egy ember, aki győztesnek hiszi magát.
Lement. A lábai maguktól vitték, bár a feje már mindent megértett. Ott állt az autó előtt, és képtelen volt mozdulni.
– Iván. Mondd, hogy csak tesztvezetésre hoztad el.
– Nika, figyelj – emelte fel a tenyerét a férfi, mint aki egy vadállatot próbál megnyugtatni. – Én mindent kiszámoltam. A lakáshitel az rabszolgaság. Húsz évig fizetni a banknak tiszta őrültség. Egy autó viszont befektetés. Tudok majd pluszmunkát vállalni, fuvart vállalni, egy év múlva megduplázzuk ezt az összeget.
– Vettél egy autót – mondta a nő fásult hangon. – Az apám pénzéből. Vettél. Egy autót.
– Nemcsak abból a pénzből – szúrta közbe gyorsan a férfi. – Hitelt is vettem fel, kifizettem a különbözetet. Kedvező kamattal, mellesleg.
Veronika hátralépett egyet. Aztán még egyet.
– Tegnap a szemembe néztél. Bólintottál. Azt mondtad, „ki tudjuk fizetni”. Ma meg itt állsz, és a motorháztetőt simogatod abból a pénzből, amiért az apám odaadta azt, amit húsz évig őrzött.
– Túlreagálod! – emelte meg a hangját Iván. – Ez egy ésszerű döntés. Lakást lehet bérelni is, de autó nélkül ma már sehova sem lehet menni. Támogatnod kellene engem.
– Támogatnom kellene? – ingatta a fejét Veronika. – Nekem kellene? Vagyis az apám eladta a sajátját, hogy te egy fehér SUV-val járhass?
– Nika, ne kezdd el – fordult el a férfi. – Fáradt vagyok ahhoz, hogy nyilvánvaló dolgokat magyarázzak.
– Nyilvánvaló? – lépett egészen közel hozzá. – Tolvaj vagy, Iván. Megloptad a saját családodat.
– Elég legyen! – ordított fel a férfi. – Én vagyok a férj! Én hozom a döntéseket! A pénz közös volt!
– A pénz apa pénze volt – vágta rá a nő. – És ezt te is jól tudod.
Iván beszállt az autóba, beindította a motort, és elhajtott. Egyszerűen elment, ott hagyva a nőt a parkolóban, otthoni papucsban, könnyes szemmel.
Este felhívta az apját. Sokáig nem vették fel a telefont. Amikor beleszólt – a hangja nyugodt volt és bízó –, Veronika képtelen volt elmondani az igazat. Azt mondta, minden rendben van. Hogy a bank jóváhagyta a kérelmet. Hogy hamarosan lakásokat néznek. Letette a telefont, és az arcát a tenyerébe temette.
Galina Petrovna másnap érkezett meg. Veronika éjszaka hívta fel, amikor Iván még mindig nem jött haza. Mindent elmesélt – szépítés nélkül, könnyek nélkül, száraz, fagyos hangon.
– Veronika, lányom – ült le vele szemben Galina Petrovna a konyhaasztalnál. – Nem fogom felmenteni őt. Szégyellem magam. Úgy szégyellem magam miatta, hogy egész éjjel nem aludtam.
– Galina Petrovna, nem tudom, mit tegyek – Veronika az asztalt nézte. – Apának hazudtam. Ivánnak már nem hiszek. A gyerekek meg azt kérdezgetik, miért nem mosolyog anya.
– Beszélni fogok vele – mondta Galina Petrovna határozottan. – Ha megjön, beszélek vele.
Iván estére érkezett meg. Meglátta az anyját, és megtorpant a küszöbön. Az arca megkövült.
– Anya, te meg mit keresel itt? – kérdezte olyan tónusban, mint akit tetten értek.
– Ülj le – mutatott Galina Petrovna egy székre. – Ülj le, és magyarázd meg, mit műveltél.
– Már be is árult, mi? – bólintott Iván Veronika felé. – Gyorsan ment.
– Iván – anyja hangja jéghideggé vált. – Más tulajdonának az eladásából származó pénzt vettél el. Nem a tiedet. Másét. Veronika apja odaadta a magáét – a ti gyerekeitekért. Te meg mit tettél?
– Vettem egy autót! – vágott vissza dühösen. – Egy normális, férfias lépés volt. A családnak autóra van szüksége, nem pedig húszéves adósságra a bank felé!
– A családnak fedélre van szüksége a feje fölé – állt fel Galina Petrovna. – Te meg vettél magadnak egy játékot. Add vissza a pénzt.
– Nem tudom – tárta szét a karját. – Az autó a nevemen van. A hitel el van intézve. Nincs visszaút. De nem is akarom visszacsinálni. Ez a helyes döntés, és fél év múlva mindketten megköszönitek majd nekem.
– Nem fogjuk megköszönni – mondta halkan Veronika a fal mellől.
Iván felpattant.
– Tudjátok mit? Elegem van! Mindenki olyan okos körülöttem, csak én vagyok a hülye! A feleségem rinyál, az anyám meg idejön nevelni! Mit akartok, talán térdre is boruljak?!
Felkapta a dzsekijét, és úgy csapta be az ajtót, hogy beleremegett a tokja.
Galina Petrovna egy percig hallgatott. Azután Veronikához fordult.
– Van egy nyaralóm. Pereleszjében, emlékszel? Hat ár telek, ház, szauna. Eladom.
– Nem! – kapta fel a fejét Veronika. – Galina Petrovna, nem. Az a magáé. Magának való.
– Ez az unokáimnak való – vágta el a szót az idős nő. – A nyaraló csak deszka és föld. A gyerekek viszont az élet. Holnap fel is hívom a vevőt, már régóta kéri.
Két hét múlva Galina Petrovna elhozta a pénzt. Négyszáznyolcvanezer. Letette az asztalra Veronika elé – pont oda, ahol egykor az apai pénz feküdt.
– Nesze. És meg se próbáld visszaadni.
Veronika átölelte. Szorosan, némán, csontrepesztően.
Iván még aznap este megtudta. Veronika bármire számított – szégyenkezésre, hálára, de legalábbis hallgatásra. Ő azonban belépett, és az első dolog, amit mondott, ez volt:
– Tényleg eladta a nyaralót?! Miért?! Senki sem kérte rá!
– Azt tette, amit neked kellett volna tenned – válaszolta Veronika.
– Csőbe húzott! – Iván úgy járkált fel-alá a szobában, mint egy ketrecbe zárt vadállat. – Most mindenki azt fogja hinni, hogy egy olyan senki vagyok, akit az anyjának kell megmentenie!
– Talán nem vagy az? – kérdezte Veronika teljesen nyugodtan, egyenesen a szemébe nézve.
A férfi megtorpant. Egészen közel lépett hozzá. Fölé tornyosult.
– Ismételd meg – sziszegte.
Veronika felállt. Egy fejjel alacsonyabb volt nálánál, de abban a pillanatban mégis magasabbnak tűnt.
– Egy senki – ismételte meg tagoltan, szótagolva. – Aki meglopta az apósát és a saját anyját.
A férfi megragadta a vállát. Durván, fájdalmasan. Veronika ekkor lendületet vett, és lekevert neki egy pofont – egy hangos, csattanós pofont, amitől a férfi feje félrebicsaklott.
Iván hátrahőkölt. Ott állt, a tenyerét az arcára szorítva, és úgy bámult rá, mintha most látná életében először.
– Ne érj hozzám – mondta a nő. – Soha. Többé. Ne érj hozzám.
A férfi elment. Ezúttal nem csapta be az ajtót, hanem csendben, szinte kisosolva távozott.
Eltelt egy hónap. Iván szó szerint a fehér SUV-jában élt. Barátoknál, ismerősöknél aludt, néha magában az autóban. Hazajárni csak a holmijaiért járt, és szó nélkül távozott. Veronika nem beszélt vele. Galina Petrovna sem.
A telefon csütörtök reggel csörrent meg. Ismeretlen szám volt. Egy női hang beszélt a biztosítótársaságtól.
– Veronika Dmitrijevna? A férje balesetet szenvedett. Életben van, zúzódásai és karcolásai vannak. Az autó azonban gazdasági totálkáros, nem állítható helyre.
– Mi történt? – kérdezte a nő.
– Áthajtott a piroson. Összeütközött egy teherautóval. A baleset okozója a férje. A biztosítási összeg kifizetése a kötvénye alapján nem lehetséges, mivel a szabálysértést a kamerák megerősítették.
Veronika letette a telefont. Csak ült, és nézte a falat. Sem öröm, sem káröröm – csak üresség azon a helyen, ahol korábban még volt valami élő.
Iván két óra múlva maga telefonált.
– Nika – a hangja rekedt volt és remegő. – Segítségre van szükségem.
– Milyenre? – kérdezte a nő fásultan.
– A kocsi kuka. A biztosító elutasított. Rajtam meg ott lóg a hitel. Százhúszezer még nincs visszafizetve. Nincs miből fizetnem. Nika, kérlek.
– Kérlek… mit?
– Segíts. Adj pénzt. Ideiglenesen. Megadom.
– Úgy, ahogy apámét megadtad?
Csend. Hosszú, nehéz csend, mint egy ólomtakaró.
– Értem – mondta végül a férfi. – Nem fogsz segíteni.
– Jól érted – erősítette meg Veronika, és megnyomta a bontás gombot.
Azután Iván az anyját hívta. Ő felvette a telefont, végighallgatta, majd egyetlen mondatot mondott:
– Volt otthonod, családod és félmilliód. Mindent egy rakás fémhulladékká változtattál. Intézd el magad, Iván. Kikapcsolom a telefonomat.
Iván a roncstelepen állt a mellett, ami nemrég még egy fehér SUV volt. A motorháztető harmonikaszerűen összenyomódva, a bal sárvédő befelé horpadva, a szélvédő hiányzott. A félmilliós, szép játék egy préselt vasbálává változott.
Még egyszer felhívta Veronikát.
– Nika, tudom, hogy hibáztam. De a gyerekek… Nem tehetjük ezt.
– A gyerekek velem vannak – válaszolta a nő. – A gyerekek jól vannak. A gyerekek egy hónapja először alszanak nyugodtan, mert senki sem csapkodja az ajtót, és nem ordítja, hogy ő itt a főnök. Ne hívj többet, Iván. Beadtam a válókeresetet.
– Nem teheted meg! – csuklott meg a férfi hangja.
– Már megtehetem. És meg is tettem. A papírok holnap nálad lesznek.
Egy garzonlakás az új építésű ház negyedik emeletén – harminckét négyzetméter, magas mennyezet, hatalmas ablak. Veronika az üres szoba közepén állt, és lélegzett. Egyszerűen csak lélegzett.
A Galina Petrovnától kapott pénz elég volt erre a garzonra, mindenféle hitel nélkül. Nem a Lomonoszov utcai kétszobás lakás volt, nem. De a sajátja. Teljesen, maradéktalanul, feltétel nélkül az övé.
Galina Petrovna egy felfújható matracot és három csomag ágyneműt hozott a gyerekeknek.
– Hogy vagy? – kérdezte, miközben letette a csomagokat a küszöb mellé.
– Élek – mosolygott Veronika. – Fél év óta először… élek.
– Tegnap írt nekem – ült le Galina Petrovna az ablakpárkányra. – Tudod, mit írt? „Anya, vegyél nekem ebédet, harmadik napja zacskós tésztát eszem.” Harminckét éves férfi, és azt írja az anyjának, hogy „vegyél ebédet”.
– Vett neki? – kérdezte Veronika.
– Nem – rázta meg a fejét Galina Petrovna. – Azt válaszoltam: „Add el a SUV maradványait, és vegyél magadnak.”
Veronika felhorkant. Aztán elnevette magát. Galina Petrovna is.
– El is adja – tette hozzá Galina Petrovna egy kis hallgatás után. – Alkatrészenként. Fényszórók, lökhárító, meg még valami. Összeszedett vagy negyvenezer rubelt. Százhúszezer kell neki. Messze van még a vége.
– Nem sajnálom őt – mondta halkan Veronika. – Azt hittem, sajnálni fogom. Úgy vártam erre az érzésre, mint a vonatra. De nem jött el.
– Nem is fog – bólintott Galina Petrovna. – A sajnálat ott hal meg, ahol a tisztelet. Ő maga ölte meg.
Este Veronika felhívta az apját. Ezúttal nem azért, hogy hazudjon.
– Apa, emlékszel, mondtam, hogy hitelt intéztünk?
– Emlékszem – válaszolta az apa óvatosan.
– Hazudtam neked. Iván autóra költötte a pénzt. Aztán összetörte. Elváltunk. Én meg vettem egy garzont – a sajátomból.
Csend. Hosszú csend.
– Milyen „sajátból”?
– Galina Petrovna eladta a nyaralót, és nekem adta a pénzt. Nem kértem, apa. Ő maga akarta.
Az apa olyan sokáig hallgatott, hogy Veronika már azt hitte, megszakadt a vonal.
– Apa?
– Itt vagyok. Add át Galina Petrovnának… Add át neki, hogy tartozom neki. Nem pénzzel – hanem emberileg. Ő egy igaz ember.
– Átadom.
– Ivánnak meg add át… Nem. Ivánnak ne adj át semmit. Ő számomra egy senki. Egy üres hely.
Veronika letette a telefont, és leült az ablakpárkányra. A fal mögött a gyerekek szuszogtak. A földön a felfújható matrac feküdt. A sarokban három doboz állt a holmikkal – a teljes vagyonuk. Nagy garzon, nagy élet. De tiszta.
Egy héttel később azonban kiderült valami egészen váratlan. Iván, próbálván összeszedni a pénzt a hitelre, egyben hirdette meg az összetört autót – kilencvenezerért. A vevő gyorsan meglett. Megérkezett, átnézte, készpénzzel fizetett. Iván bevitte a pénzt a bankba. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Másnap reggel azonban felhívták a bankból, és közölték vele: a bankjegyek hamisak. Kivétel nélkül mindegyik. A vevő természetesen köddé vált. A száma kikapcsolva. Iván pedig ismét ott maradt adóssággal, autó nélkül, család nélkül, fedél nélkül – egy maréknyi értéktelen fémhulladékkal és egy hitellel, amely úgy ketyegett, mint egy időzített bomba.
Veronika Galina Petrovnától tudta meg a hírt. Végighallgatta. Hallgatott egy kicsit, majd így szólt:
– Tudja, Galina Petrovna, létezik egy olyan dolog, hogy bumeráng. Mindig visszatér. Mindig. Néha hamis bankjegyek formájában.
Galina Petrovna felsóhajtott.
– Szerettem őt, Veronika. Egyedül neveltem fel. Mindent megadtam neki.
– Én is szerettem őt – válaszolta Veronika. – De a szerelem nem ad felhatalmazást az aljasságra.
Letette a kagylót, odalépett a gyerekekhez, és megigazította a takarót a nagyobbik lányán. Nagy garzon, nagy élet. De a sajátja. Kicunami, a körülmények kőkemény állkapcsából foggal-körömmel kitépett élet. És a világon semmilyen Iván nem veheti már el tőle.
Iván pedig egy idegen ház melletti padon ült, a telefonján a kiadó szobák hirdetéseit görgette – és életében először megértette, mi is volt a fehér SUV igazi ára. Szörnyű árat fizetett érte.
