Újévkor engedtem. Óévkor már azt hitték, megint engedni fogok
A telefon megcsörrent a konyhaasztalon, és felvillant a „Rokonok” családi csevegésből érkező értesítés. Nadja, miközben törölgette a kezét egy törölközőbe, odapillantott a kijelzőre, majd megdermedt. Belül minden elhidegült, mintha egy jégkockát nyelt volna le.
Az Anya sógornő által küldött fotón Nadja kandallója díszelgett. Az a bizonyos, amelyet még az apja életében szeretettel rakott ki csempékkel. De nem a kandalló vonta magára a figyelmet, hanem a kép alatti felirat:
„A mi hangulatos nyaralónk. Mennyire szeretnénk visszatérni a kis fészkünkbe Óévre! Már tervezzük a menüt!”
— „A miénk?” — suttogta Nadja, érezve, ahogy gombóc szorítja a torkát. — „Kis fészkünk?”
Tolja, a férje, mellette ült, és nyugodtan majszolta a szendvicsét, észre sem véve a felesége állapotát. Számára ez teljesen természetes volt. Ugyan már, a rokonok örülnek.
Az egész történet két héttel korábban kezdődött, közvetlenül Újév előtt. Az anyósa, Ludmila Nyikolajevna, bekapcsolta a „szegény elhagyatott öregasszony” szerepet: az unokáknak kell a friss levegő, a városban latyak van, Nadja nyaralója pedig üresen áll — nagy, meleg ház, amelyet a szüleitől örökölt.
— Nadjuska, légy már ember — zúgta akkor Tolja. — Mi úgyis a városban maradunk, dolgozom. Dimka meg Anya a gyerekekkel kimegy egy kicsit, kiszellőztetnek. Olyan rendesek.
Nadja beadta a derekát. Engedett, hogy ne tartsák „fösvénynek”. Odaadta a kulcsokat, csak egyetlen dolgot kért: ne nyúljanak a második emeleten lévő zárt szobához, ahol az apja gyűjteményei és személyes tárgyai voltak.
Január harmadikán tértek vissza. Boldogan, kipirultan, de valahogy furcsán kapkodva. A kulcsokat sietve visszaadták, majd rögtön el is mentek. Nadja pedig, amikor ötödikén elment ellenőrizni a házat, majdnem a szívéhez kapott.
A házban idegen dohányszag terjengett. Kedvenc fehér szőnyegén borfolt éktelenkedett, szégyenlősen egy fotellel letakarva. De a legrosszabb odafent várta. A „tiltott” szoba zárját leverték. Odabent minden fel volt dúlva: könyvek a földön, kihúzott fiókok.
— Fűtőtestet kerestünk, azt hittük, ott van — vetette oda Anya hanyagul telefonon, amikor Nadja remegő kézzel felhívta. — Jaj, ne légy már ilyen kicsinyes, semmi sem tűnt el. Nagy ügy, amúgy is vacak volt az a zár.
Tolja akkor a szokásos mondatát mondta:
— Nadja, hát rokonok. Na és ha eltört valami, megesik az ilyesmi. Megjavítom. Ne csinálj botrányt a semmiből.
Nadja hallgatott. Lenyerte a sértést, mint egy keserű pirulát. Tolja valóban megjavította a zárat, és látszólag minden elcsendesedett. De a csevegésben a fénykép alatti „a miénk” szó lett az utolsó csepp. Nem egyszerűen vendégeskedtek. Megjelölték a területet.
Január tizenharmadika. Óév.
Az ajtócsengő követelőzően, türelmetlenül, szinte házigazdaként szólt. Nadja még ki sem nyitotta az ajtót, amikor a zajos társaság már be is tódult az előszobába: Ludmila Nyikolajevna nercsapkája jégtörőre emlékeztetett, mögötte Dimka egy rekesz sörrel, Anya szupermarketes szatyrokkal, a gyerekek pedig már a küszöbről ordítozva rohantak végig a folyosón.
— Na, házigazdák, fogadjatok minket! — kiáltotta harsányan Dimka, Tolja bátyja. — Már be is pácoltuk a saslikot! Hat kiló tarját, ahogy kell!
Tolja kiszaladt a szobából, szélesen mosolyogva:
— Ó, sziasztok! Hát ti miért nem szóltatok előre?
— Minek szóltunk volna? — csodálkozott Ludmila Nyikolajevna, miközben kigombolta a bundáját, és egyszerűen ledobta a puffra, ahol Nadja táskája feküdt. — Ünnep van! Úgy döntöttünk, megismételjük. A gyerekeknek annyira tetszett a nyaraló, egész héten nyafogtak miatta. Úgyhogy adjátok a kulcsokat, gyorsan elindulunk, még mielőtt dugó lesz.
Nadja a konyha ajtajában állt, karba tett kézzel. Senki sem kérdezte meg. Egyszerűen kész tények elé állították. Számukra nem a ház úrnője volt, hanem afféle portás, akinek kötelessége kiadni a kulcsokat, majd eltűnni.
— A kulcsokat nem adom oda — mondta Nadja halkan, de határozottan.
A folyosón csend lett. Még a gyerekek is elhallgattak, megérezve a feszültséget.
— Az meg mit jelent, hogy „nem adod oda”? — Anya kikerekítette a szemét, amelyet élénk ceruzával húzott ki. — Nadja, megromlik a húsunk. Már mindent elterveztünk.
— Ez a ti problémátok — Nadja egyenesen a sógornője szemébe nézett. — Legutóbb feltörtétek a személyes szobámat. Tönkretettétek a szőnyeget. Dohányoztatok a házban, pedig kértem, hogy ne tegyétek. A nyaraló többé nincs. Számotokra — nincs.
— Egy darab szőnyeggel hánytorgatod fel nekünk? — csapta össze a kezét Ludmila Nyikolajevna, miközben a szívéhez kapott (ez a mozdulat évek alatt tökéletesre volt gyakorolva). — Tolja! Hallod, miket beszél a feleséged? A saját anyját, a testvérét a gyerekekkel együtt kikergeti a hidegbe? Nekünk hagyományaink vannak! A családnak együtt kell lennie!
— Nadja, na, tényleg — Tolja a feleségéhez sietett, és lehalkította a hangját. — Már idejöttek. Megvették a húst. Hadd menjenek ki még egyszer, utoljára. Szavamat veszem róluk, hogy mindent rendbe tesznek. Ne hozz szégyenbe anyám előtt.
— Tolja, ők az én nyaralómat „a miénknek” nevezték — mondta Nadja tagoltan. — Sem engem, sem téged nem tisztelnek. Te számukra csak egy erőforrás vagy.
Ekkor Dimka is beleszólt a beszélgetésbe, vállát hanyagul az ajtófélfának támasztva:
— Figyelj, Nadja, vedd már le a koronát a fejedről. A nyaraló közös, családi. Toljan is dolgozott rajta, tetőt javított. Úgyhogy ne játszd itt a nagyasszonyt. Add a kulcsokat, telik az idő.
Nadja elmosolyodott. Ekkor eszébe jutott egy történet, amelyet a barátnője mesélt neki.
— Tudjátok — kezdte váratlanul nyugodt hangon, a rokonok feje fölött nézve —, a barátnőmmel hasonló eset történt. Nyáron a falusi nyaralójában lakott, és egy róka rászokott, hogy odajárjon. Eleinte meghatódott rajta, csirkével etette. A róka felbátorodott, először az udvarra jött be, aztán a tornácra. Egyszer csak a barátnőm azt látja, hogy a róka már az előszobában ül és morog rá, mintha azt mondaná: mit keresel itt, ez az én házam. Végül lapáttal kellett elzavarnia. A legmulatságosabb az volt, hogy a szomszédok elítélték a barátnőmet: „Szegény állat, csak enni akart.”
— Minket állatokhoz hasonlítasz? — visított Anya, foltokban elvörösödve.
— A viselkedést hasonlítom össze — vágott vissza Nadja. — Bejöttetek az én házamba, tönkretettétek a dolgaimat, és most még többet követeltek. Nem.
Ludmila Nyikolajevna hirtelen nehézkesen lerogyott a padra.
— Jaj, a szívem… jaj, validol… Kicsinált… kígyót melengettünk… Tolja, csinálj valamit! Férfi vagy vagy papucs? Az unokaöccseidnek friss levegő kell!
Tolja elsápadt. Tekintete ide-oda kapkodott az anyja között, aki a szemét forgatta, és a felesége között, aki rendíthetetlen sziklaként állt. Az anyai haragtól való félelem erősebbnek bizonyult.
— Nadja, elég! — mordult rá, igyekezve határozott hangot megütni. — Ne rendezz jelenetet. Anyának rosszul van.
Egyetlen mozdulattal odalépett az előszobai szekrényhez, kihúzta a fiókot, és elővette a kulcscsomót a kis házikó alakú kulcstartóval.
— Tessék — nyomta a kulcsokat Dimka kezébe. — Menjetek. Pihenjetek. Veled pedig — vetett dühös pillantást Nadjára — majd később beszélünk.
Nadja meg sem mozdult. Nem próbálta kitépni a kulcsokat, nem kiabált. Csak valami különös, szinte sajnálkozó tekintettel nézett a férjére.
— Rendben, Tolja — mondta nagyon halkan. — Ez a te döntésed. De tudd: mostantól az utazásuk minden felelőssége teljes egészében téged terhel.
— Jaj, milyen felelősség! — örvendezett Anya, kikapva a kulcsokat. — Gyerünk, indulás! Mama, kelj fel, a nyaralóban jobban leszel!
Az anyós azonnali gyógyulást mutatva felkapta a táskákat, és kiviharzott a lakásból. Ludmila Nyikolajevna még diadalmas pillantást vetett a menyére: „Tudd a helyed.” Az ajtó becsapódott…
Tolja nagyot sóhajtott, majd kiment a konyhába, hogy töltsön magának valamit — úgy tűnt, már nem is teát.
— Értsd meg, Nadja, így egyszerűbb — kiáltotta onnan. — Most elmennek, és csend lesz. Minek idegeskedni?
Nadja bement a hálószobába, levett egy könyvet, és leült a fotelbe.
— Csend lesz, Tolja. Ezt megígérem neked.
Eltelt három óra. Kint besötétedett, a fagy egyre erősödött — a meteorológusok mínusz huszonöt fokot ígértek a környéken.
Nadja nyugodtan olvasott, miközben forró mentateát kortyolgatott. A lakás csendes és meghitt volt. Egyszer csak a csendet telefoncsörgés szakította meg. A kijelzőn ez jelent meg: „Anyós”.
Nadja nem vette fel. Utána Dimka hívta. Majd Anya. A telefon rezgett és ugrált az asztalon, mintha megszállták volna.
Egy perc múlva a sápadt Tolja berontott a hálószobába, telefonnal a fülén.
— Nadja! Mi történik?! Ott vannak! Nem tudják kinyitni az ajtót!
— Tényleg? — Nadja nyugodtan lapozott egyet. — Milyen különös.
— Dimka azt mondja, a kulcs bele sem megy a zárba! Megfagynak, a gyerekek sírnak, anya a kocsiban melegszik, de a benzin nem tart örökké! Mi van a zárral?!
Nadja becsukta a könyvet, az ölébe tette, és tiszta, nyugodt tekintettel a férjére nézett.
— A zárral minden rendben van, Tolja. Egyszerűen új.
— Mi?.. — Tolja leengedte a telefont, amelyből Anya hisztérikus sikoltozása és Dimka káromkodása hallatszott.
— Január ötödikén lecseréltem a zárakat — magyarázta Nadja nyugodtan. — Rögtön azután, hogy megláttam, feltörték a szobámat. Nem mondtam el neked, mert tudtam, hogy úgyis odaadod nekik a kulcsokat, ha nyomást gyakorolnak rád. Te nem tudsz nemet mondani. Én viszont tudok.
Tolja telefonjából Ludmila Nyikolajevna sikolya hallatszott:
— Tolja!!! Csinálj valamit!!! Itt fogunk megfagyni!!! Fúj a szél, nem tudunk bejutni a házba!!! Törd fel az ajtót!!!
— Az ajtó feltörését nem javaslom — mondta Nadja hangosan, hogy a telefonban is hallják. — Riasztóra kötöttem a házat. Mozgás- és betörésérzékelők vannak. A gyorsreagálású egység tizenöt percen belül kiér. A szerződés az én nevemen van. Egyszerűen betörőként fogják őket elvinni.
Tolja lerogyott az ágyra, és a fejét fogta.
— Nadja… Mit tettél? Két órát kell visszavezetniük… dugókban… a hússal…
— A húst otthon is meg lehet sütni serpenyőben — vont vállat Nadja. — A leckét pedig hasznos megtanulni. Idegen ház az idegen ház. És ha a tulajdonos azt mondja, „nem”, az azt jelenti, „nem”, nem pedig azt, hogy „kérd hangosabban”.
— Ezt anyám soha nem bocsátja meg nekem… — nyögte Tolja.
— Neked — nem bocsátja meg — értett egyet Nadja. — Mert te adtad oda nekik a használhatatlan kulcsokat. Te biztattad őket. Én viszont azonnal megmondtam: nem adom. Úgyhogy minden panasz — hozzád, drágám.
A botrány óriási volt. A rokonság csak éjfél körül ért vissza a városba — dühösen, éhesen (a saslik leve kifolyt a kocsiban), kimerülten. Anya hisztérikusan szidta Nadját a családi csevegésben, Ludmila Nyikolajevna perrel fenyegetőzött (nem volt világos, miért), Dimka pedig azzal fenyegetőzött, hogy behúz egyet a testvérének.
Tolja próbált magyarázkodni, de senki sem hallgatta meg. A saját rokonsága szemében áruló lett, aki „cserbenhagyta a családot”.
És Nadja? Nadja ezen az estén sok év után először érzett teljes, kristálytiszta nyugalmat. Kilépett a „Rokonok” családi csevegésből, és letiltotta a sógornője és a sógora telefonszámát.
Amikor Tolja, a telefonos vitáktól kimerülten, bement a hálószobába, és elkezdte:
— Nadja, hogy tehetted, ez kegyetlenség…
Ő félbeszakította, hideg mosollyal nézve rá:
— Kegyetlenség, Tolja, az, amikor a saját házamban jogfosztott cselédnek néznek. Ami ma történt, az egyszerűen fertőtlenítés volt. És egyébként, ha annyira sajnálod anyádat, elmehetsz hozzá. Megvigasztalni. Ennek a lakásnak a kulcsai nálad még működnek. De egyelőre.
Tolja tátott szájjal megdermedt. A felesége nyugodt arcára nézett, és megértette, hogy ma, Óév napján, a régi élet véget ért. És ha most akár egy szót is szólna a „szegény rokonok” védelmében, a következő zár, amelyet Nadja kicserél, ennek a lakásnak a bejárati ajtaján lesz.
Szótlanul fogta a párnáját, és kiment a nappaliba aludni.
Nadja lekapcsolta a villanyt, betakarózott a takaróba, és elmosolyodott. Odakint hóvihar és távoli autók szirénái vonítottak, de az ő házában, az ő erődjében végre valódi, őszinte csend honolt. Kiderült, hogy a jóságnak ököllel kell járnia. Vagy legalábbis új zárakkal.
