— Már megint olyan a rántotta, mint a kartonpapír — Denisz megpiszkálta a villájával a tányérját. — Téged a kisboltodban is csak fagyizni árulni tanítottak meg.
— A jó reggel az általában „jó reggel”, nem pedig jelentés a odaégett reggeliről — letette elé a bögrét, és leült vele szembe.
— Jó reggel? — felhorkant. — Te egyáltalán felfogod, milyen lakásban ülsz? Ki hozott ide téged?
— Emlékszem. Vonat, két bőrönd és az ígéret, hogy jó lesz.
Szonyja a konyha sarkában matatott a filctollakkal, a nyelvét is kidugta a nagy igyekezettől. A papírlapon egy hatalmas szárnyas nő ábrája szerepelt, a kép alatt pedig ferde betűkkel ez a felirat állt: „a ya erösem”.
— Apa, nézd, anya repül — nyújtotta át a kislány a rajzot.
— Hát persze, repül, hogy a csudába ne — Denisz meg sem fordult. — Ilyen fizetéssel csak gyalog lehet.
— Denisz, ő még gyerek — mondta halkan a feleség. — Miért mondod ezt előtte?
— Miért, előtte nem szabad az igazat? Különben is, ebben a házban csak én húzom az igát. Kié a hitel? Az enyém. Kié a kocsi? Az enyém. Te meg a papírjaiddal hozol valami aprópénzt, aztán az orrod túrod.
— Nem túrom az orrom. Csak azt kérem, hogy úgy beszélj velem, mint egy emberrel.
— Úgy is beszélek veled, mint egy emberrel — eltolta a tányért. — Ha nem lennél ember, egy szót sem szólnék hozzád.
Elpakolta az edényeket, elkísérte Szonyját az óvodába, majd elindult a műszakjába abba a szűkös irodába, ahol papír- és idegen ügyek szaga lengedezett. Ott volt a saját láthatatlan szíja is, amit még szorosabbra húztak.
— Megint négy percet késtél — fogadta a főnök, miközben a tollával az asztalt kopogtatta. — Azt hiszed, ez óvoda?
— A busz állt. Be fogom dolgozni, mindig be dolgozom.
— A lényeg, hogy ne akarj a fejed fölé nőni. Üljél csendben, csináld a dolgod, és ne találgass ki hülyeségeket. Nélküled is van elég talpnyalónk.
— Nem találok ki semmit — válaszolta nyugodtan. — Égihajlékonyság nélkül csak dolgozom. (Megjegyzés: „Я просто работаю”) -> Csak dolgozom.
Ebédidőben odagurult hozzá Larisza, kibontotta a szendvicsét, és rögtön a lényegre tért:
— Ide figyelj, a húgom otthon ül, és több pénzt keres, mint mi ketten itt együttvéve. Megrendelésekből. Mindenfélét rajzol — betűket, képeket, logókat különböző cégeknek.
— Ezt grafikának hívják. Betűtípusok, logók, arculat.
— Ó, és te honnan tudsz ilyen szavakat? — Larisza összehúzta a szemét.
— Én… — elbizonytalanodott, aztán mégis kimondta. — Éjszakánként tanulok. A fürdőszobában ülök a laptoppal, hogy senkit se zavarjak, és órákat nézek. Iskolás koromban faliújságokat csináltam, betűtípusokat találtam ki. Ez valószínűleg hülyén hangzik.
— Az hangzik hülyén, hogy „ülj csendben, és ne találgass ki semmit” — horkant fel Larisza. — De próbáld meg. Nincs vesztenivalód ezen az egészen kívül.
Este óvatosan felhozta a témát a férjének, amikor az elterpeszkedett a televízió előtt.
— Denisz, ajánlottak egy lehetőséget, hogy kipróbáljam a megrendelésre való rajzolást. Szeretnék elvégezni egy képzést. Van benne szakmai gyakorlat is.
— Micsoda? — fordult hátra, mintha valami illetlen dolgot hallott volna. — Milyen képzés? Milyen rajzok? A lakáshitelt talán rajzokból fogod fizetni?
— Egy lehetőségről beszélek. Kicsiről, de valóságosról.
— Valóságosról — utánozta gúnyosan. — A valóság az a hónap végén érkező pénz. A fantáziáid meg az ötéveseknek valók. Van már egy művész a házban, nem kell még egy.
— Nem engedélyt kérek. Csak megosztom veled.
— Megosztja, hát persze — megint a képernyőre szegezte a tekintetét. — Inkább azzal oszd meg magad, hogy mikor lesz kész a vacsora.
Ott talált támogatást, ahol már rég abbahagyta a keresését. Késő este felhívta az édesanyja, aki egész életében némán tűrt, csak hogy minden olyan legyen, „mint máshol”.
— Kislányom, valami olyan csendes vagy a vonal túloldalán. Mi van veled?
— Á, minden rendben. Csak gondolkodom valamin. Szeretnék kipróbálni egy új dolgot, de Denisz ellenzi.
— Hát ne a Deniszre hallgass — mondta hirtelen az idős anya, és a hangja megremegett. — Én egész életemben arra hallgattam, akire kellett. És tudod mi van? Élj úgy, ahogy helyesnek látod. Legalább te éljél.
— Ezt komolyan mondod?
— Ennél komolyabban nem is lehetne. Eddig féltem ezt neked megmondani. De most már nem félek.
Két héttel később jelentkezett egy gyakorlati hellyel egybekötött képzésre, és még a szokásosnál is korábban kezdett el kelni. Denisz ezt nem vette észre azonnal, de amikor mégis, akkor teljesen kiakadt.
— Miféle pénzek tűntek el a kártyámról? — hadonászott a telefonjával. — Hová tetted a tizenötezer rubelt?
— Befizettem a képzést. Egyébként a sajátomból.
— A sajátodból! — szinte ordított, és a szája szélén hab gyűlt össze. — Ebben a házban nincs olyan, hogy „saját”, itt minden közös, a közös meg azt jelenti, hogy az enyém! Teljesen elment az eszed?
— Az eszem nem, de a helyes utat azt megtaláltam — mondta nyugodtan. — Korábban nem volt ilyen.
A tanulás nehezen ment, de haladt előre. Újrarajzolta, átjavította, hibázott, aztán újra leült dolgozni, amíg Szonyja aludt, miközben a szárnyas, rajzolt kisemberét ölelte.
— Anya, ugye most már te is úgy rajzolsz, mint én? — kérdezte egyszer a kislány.
— Majdnem úgy. Csak neked eddig még jobban megy.
— Apa meg azt mondja, hogy ez hülyeség.
— Apa egyszerűen nem látott még szép képeket — igazgatta be a takarót. — De mi ketten láttunk. És fogunk is még rajzolni.
Egy reggel egy lapot tett a főnök asztalára — egy felmondási kérelmet.
— Ez meg mi? — húzta fel a szemöldökét.
— Ez az a papír, ami után többé nem fogja számolni a késéseimet.
— Elmész? — dőlt hátra a széktámlára. — Na persze. És hová? Nagy művész leszel?
— Oda, ahol nem fognak arra tanítani, hogy ne lélegezz.
— Lélegezz csak, lélegezz — elmosolyodott. — Aztán úgyis visszakocsikázol hozzám, ismerlek én téged.
— Maga egyáltalán nem ismer — elvette a holmiját tartalmazó dobozt, és hátra sem nézve kilépett.
Otthon koncertezés várta. Denisz úgy állt a folyosón, mint egy őrszem, és a hangja szinte azonnal elcsuklott:
— Felhívott a te Lariszád, és elmesélte, hogy felmondtál! Te eszednél vagy?! Ki fog téged etetni?!
— Felnőtt ember vagyok. Majd eltartom magam.
— Magad?! — felkacagott, és a nevetése gonosz volt. — Hát egy hetet sem húznál ki nélkülem! Ki fizeti a lakást? Ki fizeti a villanyt? Itt ülsz mindenen, ami készen van, aztán még az orrodat is fent hordod!
— Nem hordom fent az orrom. Csak megszűntem félni.
— Félni?! Majd mindjárt megijedsz te tőlem, de igazán!
— Ne kiabálj a gyerek előtt — mondta halkan, mire ez a csend egy pillanatra elhallgattatta.
Az első igazi megrendelése Olegtől érkezett — volt egy kis kávézója, és valakit keresett, aki megrajzolja a cégtábláját és a logóját. Este hívta, és úgy beszélt, mintha már száz éve ismerték volna egymást.
— Jó estét kívánok. Olyan emberként ajánlották magát, akinek van esze és kezes a munkája. Ez, mint mondják, ritka kombináció.
— Ritka — mosolyodott el. — Különösen, ha mindkettő a helyén van.
— Na, ezért szeretem az élő embereket. Van egy kávézóm, és arcot kell adni neki. Nem csak egy táblát a tábláért, hanem olyat, hogy az ember elmenjen mellette, és be akarjon térni.
— Értem. Az arc az a karakter. Meséljen a karakterről, a többit én megcsinálom.
— Maga máris szimpatikus — nevetett fel Oleg. — Végre jó valakivel beszélgetni, mert már belefáradtam azokba, akik csak bólogatnak, de semmit sem hallanak.
Hajnali háromig dolgozott, ellenőrizte az összes vonalat, változtatott a árnyalatokon, elhúzta, majd megint odább tette. Amikor megérkezett az átutalás, sokáig nézte a számokat a képernyőn.
— Ezt én csináltam, egyedül — súgta ki hangosan, hogy elhiggye.
Az ajtóban Denisz állt, gyűrötten és dühösen.
— Mennyit csepegtetett neked az a te Oleged? — szűrte a fogai közt. — Mutasd.
— Ez az én megrendelésem és az én pénzem.
— Már megint ez a lemez! — megemelte a hangját. — Mivel az én lakásomban keresel pénzt, az azt jelenti, hogy osztozni kell! Van egyáltalán lelkiismereted?
— Lelkiismeretem az van. Ezért nem is osztozom azzal, aki éveken át cselédnek nevezett.
A veszekedések mindennapossá váltak, és mindegyik ugyanúgy kezdődött.
— Kinek kellesz te egyáltalán, gondoltál már erre? — járkált fel-alá a konyhában. — Ki venne magához egy gyerekkel? Égési sebekkel hoztalak ki abból a lyukból, abból a fagyis bódéból, te meg erre!
— Égési sebek nélkül… Én megtanultam lélegezni. És most te nyújtod be nekem erről a számlát.
— Én mindenről benyújtom a számlát! Minden tányérért, minden csésze teáért!
— Rendben — bólintott. — Számolj. Én meg addig összepakolom a holmimat.
— Micsoda?! — megmerevedett. — Miféle holmit? Nem mész te sehova!
— Mint látod, már megyek is — válaszolta.
Reggel nyugodtan bepakolta a bőröndöt, összegyűjtötte Szonyja játékait és a szárnyas kisembereket. Denisz ott rohangált mellette, és nem hitte el, hogy ez komoly.
— Csak blöffölsz — mondta, és elállta az ajtót. — Úgysem boldogulnál nélkülem. Hová viszed a gyereket?
— Olyához. Üres a szobája. Húzódj odébb.
— Ahhoz az Olyádhoz?! — elvörösödött, és a halántékán kidagadtak az erek. — Hát az a te Olyád maga is egy koldus! Ott fogtok éhen halni!
— Jobb éhen halni, mint veled egy asztalnál ülni — mondta, és megfogta Szonyja kezét. — Gyere, napsugaram.
— Anya, visszajövünk még? — kérdezte halkan a kislány.
— Előre megyünk — válaszolta. — Hátrafelé nem kell mennünk.
Olya fogadta őket az ajtóban, elvette a bőröndöt anélkül, hogy felesleges kérdéseket tett volna fel, és azonnal feltette a vizet a teára.
— Gyertek, gyertek csak. A szobáotok megvan, az ágy tiszta. Szonyja, van kekszem meg egy egész doboz színes ceruzám, képzeled?
— Egy egész doboz? — csillant fel a kislány szeme. — Igen.
— Egész. Te lesz a legfőbb művészem — Olya a barátnőjére nézett, és lehalkította a hangját. — Hogy vagy?
— Furcsa. Könnyű is meg ijesztő is egyszerre.
— Ezt hívják úgy, hogy „élő” — mosolyodott el Olya. — „Az ember a boldogságra teremtetett, mint a madár a repülésre.” Szóval elég volt a gyaloglásból, mostantól repülsz.
Denisz mindennap hívta, és minden alkalommal más hangnemet ütött meg — a morgástól a megjátszott lágyságig.
— Na jó, na jó, beszélgessünk normálisan — suttogta a kagylóba. — Kész vagyok a kompromisszumra. Gyere vissza, még a rajzaidra sem mondok egy rossz szót sem.
— És Oleg kávézóját is jóváhagyod? — kérdezte nyugodtan.
— Akár három kávézót is! Csak gyere vissza, nélküled itt csak a kupleráj van, nincs, aki kimossa a ruhákat.
— Hát ezért kellettem neked. Hogy mossak.
— Ne kapkodj szavakhoz! Én csak jót akartam!
— A jó az régen volt. Nem vetted észre, mert csak magadra figyeltél.
Néhány nappal később kiveszett egy kis, világos stúdiót nagy ablakkal és fehér falakkal. Első dolga volt, hogy felakassza a falra Szonyja rajzát — a szárnyas nőt.
— Na, mostantól ez az otthonunk — mondta a lányának. — Érzed?
— Érzem — bólintott komolyan Szonyja. — Itt lóg a mi képünk.
— Akkor minden rendben.
— Anya, apa idejön majd?
— Nem, drágám. Apának megvan a maga otthona. Nekünk meg a magunké.
A megrendelések egymás után érkeztek. Oleg ajánlotta őt az ismerőseinek, azok meg a sajátjaiknak, és a telefonján egyre gyakrabban villogtak az új üzenetek.
— Ide hallgasson, megmentette a kávézómat — hívta a boldog Oleg. — Az emberek bejönnek, és megkérdezik, hogy ki rajzolta. Én meg mondom, hogy van egy ember, akinek esze és keze van.
— Túldicsér, és még a végén elszállok.
— Szálljon csak el kicsit, jól áll magának — nevetett fel. — Még egy megrendelővel fogom meglepni, tartsa magát.
— Lepjen meg. Erősen tartom magam, már ki van próbálva.
Egy nap levél érkezett Krasznodarból — egy nagy, komoly és hosszú távú munkára hívták. Újraolvasta a sorokat, és felhívta Olyát.
— Olya, egy nagy munkára hívnak. Krasznodarból.
— És te még gondolkodsz?! — kiáltott fel a barátnője a vonal túloldalán. — Fogadd el, te kis dinka!
— Már elfogadtam. Csak ki akartam mondani hangosan, hogy elhiggyem.
— Higgyed, higgyed — lágyult el Olya hangja. — Megérdemelted. Magadtól, a saját kezeddel.
Esténként Szonyjával palacsintát sütöttek, és a konyhában csend és nyugalom uralkodott. A kislány a sámlin ült, és lógatta a lábát.
— Anya, nekünk mostantól mindig így lesz?
— Hogyhogy így?
— Csendben. És senki sem kiabál.
— Mindig — mondta határozottan, és megfordította a palacsintát. — Nincs már kire kiabálni.
— És te boldog vagy?
— Szabad vagyok. Az meg még jobb.
Denisz késő este hívott utoljára, és a hangja már nem is volt dühös, sokkal inkább elveszett.
— Te most tényleg elmégy? Valami Krasznodarba? A lányommal?
— A lányunkkal. És nem végleg, ne pánikolj.
— Nem is pánikolok! — kapta fel azonnal a vizet. — Én csak… nem értem, hogy alakult ez így. Senki sem voltál. Én tettelek azzá, ami vagy!
— Te semmit sem csináltál, csak azt, hogy folyton rugdostál — mondta, és letette a kagylót.
Denisz még sokáig ült egyedül abban a konyhában, ahol egykor a rántotta miatt zsörtölődött. Az asztalon hűlt az étel, amit magának melegített fel.
— Hogy is lehetett ez… — mormolta, és szorította az üres bögrét. — Hiszen ott volt mellettem, kéznél, teljesen kezes volt. Én etettem, én öltöztettem, minden rajtam állt vagy bukott…
— Magam miatt, mindent én rontottam el, te idióta — csapott egyet a térdére az öklével. — Szétnyúztam, gyötörtem, spóroltam. Hallgathattam volna legalább egyszer. Lehetett volna, hogy nem üvöltözöm.
— Holmi hitvány tizenötezer forintért, meg ezekért a tányérokért — grimaszolt. — Számoltam minden egyes garast, közben meg elszámoltam a legfontosabbat.
— Lakás is van, kocsi is van, de a házban senki sincs. Magam üldöztem el. A saját kezemmel. És ráadásul már nincs is kitől bocsánatot kérni — nem veszi fel, nem hiszi el, nem jön vissza.
— Hülye vagy, Denisz. Mekkora egy hülye vagy.
