Olyan csattanás hallatszott, mintha a konyhában egy egész edényszekrény omlott volna össze. Dása ösztönösen összehúzta magát, és magához szorította az ötéves Tyomkát. A keskeny folyosóra kirepült a bőröndje — régi volt, letört fogantyúval. Utána egy táska csúszott végig a linóleumon, benne a gyerekruhák.
— Pakolj össze! — állt Igor az ajtónyílásban, nehéz lélegzettel. Az arca vörös volt, foltos, a pólóján friss ketchupfolt virított. — Megmondtam előre!
A konyhában, egy kis sámlin, egy apró kislány ült. Sovány volt, majdnem kopaszra nyírt, és üres, pislogás nélküli tekintettel nézte a tombolva kiabáló férfit. A kezében egy darab fekete kenyeret szorongatott, mintha az lenne a világ legnagyobb kincse.
— Igor, november van, vizes hó esik… — Dása hangja remegett, de próbált halkan beszélni, hogy ne ijeszsze meg a gyerekeket. — Hová megyünk ilyenkor éjszaka?
— Nem érdekel! — ordított a férfi. — Hazajövök a műszakból, enni és pihenni akarok. Erre itt menhely van! Miből eteted ezt a csavargót? Az én pénzemből? Nem azért dolgozom a gyárban, hogy az út széléről szedett szemetet tarts el!
— Ő nem szemét. Nika a neve. És kevesebbet eszik, mint egy kiscica.
— Nem érdekel, hogy hívják! — lépett közelebb Igor, mire Tyomka ijedten anyja lába mögé bújt. — Egy hete feltételt szabtam. Add le a hatóságoknak, vidd árvaházba vagy a szeméttelepre — mindegy. De te szent vagy, ugye? Akkor menj, és mentsd meg a világot máshol!
Lerántotta Dása kabátját a fogasról, és az arcába dobta. A cipzár kellemetlenül végigkarcolta a bőrét.
— Válassz: vagy én, vagy ez a kislány! Most azonnal. Ha marad — mindannyian eltűntök innen. A lakás az anyámé, nem béreltem fel magam cirkuszi társulatnak!
Dása a férjére nézett. Eszébe jutott, hogyan találta meg egy hónapja ezt a kislányt egy benzinkútnál a városon kívül — piszkosan, teljesen elveszetten, sokkos állapotban, egyetlen szakadt hálóingben. A rendőrségen közömbösen fogadták a bejelentést: „Újabb szökevény, majd jelentkezünk.” De egy hónap alatt senki sem hívta. És Dása nem volt képes kidobni egy gyereket, aki éjszakánként rémálmoktól sikítva ébredt.
Ebben a pillanatban Igor nem férjnek, hanem idegen, elhanyagolt férfinak tűnt, akiből erős ital és valami állott szag áradt.
— Elmegyünk — mondta határozottan.
— Akkor takarodj! — üvöltötte a férfi, láthatóan nem számítva erre. — Majd megnézem, hogy sírsz pár nap múlva! Visszakúszol, könyörögni fogsz, hogy visszafogadjalak!
A lépcsőház ajtaja becsapódott, elvágva őket a melegtől. A szél azonnal befúrta magát a kabát alá. Dása egyik kezével Tyomkát, a másikkal Nikát fogta. A kislány tenyere jéghideg és érdes volt.
— Dása néni, most már hajléktalanok vagyunk? — kérdezte tárgyilagosan Tyomka, miközben felszippantotta az orrát.
— Nem, kisfiam. Mi csak… utazók vagyunk.
Fél év telt el, mintha egyetlen hosszú, nehéz nap lett volna. Dása egy kollégiumi szobát bérelt — nyirkosat, penészes mennyezettel, de olcsót. Második állást vállalt takarítóként egy új üzleti központban, mert a pénztárosi fizetés háromuknak nem volt elég.
Nika lassan kezdett felengedni. Beszélni kezdett, bár nehezen, de a múltja fekete lyuk maradt számára.
— Nem emlékszem — suttogta, amikor Dása a nevét vagy a városát próbálta megtudni.
Az állami rendelőben az orvosok csak legyintettek:
— Stressz miatt kiesett neki minden. Várjanak. Vagy intézzék a megfelelő státuszt, anyuka, mit húzza az időt?
Azon a reggelen Dása magával vitte a gyerekeket a munkába. Az üzleti központban nagy megnyitó bankettre készültek, dupla bért fizettek a sürgős munkáért, és nem volt kire hagyni a gyerekeket — a nyugdíjas szomszéd, aki általában vigyázott rájuk, megbetegedett.
— Maradjatok itt a raktárban, és csendben! — utasította szigorúan, miközben Tyomkának egy színezőt adott. — Nika, figyelj a testvéredre. Gyorsan felmosom az előcsarnokot, mielőtt megérkeznek a vendégek.
Felvette a gumikesztyűt, megfogta a felmosót, és kilépett a hatalmas, márványfényben ragyogó hallba. Emberek sürögtek-forogtak elegáns öltönyökben, drága kávé és friss liliom illata terjengett.
Dása felmosta a padlót, próbált láthatatlan maradni. Hirtelen zaj támadt a bejáratnál. A biztonságiak kihúzták magukat. Egy csoport férfi lépett be. Középen egy magas, ősz hajú férfi haladt, kemény, szinte kőből faragott arccal.
— Roman Szergejevics, előkészítettük a konferenciatermet…
— Nem érdekel a terem — mondta mély, tompa hangon. — Engem a második ütem határideje érdekel.
Dása a falhoz húzódott. Ekkor a raktár ajtaja — amelyet rosszul csukhatott be — megnyikordult. A küszöbön megjelent Nika.
A kislány kilépett a hallba. Régi szandálja hangosan csattant a márványon.
Roman Szergejevics, aki épp elhaladt mellette, futó pillantást vetett rá — és megdermedt. Olyan hirtelen állt meg, hogy a mögötte haladó asszisztens nekiütközött.
Csend lett. Csak a kávégép zúgása hallatszott.
A férfi lassan megfordította a fejét. A szemei, amelyek az imént még hidegek voltak, kitágultak.
— Veronika? — suttogta.
A kislány ijedten a falhoz lapult. Aztán a férfi csuklóján lévő órára nézett.
— Apa… tik-tak óra… — mondta halkan.
Roman megingott. Térdre ereszkedett a nedves padlón.
— Nika… kislányom…
— Apa! — kiáltotta a lány, és a nyakába vetette magát.
A férfi szorosan magához ölelte, és hangosan, férfiasan sírni kezdett. A körülállók döbbenten néztek.
Dása a felmosót szorítva állt, és érezte, ahogy könnyei végigfolynak az arcán.
Egy óra múlva már az igazgatói irodában ültek. Roman — az egész épület és egy hatalmas építőipari birodalom tulajdonosa — nem engedte el a lánya kezét.
— Hét hónapig kerestük — mondta súlyos tekintettel. — Elrabolták a dadával együtt… A dadát megölték. Veronikát nem találtuk. Azt hittük, külföldre vitték. Milliókat fizettem magánnyomozóknak. Miért nem ment a hatóságokhoz?
— Mentem — válaszolta halkan Dása. — A kerületi rendőrségre. Felvették a jegyzőkönyvet, de azt mondták, reménytelen. Nem emlékezett semmire… és más néven mutatkozott be.
Roman összeszorította a fogát.
— Azzal az osztállyal személyesen fogok elszámolni.
Aztán Dására nézett.
— Hol laknak?
— Egy kollégiumban. A város szélén.
— És a férje?
— Kidobott minket. Azt mondta: vagy én, vagy ez a gyerek.
Csend lett.
Roman lassan a lányára nézett.
— Felesleges gyerek… — ismételte halkan, és a hangjában acél csengett. — Tehát kidobta magukat az én lányom miatt?
— Azt mondta, neki vacsorára hús kell, nem még egy éhes száj.
Roman felállt, az ablakhoz lépett.
— Darja Alekszejevna, — fordult vissza. — Nem tudom most azonnal elvinni Veronikát egy üres házba. Kapaszkodik magába, és nem engedi el. A szakemberek szerint a hirtelen elszakítás túl nagy trauma lenne. Van egy ajánlatom.
Dása megfeszült.
— Költözzön hozzám. Mindannyian. Van elég hely. Lesz… nem is tudom, segítsen neki megszokni mindent. Nevelőként. Bárhogy. A fizetést maga mondja meg. Nekem az a fontos, hogy nyugodt legyen. És csak maga mellett nyugodt — meg a fia mellett.
— Nem a pénzért tartottam magamnál — mondta sértődötten Dása.
— Tudom. Épp ezért kérem. Pakoljanak össze. A sofőr elviszi magukat a kollégiumba a holmikért, aztán hozzám.
Eltelt egy év.
A hatalmas vidéki ház, amely korábban inkább múzeumra hasonlított, megtelt élettel. Játékok hevertek szanaszét, friss, bogyós sütemény illata lengte be a levegőt, és lett egy kutya is — egy mókás, lógó fülű kölyök, akit Tyomka és Veronika könyörögtek ki Romantól.
Dása nem érezte magát szolgának. Roman kimérten tisztelettel bánt vele, esténként gyakran együtt ültek a nappaliban, és a gyerekekről beszélgettek. Nem volt köztük szenvedély, de lassan kialakult egy mély, nyugodt bizalom két ember között, akik sok mindenen mentek keresztül.
Egy szombati napon, amikor Dása a gyerekekkel sétált a ház előtti gyepen, egy öreg „Lada” állt meg a kapunál. A kocsiból Igor szállt ki. Rosszul nézett ki: gyűrött volt, koszos farmerben. Amikor meglátta Dását könnyű ruhában, lebarnulva, nyugodtan, füttyentett.
A kapunál álló biztonsági őr feltartóztatta, de Igor hadonászni kezdett.
— Dása! Dáska! — kiabálta. — Gyere ki, beszélnünk kell!
Dása sóhajtott, és intett az őrnek, hogy engedje be. Roman, aki nyitott ablaknál dolgozott a dolgozószobában, szintén meghallotta a kiabálást, és kilépett a tornácra.
— Na, szervusz, feleség — vigyorgott pimaszul Igor, miközben közelebb lépett. Mohón nézett körül a villán, a drága autókon a garázsban. — Nem semmi, hogy berendezkedtél! Látom, nem vesztegetted az időt. Találtál magadnak egy jótevőt?
— Mit akarsz, Igor? — kérdezte Dása. A hangja nyugodt volt, a régi félelem nélkül.
— Hogyhogy mit? Megmenteni a családot! — tárta szét a karját. — Lehet, hogy rájöttem mindenre. Meg tudlak bocsátani. Hát, felindultam akkor, kidobtalak. Kivel nem fordul elő? Ideg volt, érted. De én az apja vagyok! Tyomka az én fiam.
Látszott rajta, hogy már fejben kiszámolta, mennyit lehetne kihúzni ebből az egészből.
— Na és — fordult Roman felé, aki némán jött le a lépcsőn. — Te, haver, nem bánod, ha itt lakom egy ideig? A családnak együtt kell lennie.
Roman megállt Dása mellett. Egy fejjel magasabb volt Igornál.
— De, bánom — mondta nyugodtan.
— Te meg ki vagy egyáltalán? — kapta fel a hangját Igor, pimaszsággal próbálva leplezni a bizonytalanságát. — Az új udvarló?
— Annak a kislánynak az apja, akit te a fagyba akartál kirakni — felelte Roman halkan, de jeges hangon. — És olyan ember, aki nagyon nem szereti a hozzád hasonlókat.
Igor majdnem megfulladt a levegőtől. Veronikára nézett, aki Tyomkával játszott a szökőkútnál. A kislány elegáns ruhában volt, a fülében apró fülbevalók csillogtak.
— Ez… ő az? — rekedten kérdezte. — A lánya…
— Igen. Te kitetted egy hatalmas holding tulajdonosának a lányát. Bőségben élhettél volna, ha lett volna benned egy kis emberség. De te az italt és a nyugodt estét választottad.
Igor elsápadt. Felfogta a helyzet súlyát. Saját kezével szalasztotta el az esélyét.
— Dás… — nézett könyörgőn volt feleségére. — Mondd meg neki… Hiszen mi család vagyunk… Éhes vagyok, kirúgtak a munkából…
— „Vagy én, vagy ő.” Emlékszel? — Dása undorral nézett rá. — Meghoztad a döntésed. Menj el.
— De én az apja vagyok! Bíróságra megyek!
— Menj csak — bólintott Roman. — Az ügyvédeim nem hagynak neked semmit. Egy évig nem fizettél gyerektartást, és az utcára tetted a gyereket. A szülői jogok megvonása még csak a kezdet lesz. És ha még egyszer a családom közelébe jössz — megbánod. Őrség!
Két erős férfi termett Igor mögött, mintha a földből nőttek volna ki.
— Vezessék ki ezt a szemetet — mondta röviden Roman.
Igor visszabotorkált az autójához, érezve, hogy kicsúszik a talaj a lába alól. Visszanézett. Dása már nem figyelt rá. Nevetett valamin, amit Tyomka mondott, Roman pedig a vállára tette a kezét — magabiztosan és gyengéden.
A kapun túl Igor beszállt az autójába, amely elsőre nem indult. Teljes erőből a kormányra csapott, úgy, hogy elzsibbadt a tenyere, és tehetetlen dühében felüvöltött. Mindent elvesztett, mert sajnált egy tál levest egy gyerektől.
