Lena a hálószoba tükrénél állt, és éppen a szigorú szabású kék kosztüm gallérját igazgatta. Negyven év – kerek évforduló, amit általában nagy felhajtással szoktak megünnepelni. De ő most egy üzleti ügylet küszöbén állt, amin már három hónapja dolgozott. A kliens szeszélyes, igényes, de a jutalék tekintélyesnek ígérkezett – majdnem fél évnyi átlagkeresete.
– Lena, ezt nem teheted! – szólt András, miközben idegesen babrálta a telefonját az ágy szélén ülve. – Galina néni Voronyezsből már megvette a jegyet, Oleg a családjával Pityerből jön. Mindenki megváltoztatta a terveit a te születésnapod miatt.
– Mi akadályoz meg minket abban, hogy egy hónap múlva ünnepeljünk? – Lena bekapcsolta az óráján a karkötőt. – Addigra nyugodtan lezárom ezt a projektet. Hidd el, jobb lesz, ha jó hangulatban leszek, mintha egész este azon agyalnék, hogy másnap fontos tárgyalásom van.
András felállt, az ablakhoz lépett. Odakint októberi eső szemerkélt, az amúgy is szürke nap még komorabbnak tűnt.
– Lena, értsd meg, kellemetlen helyzetbe hozol a rokonaim előtt. Mit mondjak nekik? „Bocsánat, a feleségem inkább a munkát választotta”? Mit gondolnak majd?
– És mit kéne gondolniuk? – fordult felé Lena. – Hogy felelősségteljesen állok a munkámhoz. Andriskám, ez nem csak fagylaltra való pénz. Ez komoly jutalék, amire nagy szükségünk van.
– Vannak megtakarításaink. Elkölthetjük most, aztán majd pótoljuk.
– „Elkölthetjük” – könnyű ezt mondani – Lena megrázta a fejét. – És ha a következő kliens hónapokig nem jön? Vagy ha ez az üzlet meghiúsul? Akkor miből pótoljuk, a levegőből?
András elfordult az ablaktól, az arca elvörösödött:
– Lena, milyen ember vagy te? Neked az egész életed csak munka, munka és megint csak munka! Mikor pihentél utoljára? Mikor volt, hogy kettesben elutaztunk valahova?
– Ne kezdd megint – emelte fel figyelmeztetően a kezét Lena. – Nagyon jól tudod, hogy kettőnkért dolgozom. Nem csak magamért.
– Aha, kettőnkért – horkant fel szarkasztikusan András. – Csak épp minden döntést egyedül hozol meg. Még a saját születésnapodról is.
Lena felvette a kézitáskáját, és ellenőrizte, hogy minden szükséges dolog benne van-e. Iratok, tollak, névjegyek – minden a helyén.
– A munkámmal kapcsolatos döntéseket én hozom meg. És azt is, mikor és hogyan ünneplem a születésnapomat – ha már itt tartunk. András, kérlek, értsd meg: ha kibírok még egy napot, utána nyugodtan megünnepelhetjük. Rohanás nélkül, munkahelyi gondolatok nélkül.
– És a rokonok? Velük mi lesz? Nekik nem számítanak a te terveid?
– Dehogynem számítanak. De meg fognak érteni. Felnőtt emberek.
András legyintett, és kiment a hálószobából. Lena hallotta, ahogy becsapódik a bejárati ajtó – a férje elment dolgozni anélkül, hogy elbúcsúzott volna.
Az egész napos tárgyalások kimerítőek voltak. Az ügyfél minden apróságba belekötött, újratárgyalást követelt azokkal a feltételekkel kapcsolatban is, amelyeken heteken át dolgoztak. Estére Lena úgy érezte magát, mint akit kifacsartak – de az üzlet végre majdnem biztosra vehető volt. Már csak néhány részletet kellett egyeztetni és aláírni a szerződést – ezt holnap telefonon is el lehetett intézni.
Hazafelé, a zsúfolt kisbuszban zötykölődve már egy csendes estét képzelt el kettesben a férjével. Talán András elkészíti a kedvenc kijevi húsgolyóit? Vagy rendelnek valami sushit? Jó lenne csak összebújni a kanapén, megnézni egy filmet…
Lena felért az emeletre, kulccsal nyitotta ki az ajtót, és rögtön megérezte – a lakás üres. Senki sincs otthon. A konyhában rend volt, a mosogatás elintézve, minden a helyén. A hűtőszekrény halkan zümmögött, mint mindig – de semmi nyoma nem volt vacsorakészítésnek.
Átment a hálószobába, átöltözött otthoniba, megmosakodott. Ránézett az órára – fél kilenc. Hol lehet András?
Felhívta a férjét. A telefon csak néhány csörgés után kapcsolt, a háttérben nevetés, edénycsörgés és ismeretlen hangok hallatszottak.
– Halló, Lena? – András hangja szokatlanul vidámnak tűnt. – Hogy sikerültek a tárgyalások?
– Andriskám, hol vagy? Itthon vagyok, együtt akartam vacsorázni…
– Én… – habozott. – Én a „Kikötő”-ben vagyok. Tudod, az a kávézó a Majális utcán. Emlékszel, jártunk ott régen. Gyere, ha van kedved.
– A kávézóban? Mit keresel ott?
– Gyere csak, elmesélem. Emlékszel az utcára? Majális utca 15.
Lena összevonta a szemöldökét. Valami nem stimmelt a férje hangjában.
– András, mi folyik itt?
– Semmi különös. Csak gyere.
A vonal megszakadt.
A „Kikötő” egy kicsi, hangulatos kávézó volt, fából készült asztalokkal és tompított világítással. Lena belépett, és azonnal ismerős hangokat hallott. A távoli sarokban egy hosszú asztal körül ott ült András teljes rokonsága – Galina néni Voronyezsből, unokatestvér Oleg a feleségével, Szvetával és a kamasz fiukkal, András anyja, húga, Irina a férjével…
Az asztalon üres salátástányérok, ételmaradékok és néhány majdnem üres borosüveg hevertek. Mindenki jókedvű és kissé kapatos volt. Galina néni heves gesztusokkal mesélt valamit, a többiek nevetve hallgatták.
András háttal ült a bejáratnak, és csak késve vette észre Lenát. A nő néhány másodpercig csak állt, képtelen volt elhinni, amit lát. Aztán lassan odalépett az asztalhoz.
– Ó, Lenocska! – András anyja vette észre először. – Végre! Már nagyon várunk!
– Lena! – ugrott fel Galina néni. – Boldog születésnapot, drágám! Na de hol a torta? András, hol a torta?
András megfordult, az arca kipirult – talán a bortól, talán a zavartól.
– Lena… hát eljöttél. Ülj le hozzánk.
– Igen, gyere csak! – csatlakozott Irina. – Már majdnem mindent megettünk, de neked hagytunk egy kicsit. Igaz, a bor elfogyott… András, kérünk még egy üveggel?
Lena leült a szabad székre, még mindig hitetlenkedve. Az asztalon valóban csak pár adag megszáradt saláta, kihűlt fasírt és néhány szelet lavash maradt.
– Szóval ti… az én születésnapomat ünneplitek? – kérdezte lassan Lena.
– Hát persze! – nevetett fel Szveta. – Hát nem látod? Igaz, azt hittük, korábban jössz. András mondta, hogy hétre itt leszel.
– Hétre? – nézett a férjére Lena. – Én senkinek nem mondtam, hogy hétre jövök.
– Hát… én úgy gondoltam… – motyogta András.
– Ugyan már, ne veszekedjetek! – legyintett Galina néni. – A lényeg, hogy mindenki itt van! Lenocska, mesélj, hogy vagy, mi újság a munkával? András azt mondta, valami fontos üzlet van kilátásban…
– Köszönöm, jól vagyok – válaszolta Lena szárazon. – Az üzletről meg nyilván megfeledkezett, miközben ezt a kis ünnepséget szervezte.
– Lena, ne kezdd megint – kérte halkan András.
– Mit ne kezdjek? – fordult felé Lena. – Magyarázd már el, kérlek, mi folyik itt? Hisz megbeszéltük, hogy elhalasztjuk az ünneplést…
– Mi semmit nem beszéltünk meg. Te csak közölted a döntésed.
– És te meg közölted velem, hogy nélkülem fogjátok megünnepelni a születésnapomat!
Kínos csend ült az asztalra. A rokonok összenéztek, de senki nem tudta, mit mondjon.
– Lenuska – kezdte óvatosan András anyja –, ne vedd így a szívedre. Andriska csak jót akart. Nem mondhatta le az egészet az utolsó pillanatban…
– Nem mondhatta le? – felvonta a szemöldökét Lena. – De megkérdezni engem, azt lehetett volna?
– Lena, ne csinálj jelenetet idegenek előtt – sziszegte András. – Beszéljük meg otthon.
– Idegenek előtt? – Lena hangja veszélyesen csendes lett. – És az rendben van, hogy nélkülem ünneplitek a születésnapomat?
– De hát nem szándékosan tettük! – szólt közbe Irina. – Vártunk rád, de nem jöttél…
– Mert dolgoztam! – vágta rá élesen Lena. – Mert fontos tárgyalásom volt, amin a családi költségvetésünk múlik!
– Ugyan már, Lena – fújtatott Oleg. – Egyetlen üzlet nem egy egész költségvetés. Mindannyian dolgozunk, de azért az ünneplésre szakítunk időt.
Lena lassan végignézett az asztaltársaságon, aztán a férjére szegezte a tekintetét:
– András, és mondd csak… ezt az egészet mégis ki fizette?
András zavartan fészkelődött, és nem nézett a feleségére:
– Én… a te kártyádról vettem le a pénzt az ünneplésre. Majd megbeszéljük…
– Na hát, – bólintott Lena. – Szóval a születésnapomat nélkülem, de az én pénzemen ünnepeltétek? Hát, ez igen… Ügyes kis család.
– Lena! – háborodott fel András anyja. – Hogy beszélhetsz így?!
– Hogy kellene beszélnem? – állt fel Lena. – Hálásnak kellene lennem, hogy a születésnapomon pénz nélkül és ünnep nélkül maradtam?
– Lena, nyugodj meg – András is felállt. – Túlreagálod. Nem költöttük el az egészet…
– Mennyi?
– Mi mennyi?
– Mennyi ment el?
András zavarban volt:
– Hát… talán tizenháromezer…
– Tizenháromezer?! – Lena levegőt is alig kapott. – Egy kis összejövetelre tizenháromezer forint?!
– Lena, volt torta is, jó borokat rendeltünk, meg meleg étel mindenkinek…
– Nem azt kérdeztem, mire ment el! Azt kérdeztem, MENNYI! – Lena felkapta a táskáját. – Kész, én elmegyek.
– Lena, hová mész? – próbálta visszatartani András. – Ülj le, legalább egyél valamit…
– Egyem meg a saját születésnapom maradékát? Köszönöm, jól laktam.
Sarkon fordult, és az ajtó felé indult, miközben elővette a telefonját.
– Lena! – kiáltott utána András. – Ne csinálj jelenetet!
Lena visszafordult:
– Jelenetet? András, te elköltötted a pénzem egy olyan ünneplésre, ahová engem meg sem hívtatok rendesen! És szerinted én csinálok jelenetet?
– Elmagyaráztam már – nem várathattam az embereket, míg te befejezed az üzleteidet!
– Vagyis az emberek fontosabbak, mint a feleséged. Értem.
Lena kilépett az utcára. A keze remegett – talán a dühtől, talán a sértettségtől. Felhívta az anyját.
– Mama? Én vagyok az. Mehetek hozzád? Pár napra. Igen, minden rendben… csak összevesztünk Andrással. Komolyan összevesztünk.
Az anyja meleg teával és frissen sült pirogokkal fogadta, és nem tett fel felesleges kérdéseket. Lena elmesélt mindent, úgy, ahogy volt, és az anyja sokáig hallgatott, csak a fejét csóválta.
– Hát nem egy okos ember a te Andrásod – mondta végül. – Teljesen elvesztette az eszét.
– Mama, nem tudom, mit tegyek. Úgy érzem, elárult. A saját születésnapomon.
– Most nem is kell semmit eldöntened. Maradj itt egy kicsit, gondolkodj nyugodtan. Aztán majd meglátjuk.
Másnap András vagy tízszer hívta. Lena nem vette fel. Aztán jöttek az SMS-ek: „Lena, ne viselkedj úgy, mint egy gyerek”, „Gyere haza, beszéljük meg normálisan”, „A rokonok kérdezik, mi van veled.”
Este végül elérte telefonon.
– Lena, hagyd már ezt a duzzogást. Gyere haza.
– András, én nem duzzogok. Én gondolkodom.
– Min gondolkodsz?
– Azon, hogy mi teljesen máshogy látjuk az életet. Nekem a család azt jelenti, hogy az emberek tisztelik egymást, és figyelembe veszik a másik véleményét. Neked meg úgy tűnik, a család az, ahol a feleségnek azt kell tennie, amit a férj helyesnek tart.
– Lena, ne túlozz már! Miféle tisztelet? Egyszerűen nem akartam cserbenhagyni a rokonaimat!
– De engem cserbenhagyhattál.
– Mégis miben hagytalak cserben? Megünnepeltük a születésnapodat, ennyi. Nem értem, mi ez a nagy felhajtás.
– Nem érted? – Lena mély levegőt vett. – András, te elköltötted a pénzem az engedélyem nélkül. Megszervezted a születésnapomat úgy, hogy semmi közöm nem volt hozzá. És most csodálkozol, hogy megsértődtem?
– Lena, nem rossz szándékkal tettem! Jót akartam!
– Ha jót akartál, megkérdezted volna, mi lenne a jó. András, költözzünk külön egy időre. Szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam a dolgokat.
– Hogyhogy külön? Lena, megőrültél? Egy ünnepség miatt tönkretenni egy családot?
– Nem az ünnepség miatt. Hanem azért, mert szerinted nem fontos velem megbeszélni a dolgokat. Olyan dolgokat sem, amik engem közvetlenül érintenek.
– Lena, te egy önző ember vagy! – tört ki hirtelen András. – Egész életedben csak magadra gondoltál! A munkádra, a pénzre, a karrieredre! A családot már rég elfelejtetted!
– Miféle családot, András? Azt, ahol a férj elkölti a felesége pénzét kérdezés nélkül? Azt, ahol a rokonok véleménye többet számít, mint a házastársé?
– Ne ismételgesd már ezt a „kérdezés nélkül, kérdezés nélkül”! Család vagyunk! Közös a költségvetésünk!
– Közös a költségvetés, de szinte csak én keresek. A kiadásokról meg te döntesz. Kényelmes, nem?
– Lena…
– Elég volt, András. Beadom a válókeresetet.
A vonal elhallgatott. Aztán András halkan megszólalt:
– Lena, ezt nem teheted. Tizennégy éve együtt vagyunk…
– Megtehetem. És meg is teszem. Belefáradtam abba, hogy láthatatlan vagyok a saját családomban.
Két hónap múlva a válás hivatalossá vált. András az utolsó pillanatig nem hitte el, hogy Lena valóban megteszi, próbált kibékülni, bocsánatot kért. De valami végleg eltört Lenában azon az estén a kávézóban, amikor megértette: a férjének mások véleménye fontosabb, mint az ő érzései.
Galina néni még sokáig hívogatta, győzködte, hogy ne rombolja le a családját. Mondogatta, hogy „minden férfi egyforma”, hogy „meg kell tanulni megbocsátani”. De Lena már biztos volt benne: nem akar többé együtt élni egy olyan emberrel, aki hülyének nézi őt.
Az üzlet, egyébként, sikeresen lezárult. A jutalék elég volt egy újépítésű társasházban egy egyszobás lakás kezdőrészletére. A lakásavatóra csak az anyját és két barátnőjét hívta meg. Más nem volt ott – de ez az ő döntése volt, az ő otthona, az ő élete.
És amikor fél év múlva eljött a negyvenegyedik születésnapja, pontosan úgy ünnepelte meg, ahogy akarta – egy kis hangulatos étteremben, olyan emberek társaságában, akik valóban értékelték őt.
És semmit sem bánt meg.
