A kulcs túl könnyen fordult meg az idegen zárban — Krisztina mindig csak egy fordulatra hagyta az ajtót, mintha vendégeket várna. Marina vállal lökte meg a szárnyat, kezében egy szatyor edénykatalógussal, amelyet ketten készültek átlapozni. Az előszobában kávé és valami más, édes és ragadós illat terjengett.
És egy férficipő. Barna, kopott jobb orrral, mert az illető örökké súrolta a járdaszegélyt a bejáratnál.
— Krisztina, otthon vagy? — a hangja egyenletes maradt, de legbelül már emelkedett egy zavaros hullám. — Csak húsz percre jöttem, ebédszünetem van.
— Marinácska! — Krisztina túl gyorsan, túl hangosan, túl vidáman repült ki a szobából. — Jaj, hát én háromra vártalak!
Köntös volt rajta. Rövid, selyem, nyersmáj színű, és egyetlen övcsomón tartott, ami a szeme láttára bomlott szét. Alatta semmi sem volt — sem pánt, sem gumi, sem a fehérneműnek a szikrája sem, Marina pedig ugyanolyan tisztán látta ezt, mint az asztalon álló csészéket. Két csésze.
— Mondtam, hogy ebédidőben — mondta Marina. — Ebédidőben. Nem háromkor.
— Igen? Hát, elszórakoztam az időt, éppen zuhanyoztam…
— Délben.
— Na és akkor mi van? — Krisztina rántott egyet az övén, mire az még jobban meglazult. — Szabadnapos vagyok, jogom van akár estig is öltözetlenül járkálni.
Artúr lépett ki a szobából. A nadrágjába törölte a kezét, mintha most mosogatott volna, az arcán pedig olyan ember kifejezése ült, akit tetten értek, és aki úgy döntött, hogy a legjobb védekezés a csodálkozás.
— Marin? — mondta. — Honnan kerülsz ide?
— A semmiből — mondta ő. — Materializálódtam.
Elnevette magát. Később erre emlékezett a legjobban: elnevette magát, röviden és hamisan, mintha csak köhintett volna.
— Csak elhoztam Krisztinát — mondta. — Ott állt az út szélén, én meg arra mentem, hát mégsem hagyom ott az embert.
— Elhoztad — ismételte Marina.
— Elhoztam. Aztán feljöttem, vizet kértem.
— Vizet.
— Marin, miért ismételsz mindent utánam? — kezdett idegeskedni, az idegesség meg mindig az első jele volt nála a pániknak. — Igen, vizet. Olyan hőség van, hogy elolvad az aszfalt.
Marina az asztalra nézett. Két csésze, mindkettő megivva félig, az egyikben elázott cigaretta, egyenesen a kávéba elnyomva. Artúr már négy éve nem dohányzott mellette. Esküdözött rá.
— Leszoktál — mondta.
— Mit?
— A dohányzásról. Leszoktál. Három évvel és nyolc hónappal ezelőtt, még a dátumra is emlékszem, te vetted nekem az inhalátort, hogy ne essek vissza.
Krisztina az asztalhoz vetette magát, és szalvétával takarta le a csészét. A mozdulat olyan elhamarkodott és buta volt, hogy Marina legszívesebben a képébe nevetett volna.
— Ez az én cigarettám — mondta Krisztina. — Én dohányzom.
— Soha nem dohányzóltál. A füsttől köhögni kezdesz.
— Most elkezdtem!
— A mai ebéd óta? — Marina előrelépett. — Krisztina, kioldódott az öved. Jobb lenne, ha megkötnéd. Nekem ugyan mindegy, én nő vagyok, de a férjemnek talán kínos nézni.
Krisztina két kézzel kapott a köntöséhez. A bőre foltos lett — a nyakától lefelé, a kivágás felé, ahhoz a helyhez, ahol a selyem alatt semmi sem volt, egyáltalán semmi, egyetlen szál sem, és ez volt a legfőbb bizonyítum, sokkal meggyőzőbb, mint a csészék, a cigaretta és a kopott orrú cipő.
— Ne gondolj rosszra — mondta gyorsan Krisztina. — Itt sincs semmi olyasmi. Mi csak…
— Kávéztunk — segített Marina. — Te meztelen testre vett köntösben, ő meg zokniban. Romantika.
Artúr felé tett egy lépést, és kinyújtotta a kezét — azzal a mozdulattal, amivel a kutyát szokás nyugtatgatni. Marina hátranézett, és eltalálta a fogasruha-állványt, mire idegen kabátok potyogtak a földre.
— Ne nyúlj hozzám.
— Marina, most kitalálsz magadnak egy filmet, és egy hónapig abban fogsz élni, ismerlek — mondta. — Beszéljük meg nyugodtan. Én. Őt. Csak hoztam.
— Délben. A saját ebédszünetedben. A városon át, mert te a másik végben dolgozol, Artúr, tudom, hol dolgozol, én hordtam neked az ebédet, amikor beteg voltál.
— A dugókat kerültem.
— A barátnőm lakásán keresztül?
Összeszorította a fogát. Rángatózni kezdett egy ér a nyakán, Marina meg hirtelen egészében látta őt, mint legelőször: harmincnégy éves, kopaszodó, az apróságokban való hazudozás szokása, és az a düh, amikor az apróság napvilágra kerül.
— Tudod mit — mondta. — Magadat hergeled fel. Nálad mindig ez van: ha történik valami, rögtön tragédia.
— Még soha nem mentem be Krisztinához veled — mondta Marina. — Egyszer sem. Nem is tudtad, hol lakik. Még a bejáratot sem ismerted. Most meg itt vagy a lakásában, mintha a sajátod lenne, és azt is tudod, hol a víz.
— Megkérdeztem.
— Nem kérdezted meg, hol a víz. A szobából jöttél ki, nem a konyhából. A konyha jobbra esik.
Krisztina valamilyen hangot hallatott — nem is zokogást, nem is kuncogást. Mezítláb állt, összehúzott lábujjakkal.
— Marin, na hagyjad már — mondta panaszosan. — Na miért csinálod ezt velünk?
— „Velünk” — bólintott Marina. — Köszönöm. Legalább egy őszinte szó tizenöt perc alatt.
Gyalog ment le a lépcsőn, mert a lift foglalt volt, és hallotta, hogy mögötte becsapódik az ajtó, majd hangok hallatszanak — előbb az övé, mély és gyors, aztán a lété, vékony és bűnös. A szavakat nem lehetett kivenni. Nem is kellett kivenni őket.
Az autóban Marina vagy öt percig ült, a tenyerét a kormánynak támasztva. Az ebédnek vége volt. Nem hajtott vissza — egyszerűen nem tudott, mert annyira rázták a kezei, hogy a kulcs nem talált bele a gyújtásba.
Az edénykatalógusos szatyor abban az előszobában maradt, a leesett kabátok között. Ajándék Larisának, amelyet együtt készültek kiválasztani. Larisa jubileuma két hét múlva lesz, és Krisztina maga telefonált tegnap: „Gyere át ebédre, megnézzük, te úgyis jobban értesz ehhez”.
Gyere át ebédre.
Marina lehunyta a szemét, és nagyon lassan, nagyon alaposan, hangosan kimondta:
— Szándékosan hívott meg.
A gondolat hideg volt. Krisztina tudta, hogy Marina hány órakor jön. Krisztina maga mondta meg az időpontot. És úgy fogadta meztelen testre vett köntösben, hogy két csésze állt az asztalon, egy férfi meg a szobában.
Ez nem olyan hűtlenség volt, amit elrejtenek. Ez olyan hűtlenség volt, amit megmutatnak.
Este a bevásárlóközpont parkolójában Veronika kiáltott rá — kibukkant a csomagtartó mögül két szatyorral, és azonnal rávetette a tekintetét.
— Marin! Mi van veled? Olyan vagy, mintha úthenger ment volna át rajtad.
— Átment — mondta Marina. — Kétszer. Oda-vissza.
— Na. Ülj be az enyémbe, klímás. Mesélj.
Beültek. Veronika letette a szatyrokat a hátsó ülésre, egész testével megfordult, és úgy készült hallgatni, ahogy csak ő tudott — félbeszakítás nélkül, jajveszékelés nélkül, csak kissé összehúzott szemmel.
— Tetten értem Artúrt Krisztinánál — mondta Marina. — Ebédidőben. Köntös volt rajta. A köntös alatt meg semmi. Teljesen semmi, Veronika, közelről láttam, nem képzeltem be.
— Na — mondta Veronika. — Ő meg?
— Ő meg azt mondta, hogy elhozta, és bejött vizet inni.
— Klasszikus.
— A szobában volt, nem a konyhában. És a csészében eloltott cigaretta volt, holott melletted négy éve nem dohányzik, érted? Mellette dohányzik, mellettem meg négy éve a szentet játssza.
Veronika hallgatott egy darabig. Aztán előhúzott egy üveg vizet, kinyújtotta és átnyújtotta Marinának.
— Igyál. És ne siess.
— Mit jelent az, hogy ne siess?
— Azt, amit mondok. Most az érzelmeid vezérelnek. Most hazamész, és a falhoz vágod, ő meg olyan verziót ad elő, hogy a végén még te fogsz bocsánatot kérni.
— Nincs miért bocsánatot kérnem!
Veronika kicsit feljebb emelte a hangját:
— Marin. Nem mondom, hogy angyal. Csak azt mondom: ne siess. Gyűjtsd össze. Nézd meg. Hagyd, hogy kiejtse magát. A hazudozó ember előbb-utóbb túlbeszéli magát, ez olyan, mint vizet hordani a szitában — előbb-utóbb minden kifolyik.
Marina belekortyolt a vízbe. A víz langyos volt, rosszízű, műanyagszagú.
— Krisztinához indultam, hogy ajándékot válasszunk Larisának — mondta. — Ő maga mondta meg az időpontot. Maga. „Gyere el ebédre”.
— Na, ide köss fel! — mondta Veronika. — Hát ez a legérdekesebb. Ez már nem hűtlenség, ez színház.
— Szóval te is így gondolod.
— Azt gondolom, hogy az a nő, aki pontos időre hívja a feleséget, és fehérnemű nélkül fogadja, az nem a véletlen műve.
— Miért?
— Azért, mert neki kevés — mondta Veronika. — Kevés, hogy birtokolja. Az kell neki, hogy te is tudd, hogy birtokolja.
Marina a szélvédőt nézte, a bevásárlókocsikat, az embereket, a lufival szaladó kisfiút. Belül minden megkövesedett, és nagyon csendessé vált.
— Tizenkét éve vagyok vele — mondta. — Tizenkét éve, Veronika.
— Tudom.
— Én engedtem be a szüleit anyám lakásába. Anyám meghalt, a lakás üresen állt, én magam ajánlottam fel. Magam.
— Na, erről majd én és te külön beszélgetünk, mégpedig józan eszemmel — mondta Veronika. — Csak ne ma. Ma egyszerűen menj haza, és senkit se öjj meg.
Az anyós este kilenckor hívott, amikor Marina a konyhában ült a kihűlt teájával, és nem kapcsolta fel a villanyt.
— Marinácska, jó estét! Jössz holnap hozzánk? Виктор Павлович is megkért, hogy nézd meg, ott villog a számlálója, fél hozzáérni.
Tamara Ivanovna hangja lágy volt, étvágygerjesztő, azzal a különös kedvességgel, ami azokban az emberekben szokott lenni, akik más lakásában élnek.
— Nem jövök — mondta Marina.
— Jaj. Hát mi történt? Beteg vagy?
— Most nem alkalmasak az utazások, Tamara Ivanovna. Ma kaptam rajta a fiát a szeretőjénél.
A kagylóban síri csend lett.
— Mit mondtál? — kérdezte nagyon lassan Tamara Ivanovna.
— Azt mondtam, hogy Artúrt egy idegen lakásban értem tetten. Ebédidőben. A nő köntösben volt, alatta semmi. Nem kell kalácsot sütni.
— Marinácska, te valószínűleg…
— Nem valószínűleg. Közelről. Ennyi, Tamara Ivanovna. Ne haragudjon.
Letette a telefont, és az asztalra ejtette. A keze már nem remegett. Még könnyebb is lett — mintha felvágtak volna egy tályogot, és minden rossz vér kiáramlott volna.
Fél óra múlva a telefon újra felgyulladt. Marina nézte, és számolta a kicsengéseket. A nyolcadiknál vette fel.
— Marinácska — Tamara Ivanovna most másmilyen volt: összeszedett, üzleties, a hangja fenekén ott bujkált az acél. — Beszéljük meg még egyszer. Nyugodtan. Pontosan mit csinált?
— Megmondtam.
— Ideges voltál, amikor mondtad. Részletesen akarom tudni. Hol volt ez, hány órakor, ki az a nő.
— Minek magának a részletesség?
— Azért, mert anya vagyok — mondta az anyós. — Jogom van tudni.
— Anya — Marina elmosolyodott a sötétbe. — Jó. Krisztina. A barátnőm. Két megállóra lakik tőlünk. Nála volt délben, a nő köntösben, a köntös alatt semmi, az asztalon két csésze, az egyikben az ő cigarettája. Azt mondta, hogy elhozta kocsival, és bejött vizet inni.
— És ennyi? — kérdezte gyorsan Tamara Ivanovna.
— Hogyhogy „és ennyi”?
— Hát úgy, hogy nem… nem csípted el a kezét, hogy úgy mondjam.
— Egy meztelen nő lakásában értem tetten — mondta Marina. — Nekem ez elég. Magának, úgy látom, nem az.
— Ne támadj nekem. Én csak tisztázni akarom.
— Tisztázza. Csak ne velem.
Tamara Ivanovna elhallgatott, és ebben a csendben hallani lehetett, amint épp a lehetőségeket mérlegeli. Marina kívülről ismerte ezt a szünetet: az anyós mindig így hallgatott el, mielőtt védeni kezdené a fiát.
— Marinácska, hát nem lehet, hogy ez a Krisztina mászott rá? — mondta végül. — Vannak ilyenek, tudod. A férfi gyenge, a nő meg rámenős.
— Harmincnégy éves.
— Ő férfi. A férfiak mind gyerekek.
— Tamara Ivanovna — mondta Marina —, maga most az édesanyám lakásában van. A konyhájában az ő órája lóg. Ne meséljen nekem a gyerekekről.
A telefonban hirtelen beszívták a levegőt.
— Ezt a szemembe mered vágni?
— Nem vágtam a szemébe. Csak emlékeztettem rá.
— Jó — mondta az anyós. — Jó, Marina. Megértettelek.
És ő tette le először.
Artúr húsz perc múlva telefonált. Marina hallotta, hogy veszi a levegőt — nehezen, dühösen, mint egy sarokba szorított vad.
— Mit mondtál az anyámnak?
— Az igazat.
— Milyen igazat?! — rögtön felrobbant, nekifutás nélkül. — Felfogod, mit csináltál? Anya most egy hónapig nem fog aludni! Magas a vérnyomása!
— Magas a vérnyomása — helyesbített Marina. — Nekem meg a férjem van egy idegen lakásban egy nővel, akinek a köntöse alatt semmi sincs.
— Semmit sem láttál!
— Mindent láttam.
— Csészéket láttál! Csészéket, Marina! Csészék miatt nem lőnek le embereket!
— Egy fehérnemű nélküli nőt láttam, meg téged mellette — mondta. — És te a hálószobából jöttél ki. A hálószobából, Artúr. Nem a konyhából. Még hazudni sem tudtál normálisan.
— Gyűlöletet érezek, amikor ilyen vagy — mondta. — Olyan vagy, mint egy nyomozó. Kihallgatónak kellett volna menned.
— Nekem egy őszinte férjre lett volna szükségem.
Letette. Marina ült még egy darabig, aztán felállt, és felkapcsolta a villanyt — hirtelen, egyszerre az összes lámpát, hogy ne maradjanak árnyékok.
Artúr közvetlenül a kocsijából hívta Krisztinát, a garázsok melletti útfélen lehúzódva. A hangja remegett a dühtől.
— A te műved?
— Mi? Artúr, mit beszélsz?
— Felhívta az anyámat. Az anyámat! Azt mondta, hogy a szeretődnél csípett fülön. Most majd zúgni fog egész rokonbázis, érted ezt?
— Hát nem így volt? — kérdezte halkan Krisztina.
Elhallgatott. Egy kutyás férfi ment el mellette, ránézett a kocsira, aztán elfordult.
— Mit mondtál?
— Azt mondtam: hát nem így volt? — ismételte meg Krisztina, és a hangja megerősödött. — Ott voltál nálam. Nem először voltál nálam. Mit akarsz tagadni, Artúr?
— Meg akarom menteni a családomat!
— Hűha — mondta a nő. — Milyen szép szavak.
— Krisztina — kifújta a levegőt, igyekezve uralkodni magán. — Hallgass rám. Senkinek sem mondasz semmit. Ha kérdezik — elhoztalak, ittam vizet, elmentem. Ennyi. Fojtsd el ezeket a pletykákat. Hallod?
— Hallom.
— Mondd azt, amit mondok.
— Azt mondom, hogy itt ittál vizet — ismételte szófogadóan Krisztina.
— Okos lány.
— Artúr.
— Mi az?
— És miért nem mondtál semmit az anyádnak maga? — kérdezte. — Te is kezdhetted volna te. Te mindig mindent elsőként szoktál.
Válasz nélkül letette.
Krisztina letette a telefont az ablakpárkányra, és megállt az ablaknál. A köntösét le sem vette — csak szorosan megkötötte, duplán csomózva.
Aztán felhívta Larisát.
— Larisz, szia. El vagy foglalva? Sürgősen tanácsot kell kérnem, egyszerűen nem tudom, mit csináljak.
— Krisztin? Borzalmas a hangod. Mi történt?
— Larisz… — Krisztina felhorkant, és ez nagyon természetesre sikeredett. — Rajtakaptak.
— Hogyhogy?
— Artúrral. Marina Artúrjával. Jött, és nálunk csípett el minket.
A telefonban valami leesett.
— Na — mondta Larisa. — Várjál. Azt akarod mondani, hogy te leteszed a fejed Marina férjével?
— Nem akartam — mondta gyorsan Krisztina. — Magától jött. Larisz, értsd meg, egyedül vagyok, harminchárom éves, ki marad nekem? Ő kezdte.
— Krisztina.
— Mit csináljak? — Krisztina gyorsabban beszélt, elnyelve a szavakat. — Telefonál, követeli, hogy tagadjak mindent. Hogy mondjam azt, hogy elhozott, ivott vizet. De én meg azt gondolom: milyen hülyeség, hiszen látta, nem hülye. Nem jobb az igazat mondani? Hogy én nem tehetek róla, ő jött, nem hívtam. Mit gondolsz, mi a becsületesebb?
— Becsületesebb?! — Larisa elakadó lélegzettel. — Te tőlem kérdezed, hogy melyik hazugság becsületesebb?
— Tanácsot kérek!
— Azt akarod, hogy segítsek kibújni a felelősség alól a barátnőm előtt?
— Ő is a barátnőm — mondta sértődötten Krisztina.
Larisa olyan sokáig hallgatott, hogy Krisztina rászólt:
— Larisz? Itt vagy?
— Itt — mondta Larisa. — Csak próbálom megérteni, kivel beszélsz éppen. Velem vagy vele.
— Mi?
— Nekem meséled ezt úgy, hogy tudod, felhívom. Tudod, hogy felhívom, Krisztina.
— Én… én nem gondoltam.
— Csak erre gondoltál — mondta Larisa. — Na jó. Köszönöm az információt.
— Larisz, te csak…
— Mit? Ne mondjam el neki? Vagy mondjam el?
Krisztina nem válaszolt. Larisa letette, ült egy percig a telefonnal a kezében, aztán tárcsázta Marinát.
— Marin. Mi a fene történt ott köztetek Artúrral meg Krisztinával?
Marina a nyitott szekrény előtt állt, és a kezében tartotta azt a férfi inget, amit épp most vett le a vállfáról.
— Nem akarok erről beszélni.
— Marin.
— Larisa, őszintén, most nem. Zúg a fejem.
— Most hívott Krisztina — mondta Larisa. — Sírt. Tanácsot kért.
Az ing a földre csúszott.
— Tanácsot?
— „Rajtakaptak, mit csináljak: tagadjak vagy álljak bele.” Szó szerint.
Marina az ágy szélére ült. És hirtelen felnevetett — röviden, aztán hangosabban, aztán már fékezhetetlenül, könnyekig, csuklásig.
— Marin? — ijedt meg Larisa. — Marina, mi van veled?
— Ő… — Marina a tenyerével törölte a szemét. — Felhívott téged… tanácsért… hogy hogyan hazudjon nekem jobban…
— Igen.
— Larisz, mindketten idióták. Ő fél napig azt bizonygatja nekem, hogy csak vizet ivott, ez meg már minden barátnőjének világgá kürtölte, hogy rajtakapták.
— Marin, ez nem vicces.
— De az — mondta Marina. — Vicces, Larisz. Mert ha most nem nevetnék, elmennék, és szétverném a lakását.
Artúr fél tizenkettőkor érkezett meg. Belépett, levette a cipőjét — azt a bizonyos kopott orrut —, és rögtön beszélni kezdett, meg sem várva a kérdést.
— Elég volt, belefáradtam. Fejezzük be ezt a cirkuszt.
— Fejezzük be — mondta Marina.
A konyhában ült az összes bekapcsolt lámpa alatt, és az asztalon két dolog feküdt előtte: a régi öngyújtója, amit a széldzseki zsebében talált, meg a telefon.
— Mi ez? — bólintott az öngyújtóra.
— A tiéd.
— Nem az enyém.
— A széldzsekidben volt.
— Hát ti mind… — az aszfaltra vágta a kulcsokat. — Marina. Én nem csináltam semmit. Elhoztam valakit. Bementem a lakásba. Ittam egy pohár vizet. Eljöttem. Ennyi. Pont. Több mondanivalóm nincs.
Kettest adott Larisának, hogy én rajtakaptam.
— Mit?
— Krisztina. Felhívta Larisát, és azt kérdezte, mit csináljon: tagadjon vagy tartsa magát az igazához.
Artúr megmerevedett. Tátva maradt a szája, aztán becsukta, majd végighúzta a kezét az arcán — felülről lefelé, mintha álarcot venne le.
— Hazudik — mondta.
— Minek hazudna?
— Megőrült! Harmadik éve akaszkodik rám, és most meg arra jutott, hogy ha mindent feléget, akkor hozzá szököm!
— Harmadik éve — ismételte meg Marina.
Megértette, mit mondott, és az arca megrándult.
— Úgy értettem…
— Pontosan úgy értetted, amit mondtál.
— Marina, hallgass meg. — Leült vele szembe, a kezét az asztalra tette, tenyérrel felfelé, mintha megadná magát. — Nem feküdtem vele. Esküszöm.
— Mire esküszöl?
— Amire akarod.
— Az anyádra?
Hallgatott.
— Világos — mondta Marina. — Menj aludni, Artúr. A nappaliba. A takaró a komódban van, tudod.
— Kiűzöl a hálószobából?
— Egyelőre csak átköltöztetlek.
— „Egyelőre”? — felpattant. — Ez mit jelent?
— Azt jelenti, hogy gondolkodom.
— Miről kell itt gondolkodni? Családunk van! Tizenkét év! Néhány csésze miatt mindent lerombolsz?
— A köntös miatt — mondta Marina. — A köntös miatt, amit meztelen testre vett fel, Artúr. Életem végéig nem felejtem el azt a köntöst.
Éjszaka nem aludt. Feküdt, bámult a plafonra, és a fejében nem a megcsalás járt, hanem a négyzetméterek.
Ez a két szobás, amiben éltek, a nagyapjától maradt rá — még amikor tanult, még az esküvő előtt, még mielőtt Artúr egyáltalán felbukkant volna a horizonton. A nagyapa mindent elintézett maga, szépen, közjegyzővel, és azt mondta: „Ez a tiéd, hogy soha senkitől se kelljen kérned semmit.”
Az apja tizenhat éves korában halt meg. Az anyja — két éve, râhagyva a háromszobás lakást a város másik végén, ahol az órák ketyegtek a konyhában.
Meg ott volt még a telepi ház — Artúr szüleinek a háza, amit öt év alatt kétszer öntött el a víz. Utoljára az ablakpárkányig ért a víz, és Tamara Ivanovna zokogott a telefonban: „Marinácska, mindent elveszítettünk.” A házat elkótyavetyélték, a pénzt betétbe rakták.
És akkor Marina magától, senki sem húzta a nyelvét, azt mondta: „Költözzetek be anyáméba. Csak lakcímkártya nélkül. Lakjatok ott, ameddig kell.”
Azonnal beleegyeztek. Még túl azonnal is.
Reggel Artúr korán elment. Marina felhörpintette a kávéját, és előhúzta a dokumentumtáktát.
Bizonyítvány. Kivonat. Ajándékozási szerződés — a nagypapáé, régi, kifakult tintával. Minden az ő nevén, minden a házasság előtt.
A papírokat válogatta, és nem félelmet érzett, hanem valamilyen gonosz, tiszta elégedettséget. Semmilyen tulajdonrész. Semmi négyzetméter. Semmi sarok.
A telefon rezgett. Tamara Ivanovna.
— Marinácska. Egész éjjel nem aludtam.
— Én sem.
— Beszéltem vele. Esküszik, hogy semmi sem volt.
— Mindenre esküszik — mondta Marina. — Én felajánlottam. Ő visszautasította.
— Provokáltad?
— Teszteltem.
Az anyós nehezen, fütyülve kezdett lélegezni a telefonban.
— Marinácska, én ezt mondom neked. A családban minden előfordul. Виктор Павлович is valamikor… na, volt. És akkor mi van? Harmincnyolc éve együtt vagyunk. Tűrtem.
— Én nem maga vagyok.
— Nagyon büszke vagy?
— Talán az vagyok.
— Értsd meg — sürgetett Tamara Ivanovna —, hát nem vagyunk idegenek. Egy család vagyunk. Itt lakunk, én vigyázok a lakásra, kifestettem a falakat, lecsempéztem a fürdőt…
— Állj — mondta Marina. — Most pedig állj.
— Mi az?
— Miért hozta fel a csempét?
— Én csak úgy…
— Most azt közli velem, hogy pénzt ölt anyám lakásába. Ha netán történne valami.
— Marina! — az anyós olyan természetes felháborodással reagált, hogy egyértelmű volt: betalált. — Én emberileg mondom!
— Emberileg az, amikor nem számolgatják más csempéjét — mondta Marina. — Ennyi, Tamara Ivanovna. Dolgom van.
Krisztina másnap, csütörtökön, este hat körül érkezett. Csengetett, és a küszöbön állt könnyű, fehér ruhában, a táskáját két kézzel a hasához szorítva — csendes, fényes, bűnbánó arccal.
Marina az ajtón keresztül nézett rá, és meg sem mozdult.
— Engedj be — mondta Krisztina. — Beszélnünk kell.
— Itt beszélj.
— Marin, hát nem kényelmes a folyosón.
— És köntösben a barátnőd férje előtt kényelmes volt?
Krisztina leütötte a szemét. Aztán felemelte, és már szárazabb hangon mondta:
— Jó. Hát akkor itt. Nem fogom tagadni. Igen. Én vagyok a szeretője.
Marina hallgatott.
— Hallottad? Azt mondom: igen, együtt alszom Artúrral. Két és fél éve. Na, megszakításokkal.
— Hallottam.
— És akkor mi van? — Krisztina kissé felvetette a fejét. — Mit tudsz velem csinálni? Mi ebben a rossz, Marina? Te nem tudsz neki gyereket szülni. Hét éve nem tudsz. Mivel tartottad őt — a lakással?
Marina hátrébb lépett, és tágabbra nyitotta az ajtót.
— Gyere be.
Krisztina belépett, körülnézett — gyorsan, élesen, mint az az ember, aki már a sajátjának méri a terepet. Végighúzta az ujját a komódon.
— Poros nálad.
— Mondd tovább — mondta Marina. — Nem ezért jöttél.
— Terhes vagyok — mondta Krisztina.
A csend a folyosón sűrűvé vált.
— Tizenegy hetes — tette hozzá Krisztina. — Ha akarod, megmutatom a papírt.
— Nem akarom.
— Tőle van.
— Értem.
— Nem érted! — Krisztina hirtelen kitört, és a hangja sivítóvá vált. — Semmit sem értel! Egész életemben téged néztelek, és irigykedtem! Mindened megvolt! A nagyapa lakást ajándékozott, anyja lakást hagyott, férjed van, jár, meglátogat, vacsorázik, felújít! Nekem meg mi van? Egy bérelt odú meg pasik, akik a mások papucsában grasszálnak két órára!
— Te hívtál ebédelni szándékosan — mondta Marina.
Krisztina elakadt.
— Mit?
— Te mondtad meg déli egy órát. Tudtad, hogy jövök. És köntösben fogadtál, alatta semmi. Azt akartad, hogy lássam.
Krisztina elfordította a szemét, és ez beismerés volt.
— Untam a bujkálást — motyogta.
— Nem — mondta Marina. — Unod, hogy te vagy a második. Neked az kellett, hogy tudjam. Hogy szenvedjek. Hogy megértsem, mit vettek el tőlem.
— És akkor mi van? — Krisztina feltolta az állát. — El is vették.
— Elvették — helyesbített Marina.
És hirtelen elmosolyodott. Olyan mosoly volt, hogy Krisztina akaratlanul is hátranézett az ajtó felé.
— Mi van veled?
— Vidd — mondta Marina.
— Mit?
— Artúrékat. Vidd azonnal. Ma. A tiéd.
Krisztina tátott szájjal nézett rá.
— Te… te viccelsz?
— Gyere. Segíts összegyűjteni a holmiját.
— Marina — Krisztina idegesen nevetett. — Megijesztessz.
— Mivel? Neked adom azt, amiért jöttél. Gyere. Sok a holmi, egyedül éjszakáig sem végzek.
Megfordult, és a hálószoba felé indult. Krisztina ott maradt a folyosón, aztán utána ment — először bizonytalanul, aztán egyre gyorsabban.
Marina kitárta a szekrényt, és elkezdte leemelni az ingeket — egyetlen mozdulattal, a vállfákkal együtt, és az ágyra hajigálta őket.
— Fogd — mondta. — Hajtsd össze. A táskák a spájzban vannak, három nagy meg egy bőrönd.
— Most azonnal? — Krisztina ott állt az első inggel a mellkasához szorítva.
— Most azonnal. Fél év múlva szülsz, rendezkednetek kell. Minek húzni az időt?
— Hát… — Krisztina körülnézett, és a szemében lángra kapott a vágy. — Igazad van. Ez a helyes.
— Persze, hogy helyes.
— És bele fog egyezni?
— Hát hová menne? — mondta Marina. — Terhes vagy. Férfi. A férfiak mind gyerekek, ezt az előbb magyarázta el nekem egy nő.
Egy óra hosszat dolgoztak.
Krisztina meglepően ügyesnek bizonyult: szoros négyzetekbe hajtogatta a pulóvereket, feltekerte az öveket, külön pakolta a cipőket a szatyrokba. Még bele is feledkezett — kipirult, hátravetette a haját, parancsolgatni kezdett.
— Marin, és a téli holmija hol van?
— A padláson. A kék huzatban.
— Lehozod? Én nem mászom fel, nekem tilos.
— Lehozom.
Marina hozott egy létrát, és lehúzta a huzatot. A por úgy kavargott, hogy mindketten köhögni kezdtek.
— Istenem, mennyi mindene van — mondta Krisztina. — Elkényeztetted.
— Én tartottam el.
— A zoknijait is vigyem?
— Mindent vigyél — mondta Marina. — Hogy egyetlen szál se maradjon itt utána.
Hét óra felé a folyosó tele volt. Három táska, egy bőrönd, két huzat, négy szatyor, egy doboz, meg egy szobakerékpár, amit három éve vett, és kétszer használta.
— A kerékpárt is? — kérdezte Krisztina.
— Azt is. Ő választotta.
— Az nehéz.
— A rakodók majd felviszik.
Marina tárcsázott egy számot, és rendel egy teherautót: a második lépcsőház, „dolgok a lakásból, segítség a pakolásnál”.
— Húsz perc múlva itt vannak — mondta, és elrakta a telefont. — Ideje kávéznunk?
Krisztina szinte tisztelettel nézett rá.
— Különös vagy.
— Normális vagyok. Ti vagytok a különösek.
— Marin… — Krisztina tétovázott. — Ne gondold, hogy rossz vagyok. Így alakult.
— Nem gondolom — mondta Marina. — Tudom.
A rakodók ketten jöttek, és szótlanul dolgoztak, kérdezgetés nélkül — látszott, hogy hozzászoktak. Marina az ajtónál állt, és minden kicipelt táskát kipipált, mintha leltárt vezetne.
Artúr akkor telefonált, amikor a bőröndöt vitték ki.
— Késem. Találkozóm van.
— Ahogy akarod — mondta Marina. — A holmid Krisztinánál lesz.
A szünet négy másodpercig tartott.
— Mi?
— A holmid. Krisztinánál. A teherautót már pakolják.
— Marina! — ordított úgy, hogy a telefon csilingelt benne. — Megőrültél?! Nincs jogod!
— De, van. Ez az enyém. Nagyapai ajándék, házasság előtti, tudod.
— Odamegyek, és mindent visszahordok!
— Nem hordasz vissza semmit — mondta Marina. — Kilenckor zárat cserélnek. A szerelő már úton van.
Huszonöt perc múlva érkezett meg, berohant a lépcsőházba, felszaladt a lépcsőn, és a végső képet találta: nyitott ajtó, üres előszoba, a rakodó a súlyzókkal a kezében, és Krisztina, aki a liftet tartotta.
— Na — mondta Artúr, levegőért kapkodva. — Állj. Minden állj.
— Már nem állj — mondta Marina.
— Krisztina, mit csinálsz itt?!
— Segítek — mondta Krisztina.
— Mit segítesz?!
— Összeszedni téged. — Megigazított egy hajtincset. — Hozzám költözöl. Terhes vagyok, Artúr. Tizenegy hetes.
Elfehéredett. Lassan, a gyökétől a halántékáig.
— Megmondtad neki?
— Mindennek megmondtam — ismerte el Krisztina. — Larisának, neki… Az anyukádnak még nem.
— Majd megmondja — vágott közbe Marina. — Adj neki fél órát.
Artúr Marinára nézett, és a szemében nem is düh volt — sokkal inkább annak az embernek a tehetetlensége, akinek kirántották a talajt a lába alól.
— Marina. Várj. Gyere be a lakásba. Beszéljük meg.
— Nincs mit megbeszélni.
— Tizenkét év!
— És ebből kettő fél év — vele — mondta Marina. — Mondjuk ki, ez egy évtized. Jubileum.
— Hazudik a gyerekről! Csak szórakozik!
— Ó, én hazudok?! — lobbant be Krisztina. — Te írtad nekem tegnap, hogy viselkedjek csendesebben! Egyébként lementettem a képernyőképeket!
— Fogd be a szád!
— Nem fogom be!
Marina nézte őket — ahogy üvöltenek egymással az ő lépcsőházában, az ő emeletén —, és hirtelen üresség és könnyebbség öntötte el, mint egy hosszú betegség után.
— A kulcsot — mondta.
Artúr megfordult.
— Mit?
— A lakásom kulcsát. Tedd oda, az ablakpárkányra.
Nem mozdult.
— Artúr — mondta Marina. — A kulcsot.
— Nem.
— Akkor kihívom a körzeti megbízottat, és hivatalosan intézzük. Tanukkal, jegyzőkönyvvel, az édesanyáddal a közönség soraiban. Így kényelmesebb?
Kirántotta a kulcscsomót a zsebéből, és az ablakpárkányra vágta. A fém csörrent, megcsúszott, és két kulcs a csempére esett.
— Meg fogod bánni — mondta. — Anya ezt nem fogja megbocsátani neked.
— Nem kell a bocsánata — mondta Marina. — Azt akarom, hogy hagyják el anyám lakását.
Csend lett. Még a rakodó sem susogott tovább.
— Mit? — kérdezte újra Artúr.
— A hónap végéig — mondta Marina határozottan. — Huszonkilenc napod van. Küldök egy felszólítást, hogy senki se keverje össze a dátumokat.
— Ott laknak!
— Az én engedélyemmel. Nincs lakcímkártya, nincs szerződés, semmi sincs. Én engedtem — én fejezem be.
— Marina, öregek! Hová mennek?!
— Ott a betét a házért — mondta Marina. — Plusz az új családod. Plusz az új lakásod. Krisztina, neked hány négyzetmétered van?
— Harmincnégy — felelte gépiesen Krisztina, aztán elakadt.
— Harmincnégy — ismételte Marina. — Ötvennel, egy gyerekkel — szűkös, de az emberek rosszabbul is élnek. Az apósom meg az anyósom például egy elárasztott házban.
— Szörnyeteg vagy — mondta Artúr.
— Gazda vagyok — mondta Marina.
A teherautó negyed kilenckor ment el. Krisztina vele tartott, a fülkében ült, és búcsúzóul valamiért intett.
Artúr ott maradt a lépcsőház előtt, aztán elment — hátra se nézve, kissé meghajolva, mintha fázna júniusban.
A szerelő fél tízkor cserélt zárat. Marina fizetett, bezárta az ajtót, megfordította az új kulcsot.
A lakás üres volt. Nem feldúlt — éppen hogy üres, mintha kisöpörték volna. Az előszobában maradt egy világos folt a tapétán, ahol a kabátja lógott, és a fogas nyoma a padlón.
Leült a földre, és tíz percig úgy maradt. Nem sírt. Csak lélegzett.
Aztán felállt, átment a konyhába, és öntött magának egy pohár vizet.
A telefon huszonhárom negyvenkor csörrent meg. Tamara Ivanovna.
— Kiűzted a fiamat.
— Igen.
— És minket is kiűzöl.
— Igen.
— Felfogod egyáltalán, mit csinálsz? — az anyós hangja remegett, de ez nem gyengeség volt, hanem düh. — Rombolod a családot!
— A családot egy idegen lakásban rombolták szét, délben — mondta Marina. — Én csak kitakarítottam a szemetet.
— Mi nem megyünk sehova.
— Dehogynem.
— Marina — az anyós lehalkította a hangját, és valami új, csúszós dolog csusszant bele. — Először a saját irataidat kéne átnézned. Az anyádéit. Mielőtt minket pakolsz.
Marina megállt a bögrével a szájánál.
— Mit mondott?
— Azt mondom: nézd át az iratokat — ismételte meg tagoltan Tamara Ivanovna. — Aztán majd másképp beszélünk.
És letette.
Marina lassan letette a bögréjét. Aztán bement a szobába, kihúzta az anyja dossziéját a fiókból — azt, amit egy éve nem lapozott át —, és leült vele a földre.
Bizonyítvány. Kivonat. Műszaki útmutató. Csekkek.
És a csekkek között — egy negyedbe hajtogatott lap, amit soha korábban nem látott. Ismeretlen űrlap, idegen kézírás, a dátum — a tavalyi november.
Alul, a szöveg alatt két aláírás állt. Az egyik — Artúré.
A másik — a sajátja.
Marina nézte ezt a papírlapot.
A telefon újra kigyulladt. Ismeretlen szám, hosszú üzenet, az első sor a képernyőn:
„Marina, nem ismer engem. Az édesanyja lakásával kapcsolatban írok. Sürgősen találkoznunk kell, mielőtt ők átveszik.”
