Vera a tenyerével támasztotta meg a kerek hasát, és átlépett a szanaszét heverő táskákon, amelyekkel a vendégek telezsúfolták az egész folyosót. Egy ilyen nap hetedik órájában nem botrányra vágyott, hanem csendre. A szobából a tévé bömbölése és egy olyan férfihang szűrődött ki, amely hozzászokott, hogy az egész világ engedelmeskedik neki.
— Verunka, na hol van már az ebéd?! — kiabált Arkagyij, a férje apja, anélkül, hogy elvette volna a tekintetét a képernyőről. — Útközben vagyunk, ráadásul éhesek, mint a farkasok télen!
— Jövök, Arkagyij Petrovics — válaszolt egyenletes hangon. — A szelet még a serpenyőben van, hagyják legalább megpirulni.
— A szeletet kéreggel szereti — helyesbített Tamara, a felesége, anélkül, hogy felállt volna a kanapéról. — Meg erős teát, a legutóbb felhígított vizet hoztál.
Vera vett egy nagy levegőt, és úgy mosolygott, ahogy azok az emberek szoktak, akik úgy döntöttek, kibírnak még egy estét. Megkeverte a serpenyőben az ételt, miközben a szemese sarkából a legkisebbre figyelt, aki az asztalterítőt húzta. A nagyobbik, Ljova, a ruhája ujját rángatta, és a házi feladatról kérdezősködött.
— Ljova, tíz perc múlva odaérek — mondta lágyan. — Először megetetem nagypapát és nagymamát, aztán leülünk a feladatodhoz.
— És miért mindig őket eteted meg először? — kérdezte a fiú halkan, hogy ne hallják.
— Mert ők a vendégek — felelte Vera. — A vendégeket illik először megetetni, még akkor is, ha bejelentkezés nélkül érkeznek.
Az após betoppant a konyhába, végigmérte a serpenyőt, és elégedetlenül összehúzta a szemét. Villával leemelt egy hússzeletet közvetlenül a serpenyőből, beleharapott, és a zsír megcsillant az állán. Hangosan, fütyülve rágott, mintha csak szívességet tenne valakinek.
— Száraz — hozta meg az ítéletet. — A feleségem szaftosabbra csinálta, amikor a fiunk még kicsi volt. Tanulj, menyecske, amíg van kitől.
— Köszönöm a leckét — Vera kivárt egy pillanatot. — Felírom egy külön füzetbe. Hamarosan kiadom a megjegyzéseik gyűjteményét, nagy példányszámban fog elkelni.
— Mit-mit? — nem értette a férfi.
— Semmit. Üljenek le, kihűl.
Este visszatért Anton, a férje, és a folyosón a szülei látványától nyomban megélénkült. Megölelte az apját, megpuszilta az anyja arcát, és a meleg étel reményében dörzsölte a kezét. Vera figyelte őt, és arra várt, hogy észrevegye a felpuffadt lábát, észrevegye a káoszt, észrevegye végre valamit.
— Fiam, megnőttél! — dörgött Arkagyij. — A menyed meg túl szárazra sütötte a húst, szólj neki.
— Szólok, szólok — nevetett Anton, miközben leült az asztalhoz. — Ver, hát te… igyekezz már, vagy mi.
— Igyekszem — mondta a nő, és elé tette a tányért. — Nagyon igyekszem, Antos.
Éjszaka, amikor a férje szülei a gyerekszobában horkoltak, a gyerekek meg keresztbe-kasul aludtak a hálószobájukban, Vera megérintette a férje vállát. Halkan, óvatosan beszélt, ahogy az olyan emberrel szokás, akit félnek megijeszteni. Azt akarta, hogy kiabálás nélkül megértse őt.
— Antos, nem panaszkodom — kezdte. — Csak kérek valamit. Hagy hívjanak fel jövet előtt. Legalább egy nappal előtte.
— Minek telefonálni? Ez a családunk, az otthonunk — motyogta álmosan. — Csak a rokonaink.
— Rokonok — értett egyet a nő. — De a hetedik hónapban járok. Otthonról dolgozom, megbeszéléseim vannak, gyerekeim vannak, fáj a hátam. Nekem nehéz.
— Elvannak pár napig, aztán elmennek. Erős vagy, hiszek benned — ásított egyet a férfi.
— Nem az erőről beszélek — mondta Vera a sötétbe. — Hanem a tiszteletről.
A férfi már aludt. Ő meg csak feküdt és bámult a mennyezetet, és legbelül élt még egy utolsó, ostoba remény, hogy holnap más emberként ébred fel.
A reggel azzal kezdődött, hogy az após kopogás nélkül feltárta a hálószoba ajtaját, és hangosan bejelentette, hogy a hűtőben nincs rendes ennivaló. Vera a nyakáig húzta a takarót, a gyerekek pedig összerezzentek a hangjára. A nap a már jól ismert kerékvágásban indult.
— Mik ezek az élelmiszerek?! — zúgott a férfi, miközben kipakolta a hűtőből a dobozokat. — Hol a hús? Hol a szalonnát? Fűvel eteted a gyerekeket?
— Ez nem fű, Arkagyij Petrovics, ez brokkoli — felelte Vera, és eligazította a köntösét. — Egészségesnek számít.
— Egészségesnek! — horkant fel az após. — Az az egészséges, amiben van lé meg szaft. Menj, vegyél rendes ételt, én nem adok pénzt, nyugdíjam van, magad is tudod.
— Tudom — bólintott a nő. — Magának nyugdíja van, nekem meg brokkolim. Tökéletes páros.
Leültette a legkisebbet az asztalhoz, kinyitotta a laptopját, hogy időben elérje a munkahelyi megbeszélését, és abban a pillanatban a tévé üvölteni kezdett. Az após elhelyezkedett a szemközti fotelban, és ráhangolta a hangerőt, mintha csak ellene tenné. Vera a tenyerével befogta a szabad fülét, és megpróbált beszélni azokkal, akik a képernyőn várták.
— Elnézést, kis felújítás van nálunk otthon — hazudta a mikrofonba, miközben egyenesen köntösben kiköltözött a folyosóra.
Valahogy befejezte a beszélgetést, miközben a hideg lépcsőkön állt. Visszatért – hát a konyhában szétömlött kompót, síró legkisebb gyerek és a nagymama, aki zavartalanul lapozgatta a magazint. Arkagyij az ujjával a gyerekre mutatott és hahotázott.
— Elrontottad a fiúkat — jelentette ki. — A mi időnkben ilyenekért szíjjal neveltek. Anton nálam vigyézállásban járt.
— Látszik is, hogy mire tanították — nem bírta tovább Vera. — Maguk meg az ajtón kopogni aztán nem tanultak meg.
— Kivel nyitod ki a szádat?! — megemelkedett, mire a fotel panaszosan megnyikordult. — Én vagyok a legidősebb ebben a házban!
— Ebben a házban a jelzáloghitel a legidősebb — mondta higgadtan. — Antonnal nyolc éve fizetjük. Maga meg itt vendég, Arkagyij Petrovics. Drága, nem várt, de vendég.
— Majd én megmutatom neked a vendéget! — nyál fröccsent ki a szájából. — Majd ha megérkezik Anton, az hamar helyre teszi az eszedet!
Este úgy várta a férjét, mint az utolsó szövetségesét. Elmesélt neki mindent – a kompótot, a tévét, a lépcsőt meg a köntböst. Fogta a kezét, és arra kérte, hogy legalább hallgassa végig anélkül, hogy közbeszólna.
— Antos, én ezt már nem bírom tovább — mondta Vera. — Az apád bunkó, parancsolgat, semmit sem csinál, és a saját lakásának tekinti ezt a helyet. Ez nem igazságos.
— Ő idős ember — húzta el a száját Anton. — Mit akarsz tőle? Hogy megváltozzon hatvanöt évesen?
— Azt akarom, hogy az én oldalamon állj — mondta halkan. — Legalább egyszer.
— Itt nincsenek oldalak, Ver — fordította el a tekintetét. — Itt család van. Csak légy kicsit nyugodtabb, és minden elsimul.
— Nyugodtabb — ismételte meg a nő.
Felállt, elpakolta az asztalról a férfi tányérját, noha az még nem is fejezte be az evést. A remény, amelyet két napig melengetett a tenyerében, végleg kihűlt. És a helyére valami olyan kemény és száraz költözött be, mint a kő.
A következő látogatás alkalmával Vera már nem vitatkozott. Olyan széles mosollyal fogadta a vendégeket, hogy az após még gyanakvóvá is vált. Arkagyij pedig felvirágzott, azt gondolván, hogy a meny végre megtanulta a helyét.
— Na, ez más — horkantott fel elégedetten, miközben kibújt a cipőjéből és bement a szobába. — Úgy érzem, az ebéd már az asztalon van?
— Lesz, lesz — dalolta Vera. — Csak először egy kis meglepetés.
Nyugodtan összepakolta a gyerekek hátizsákját, elrakta a saját dolgait meg a laptop töltőjét. A karjába kapta a legkisebbet, megfogta Ljova kezét, és az ajtóból hátrafordulva vakító mosollyal nézett a megmerevedett apósra.
— Arkagyij Petrovics, a gyerekekkel Karina dácsájában fogunk lakni, amíg maguk itt vendégeskednek — jelentette be. — Friss levegő, tej, minden, amit szeretünk. Maguk meg gazdálkodjanak csak itt, hiszen maga a legidősebb.
— Hogyhogy?! — ugrott fel a férfi. — Hát az ebéd? Hát ki fog minket etetni?!
— A hűtőt majd feltöltik maguk — mondta a nő. — A boltban van hús. Szaftos. Főzzenek egészséggel.
— Hová vonszolod a gyerekeket, te nem normális?! — visította az após. — Tamara, mondj már neki valamit!
— Tamara Ivanovna, pihenjen csak — bólintott Vera az anyós felé. — A tévé megy, a fotel a helyén. Nem kell felkelni, úgyis árt magának. Üdvözlöm Antont.
Bezárta maga után az ajtót. Karina dácsájában csend volt, a gyerekek a füvön rohangáltak, a telefont pedig szándékosan némára állította.
— Hát te megcsináltad — nevetett Karina, miközben teát töltött. — És mi lesz most?
— Semmi — vonta meg a vállát Vera. — Hagyjuk, hogy a férfiak maguk süssék a húst. Legalább megtudják, milyen az, amikor nincs kiszolgálás.
— És ha Anton megsértődik?
— Hát sértődjön meg — mondta. — Én kibírtam. Most rajta a sor, hogy kibírjon egy keveset.
A szülők, miután terített asztal és meleg tea nélkül maradtak, éppen reggelig bírták ki. Arkagyij nem talált semmi „szaftosat” a hűtőben, megharagudott az egész világra, és elment, úgy bevágva az ajtót, hogy valaki a lépcsőházban csúnyán káromkodott. Amikor pedig Vera hazatért, nem egy hálás, hanem egy dühös férj fogadta.
— Elüldözted a szüleimet! — ordította Anton már a küszöbről. — Sértődve mentek el! Az apám nem beszél velem!
— Én meg magammal nem beszéltem három évig — válaszolta a nő. — Valahogy túléltem.
— Ez aljasság, Vera! — vágta a levegőbe a tenyerét a férfi. — Elmenekülni, egyedül hagyni engem!
— Aljasság az, amikor az ember nézi, amint a terhes felesége köntösben ül a hideg lépcsőn — mondta halkan. — Elmenni a barátnőhöz pedig önvédelem.
— Nincs semmi jogod… — akadt el a szava.
— Mondd csak végig a gondolatodat — nézett a szemébe egyenesen. — Nincs jogom? Mihez? A pihenéshez? A csendhez? Ahhoz, hogy ne nevezzenek hülyének a saját konyhámban?
Nem válaszolt. Kettőjük között fal emelkedett – hideg, sima, egyetlen rés nélkül. Ugyanabban a lakásban éltek, ugyanabban az ágyban aludtak, és idegenek lettek egymásnak, mint két utas egy fülkében.
Teltek a hónapok, a has nőtt, a fal pedig nem olvadt le. A nyolcadik hónapban, amikor a szökést már szóba sem lehetett hozni, Arkagyij a feleségével újra betoppant – mintha megérezték volna, hogy a meny most már sehová sem megy. Anton szinte diadalittasan fogadta őket, mint az az ember, akinek az igazsága végre diadalmaskodott.
— Na látod — súgta a feleségének a folyosón. — Mostantól kénytelen leszsz kibírni. Hová mennél ilyen állapotban?
— Ühüm — mondta csupán Vera.
De a sors, mint tudjuk, figyelmeztetés nélkül szeret közbeszólni – pont úgy, mint Arkagyij. Ugyanezen a napon Anton, miközben munka után lefelé indult a lépcsőn, megbotlott, és úgy facsarta ki a bokáját, hogy nem tudott rálépni. Gyártársa, Denyisz, akivel vállvetve dolgozott, hozta haza, és óvatosan beültette a nappali kanapéjára.
— Tartsd magad, barátom — mondta Denyisz, miközben egy párnát dugott a lába alá. — Az orvos azt mondta, egy hétig feküdni kell. Semmi hősködés.
— Köszi, hogy hazahoztál — húzta el a száját Anton. — Azt hittem, elmúlik magától.
— Magától csak a véraláfutás múlik el — mosolygott a barát. — Te meg mostantól néző vagy az első sorban. Jó szórakozást.
És Anton néző lett. A nappalia közepén a kanapén fekve először látta meg a saját otthonát olyannknak, amilyen valójában – nem este, a meleg vacsora mellett, hanem egészében, pirkadattól kezdve.
Látta, hogy Vera a nyolcadik hónapban hogyan folytat munkahelyi megbeszélést a falhoz simulva, mert az após nem halkítja le a tévét. Látta, hogy vág, főz, hord, emel, szétválasztja a verekedő fiúkat. Látta a lábát, amely annyira megdagadt, hogy a papucs pántjai már nem értek össze.
— Verunka, teát! — dörögte az apa a fotelból. — Meg erősre, megint hígított vizet hoztál.
— Jövök, Arkagyij Petrovics — válaszolt a nő, miközben a derekát támasztotta.
— Süsse húst is — tette hozzá az apa. — Csak ne szárítsd ki, mint a legutóbb.
Anton nézte ezt a jelenetet, és valami lassan elmozdult benne, mintha egy nehéz kő indult volna meg lefelé a lejtőn. Figyelte, amint a felesége az apja elé teszi a gőzölgő tányért, az meg még csak meg sem köszöni – csak mormog.
— Apa — szólalt meg halkan Anton. — Te magadnak nem tudsz teát tölteni?
— Mit? — fordult hátra Arkagyij. — Én vendég vagyok! Engem kötelesség kiszolgálni!
— Ő terhes — mondta a fiú. — A nyolcadik hónapban.
— Nálunk a terhesek a mezőn szültek, és mentek is tovább dolgozni — vágta rá az apa. — Elkényeztettétek a nőket. Feküdj csak csöndben, ne okoskodj.
Anton elhallgatott. De most már másképp nézett – nem átlátva rajta, hanem figyelmesen, mintha az előtte lévő képet összehasonlítaná azzal, amelyet évek óta hordozott a fejében. És ezek a képek egyre inkább eltértek egymástól.
Másnap, amikor a lábában a fájdalom kissé csillapodott, megvárta, amíg hívhatja a feleségét. Megkérte, öltöztesse fel a gyerekeket, és menjenek el sétálni – szívjanak egy kis friss levegőt, üljenek le a parkban, vegyenek a fiúknak fagyit. Vera meglepődött, de nem vitatkozott.
— Hát te hogy marad itt egyedül? — kérdezte.
— Nem vagyok egyedül — mondta a férfi. — A szüleimmel vagyok. Itt az ideje egy családi beszélgetésnek.
Amikor a felesége és a gyerekek mögött becsukódott az ajtó, Anton felkönyökölt, és az apjára nézett. Arkagyij elterpeszkedett a fotelban, a távirányítóval a karfát kopogtatva, és mit sem sejtett arról, hogy a beszélgetés rövid lesz.
— Apa, kapcsold ki a tévét, kérlek — mondta Anton. — Öt percre.
— Mi van? — ráncolta elégedetlenül a homlokát Arkagyij, miközben lehalkította a hangot. — Megint a feleséged súgott be valamit?
— Senki sem súgott be semmit — felelte a fiú. — Két napja fekszem itt, és nézem a dolgokat. És szégyellem magam. Magam miatt szégyellem, hogy ezt eddig nem láttam.
— Mit láttál te ott? — horkant fel az apa. — Hogy egy nő járkál a házban? Az a dolga.
— Az a dolga, az más — mondta Anton. — De teát hozni neked a nyolcadik hónapban, az nem munka. Az megalázás. És ennek vége szakad.
Arkagyij lassan kiegyenesedett a fotelban. Az anya letette a magazint, és megdermedve váltogatta a tekintetét a férjéről a fiára.
— Kitől kaptad ezt a hangot? — sziszegte Arkagyij. — A saját apáddal beszélsz így?!
— Nem emelem fel a hangomat — mondta higgadtan Anton. — Halkan beszélek, mert biztos vagyok minden egyes szavam ban. Mostantól ilyen szabályok lesznek. Nincs bejelentkezés nélküli jövés-menés. Hívjatok fel egy héttel előtte, és mi eldöntjük, alkalmas-e az időpont.
— Mit?! — üvöltött fel az apa, mire a fotel ismét megnyikordult alatta. — A saját fiam akar nekem szabályokat szabni?!
— És aludni sem fogtok nálunk többé — folytatta Anton anélkül, hogy megemelte volna a hangját. — Ha eljöttök, kiveszek nekem egy lakást a közelben, napibérrel. A saját költségemre. Délelőtt vendégeskedhettek, mint a rendes vendégek.
— Én meg téged… — Arkagyij felpattant, a fekvő fiára szegezve az ujját. — Mindent megadtam neked! Te meg egy idegen lakásba dugnál, mint egy kutyát?!
— Idegenbe? — mosolyodott el halványan Anton. — Hát pont ez az. Ez a mi lakásunk Verával. Fizetjük. Apa, te egy rubelt sem raktál ide bele, de úgy parancsolgatsz, mintha a saját kezeddel építetted volna.
— Én vagyok az apád! — akadt el a lélegzete Arkagyijnak. — Szent szó!
— Szent — bólintott Anton. — Ezért nem teszlek ki az utcára. Normális feltételeket kínálok. A tiszteletet nem lehet követni, azt csak kiérdemelni lehet. Úgyhogy, apa. Kezdd el.
— Jaj, kiérdemelni?! — vált lilává Arkagyij, a nyál fröccsent a szájából. — Te a feleséged papucsa vagy! A fejedet mosta ki! Egy rongy vagy, nem férfi!
— Lehet, hogy rongy vagyok — egyezett bele Anton. — De a feleségem két gyereket cipel a hátán, a harmadikat hordja a szíve alatt, vezeti a háztartást, dolgozik – és egyszer sem mondott nekem olyat, amit most te mondasz. Gondolkodj el azon, ki az erősebb kettőnk közül.
— Tamara, pakolj! — ordította Arkagyij, a táskájáért kapva. — Elutazunk! Nincs itt szükségünk senkire! Felneveltem a saját gyerekemet, ő meg az apját meg az anyját egy napibéres lakásba küldi, mint valami bőröndöt!
— Hívok nekem egy autót — mondta megrendíthetetlenül Anton. — És a jegyeket is kifizetem. Ez nem veszekedés, apa. Csak új szabályok. Ha akarsz szerintük élni, mindig szívesen látunk.
— Meg nem éritek! — horkant fel az apa, beleakadva a kabátja ujjába. — A lábam sem teszem be ide többé! Könyörögve hívhattok majd – akkor sem jövök!
— Az ajtó nyitva áll — felelte Anton. — Mindkét irányba.
Arkagyij kirohant a folyosóra, maga után vonszolva a zavarodott feleségét és a két táskát. Az egész lépcsőházban zúgolódott, azt ígérgetve, hogy a fiú még megbánja, hogy a szülőket így nem hagyják el, hogy a pimasz meny tönkretett mindent. Az ajtó becsapódott, és megérkezett az igazi csend – az a csend, amelyre Vera éveken át vágyakozott.
Amikor Vera visszatért a gyerekekkel, Anton kinyújtotta a kezét, és arra kérte, üljön le mellé. Hosszasan fogta a tenyerét a sajátjában, és halkan beszélt, mindenféle magyarázkodás nélkül. Bocsánatot kért minden olyan estéért, amikor átnézett rajta, és nem látta meg.
Arkagyij pedig egy idegen, zúgó autóban ült, az ölébe szorítva a táskáját, és nem találta, hogy kire háríthatná a felelősséget. Pörgette a fejében a saját szavait – a „szentről”, a „kiszolgálás kötelességéről”, a „nem adok pénzt” dologról –, és nem értette, hogyan alakulhatott így, hogy a saját fia úgy nézett rá, mint egy idegenre.
— Magam… mindent magam, öreg bolond — mormolta az orra alatt, gyűrögetve a táska pántját. — Csináltam volna csendben, töltöttem volna teát, hallgattam volna egyszer. De nem, kevés volt, parancsolgatni kellett…
Képzelte, hogy megszületik az unoka, akit mostantól csak nagy ünnepnapokon mutatnak meg neki. Hogy a fiú havonta egyszer fog telefonálni, szárazon és röviden. Hogy az asztaluknál lévő helyet, ahol eddig lármázott és parancsolgatott, más foglalja el, bárki, csak nem ő.
— A saját kezemmel… — lehelte ki Arkagyij, és az uzslás ujjaira meredt, amelyek a táskát szorították. — Megvolt mindenem. A fiú is, az unokák is, meg a megterített asztal is. Én meg eltapostam. Ki hívna most vissza? Senki. Magadat üldözted el, öreg flúg. Magadat.
