Ivánnak ma rendkívül nehéz napja volt. Eltemette a nővérét. Lehet, hogy ügyetlen volt, de mégiscsak a vére. Közel öt éve nem látták egymást, és most ilyen tragédia történt. A felesége, Viktória, ahogy csak tudta, támogatta a férjét, igyekezett a gondok nagy részét magára vállalni. Iván lelkiállapota messze nem volt kielégítő.
Ám a búcsú után még egy, nem kevésbé fontos ügy várt rájuk. Irinának, Iván nővérének, maradt egy kisfia. És az összes rokon, aki azon a napon összegyűlt, hogy elbúcsúzzon Irinától, szinte azonnal áthárította az egész felelősséget Irina öccsére. Ki más gondoskodna a fiúról, ha nem a vér szerinti nagybácsi? Ezért a kérdés nem is került megvitatásra – magától értetődő volt, hogy ez az egyetlen helyes döntés.
Vika mindent megértett, és különösebben nem is tiltakozott, de volt egy „de”. Ő soha nem akart gyereket. Sem sajátot, sem – pláne – idegent. Ezt a döntést nagyon régen hozta meg. Őszintén bevallotta ezt Ivánnak még az esküvő előtt, de a férfi valahogy félvállról vette. Ki gondolkodik komolyan a gyerekeken huszonévesen? Nem és nem, majd magunknak élünk – így döntöttek tíz évvel ezelőtt.
És most egy teljesen idegen gyermeket kellett befogadnia. Nem volt más választás. Iván soha nem engedné meg, hogy az unokaöccsét gyermekotthonba adják, és Vika sem merte volna felhozni ezt a témát. Tudta, hogy soha nem fogja szeretni ezt a gyereket, és arra sem lesz képes, hogy pótolja számára az édesanyját.
A fiú korához képest meglepően érett és értelmes volt, ezért Vika úgy döntött, őszintén beszél vele.
— Vovácska, hol szeretnél inkább élni: nálunk vagy a gyermekotthonban?
— Otthon szeretnék élni. Egyedül.
— De otthon nem élhetsz egyedül. Hiszen még csak hét éves vagy. Így választanod kell.
— Akkor Iván bácsinál.
— Rendben, velünk jössz, de el kell mondanom neked valamit. Nem tudok az anyukád lenni, és nem foglak szeretni, de gondoskodni fogok rólad, és nem szabad ezért megsértődnöd. Mert nálunk mégiscsak jobb lesz neked, mint a gyermekotthonban.
A szükséges formalitások egy részét elintézték, és végre hazatérhettek. Vika úgy gondolta, hogy az a beszélgetés után már nem kell a fiú előtt gondoskodó nénit játszania, nyugodtan lehet önmaga. Enni adni, kimosni a ruháit, segíteni a leckében – ez nem okozott neki gondot, de a lelki erejét adni… nos, azt már bocsánat.
A kis Vova pedig ettől kezdve egy percre sem felejtette el, hogy őt nem fogják igazán szeretni, és hogy ne adják vissza a gyermekotthonba, jól kell viselkednie.
Végre otthon voltak. Úgy döntöttek, Vova kapja a legkisebb szobát. De előbb mindent át kellett alakítani a fiú számára. Tapéta, bútorok, dekoráció – ezek voltak azok a dolgok, amelyeket Vika szeretett. Lelkesedéssel vetette bele magát a gyerekszoba berendezésébe. Vovának megengedték, hogy kiválassza a tapétát, a többit Vika intézte. A pénzt nem sajnálta, mert nem volt fukar – egyszerűen csak nem szerette a gyerekeket –, így a szoba meglepően szép lett.
Vova boldog volt! Egyedül az fájt, hogy az anyukája nem láthatja, milyen szobája lett. Bárcsak Vika meg tudná őt szeretni… Hiszen jó, kedves nő, csak éppen nem szereti a gyerekeket. Vova gyakran gondolkodott ezen elalvás előtt.
Vova mindennek tudott örülni, minden apróságnak. A cirkusz, az állatkert, a vidámpark – a fiú olyan őszinte lelkesedéssel fejezte ki az örömét, hogy Vika maga is élvezni kezdte ezeket a sétákat. Szerette először meglepni Vovácskát, majd figyelni a reakcióját.
Augusztusban a férjével a tengerhez készültek repülni, Vovát pedig tíz napra egy közeli rokonuk vette volna magához. Ám szinte az utolsó pillanatban Vika mindent megváltoztatott. Hirtelen nagyon szerette volna, hogy a fiú is meglássa a tengert. Iván kissé meglepődött a felesége változásán, de a lelke mélyén nagyon örült neki. Hiszen ő is erősen megszerette a fiút. Vovka pedig szinte boldog volt! Bárcsak még szeretnék is… De sebaj, legalább meglátja a tengert!
Az utazás remekül sikerült. A tenger meleg volt, a gyümölcsök lédúsak, a hangulat csodás. De minden jónak vége szakad, és a nyaralás is véget ért.
Elkezdődtek a hétköznapok. Munka, otthon, iskola. De valami megváltozott az ő kis világukban, megjelent egy új érzés. Talán az élet mozgásának érzete, egy alig megragadott öröm, a csoda várása.
És a csoda megtörtént. Vika új életet hozott haza a tengertől. Hogyan történhetett ez, hiszen annyi éven át sikeresen elkerülték az ilyen meglepetéseket? Vika nem tudta, mit tegyen. Elmondja a férjének, vagy mindent egyedül rendezzen el? Vova megjelenése óta már nem volt biztos benne, hogy a férje valóban meggyőződéses childfree (tudatosan gyermektelen életet választó ember). Szeretett a fiúval foglalkozni, örömmel tanult vele, és még néhányszor magával is vitte focimeccsre.
Nem, egy nagy lépést Vika már megtett, de a másodikra még nem állt készen. Meghozta ezt a nehéz döntést egyedül.
Vika éppen a klinikán ült, amikor megszólalt a telefon: az iskolából hívták. Vovát mentővel vitték el, vakbélgyulladás gyanújával. Nos, egyelőre minden elhalasztódik.
Berontott a kórház sürgősségi osztályára. Vova a vizsgálóágyon feküdt, teljesen sápadt volt, erősen remegett. Amikor meglátta Vikát, sírva fakadt.
— Vika, kérlek, ne menj el, félek. Légy ma az anyukám. Kérlek, csak egy napra, és kész. Utána soha, soha nem fogom kérni.
A fiú görcsösen kapaszkodott a kezébe, a könnyei patakzottak, a hidegrázás vagy a félelem rázta egész testét. Olyan volt, mintha igazi hisztéria tört volna rá. Vika még soha nem látta őt sírni, csak az anyjától való búcsú napján. Most viszont mintha átszakadt volna benne valami.
Vika a fiú kezét az arcához szorította.
— Kisfiam, tarts ki még egy kicsit. Mindjárt jön az orvos, és minden rendben lesz. Itt vagyok, melletted, és nem megyek el.
Istenem, mennyire szerette őt ebben a pillanatban! Ez a csillogó szemű fiú volt a legfontosabb dolog az életében.
Childfree… micsoda ostobaság. Ma este mindenképpen elmondja Ivánnak az állapotát. Ez a döntés abban a pillanatban született meg, amikor Vova a fájdalomtól még erősebben megszorította a kezét.
Tíz év telt el.
Ma Vika szinte jubileumot ünnepel – pontosabban egy kerek évfordulót. Negyvenöt éves lett. Vendégek jönnek, köszöntések lesznek. De most, egy csésze kávé mellett, hirtelen elöntötte valami érzés. Milyen gyorsan elszállt az idő. Elmúlt a fiatalság, a ifjúkor. Beteljesedett nő lett belőle, boldog feleség és két csodálatos gyermek édesanyja. Vovácska már majdnem tizennyolc, Szonyának pedig tíz éve van. És semmit sem bán.
Illetve mégis van egy dolog, amit nagyon megbánt. Azokat a szavakat a szeretet hiányáról. Mennyire szeretné, ha Vova nem emlékezne rájuk, ha elfelejtené, és soha többé nem jutnának eszébe.
A kórházi nap óta igyekezett minél gyakrabban beszélni neki a szeretetéről, de hogy a fiú emlékezett-e az első vallomásaira, azt sosem merte megkérdezni.
